1990-ben még éretlenek voltak a demokratikus választások szociológiájával kapcsolatos empírikus tapasztalatok – jelentsük ki: nem léteztek, honnan is léteztek volna? -, de a területi egyenlőtlenségek fogalma már a hatvanas évek óta jelen volt a társadalomtudományokban. Hogyan is ne lett volna, a fekete vonattal Szabolcsból, Borsodból Budapestre ingázókról, idénymunkásokról, viszonylagos fejlettségről és a fejletlenségről tudott mindenki, azt még a szocreál propaganda sem tudta elfedni. Ám hogy ennek mi a szociokulturális vetülete és kinézete a politkai preferenciák szintjén, arról csak feltevések és távoli referenciák voltak. 

Támogasd az Átlátszót szja 1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hogy a választások a demokrácia éjféli miséi, húsvétja, feltámadása, egyiptomi fogságból szabadulása, ez mindigis gondolva volt, nemhiába hívták az egyik első hazai szamizdatgyűjteményt „0,1 %”-nak, mely arra utalt, hogy az államszocializmus idején a boldog nép – ajkáról kisefogyott a nóta, se a timföld – mindig 99,9%-ban választotta meg az állampártot.

Nem voltak fordulók, csak a Hazafias Népfront jelöltjei indultak, ha nem ment választani az ember, becsöngettek hozzá a választókörből. Az „eredményváróban” Losonczi Pál (elnöki tanácsi elnök) mellett bólogatott Németh Károly (sokáig állampárti utódjelölt) és Gáspár Sándor (transzmissziós szakszervezetek), és, esetleg, az ökuménia jegyében Lékai János katolikus bíboros, esztergomi érsek, a Belügyminisztérium foglalkoztatottja.

A háttérben Kádár János állt rezzenetlen pléhpofával és pókerarccal. (Őt az SZKP KB PB és a KGB figyelte.)

Hiába verte le a Szolidaritás tízmilliós mozgalmát 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok Lengyelországban, talán egy szovjet-keletnémet inváziót elhárítva ezzel, á la Molotov-Ribbentropp, katonai szükségállapottal, etcetra: a nyolcvanas évek már más volt: a kommunizmus Naplemente Klubja. Az 1985-ös választásokon ugyanis beindult már némi bizsergés, kötelező kettős jelölés volt, néhány választókerületben érdekes felállások alakultak ki.

Pesten Kőszeg Ferenc, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Bauer Tamás, Langmár Ferenc – a Demokratikus Ellenzékhez, reformözgazdaságtanhoz, bimbózó környezetvédelmi mozgalomhoz köthető jelöltek – elindultak a hivatalos jelölttel szemben, és vidéken is voltak ellenzéki stichű indulók, mint Czoma László múzeumigazgató Keszthelyen vagy Király Zoltán tévériporter Szegeden (utóbbi leggyőzte Csongrád Pol Potját, Komócsin Mihályt).

Természetesen elbuktak mind, mert úgy volt szervezve minden, de kiállásuk felhívta a figyelmet, hogy a 99,9% természetellenes, abnormis állapot.

Nem mennék most itt bele, hogyan alakult ki 1989 nyarán a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során az a sarkallatos törvény, amely az 1945-ös utáni első szabad többpárti választás lebonyolítását rendezte, két fordulóban, 1990. március 25-én és április 8-án, a többségi és az arányos választási elvek keverésével.

A választás közvetlen előzménye az ún. „négyigenes népszavazás” volt 1989 novemberében, és az ún. Dunagate-botrány, ezekről már esett itt szó, előbbi az MDF, utóbbi az MSZP választási esélyeit csökkentette. A kampányról is beszéltünk már ezeken a hasábokon, különösen a Fideszéről. Több „történelmi pártnak” nevezett szerveződés indult, a Kisgazdapárt, a magát Barankovics-féle, az 1947-es kékcédulás választáson viszonylag jó eredményt elért kereszténydemokraták utódszervezete, és a legrégebbi párt, az MSZDP. (Másutt, 1989 c. könyvemben, kifejtettem, hogy véleményem szerint a szociáldemokrata pártot – a népesség akkori többsége által támogatott osztrák-nyugatnémet szociáldemokrácia miatt – az állampárti titkosszolgálat fedett akciókkal szétverte.)

Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre – neandervölgyi kampányok 30 éve Magyarországon

1990-ben nagyjából ilyenkor kitűzték az 1947 óta első többpárti választások időpontját azzal a különbséggel, hogy ekkor nem a kommunisták (értsd: MSZP + a Thürmer-párt) tűntek erőnyerőnek, bár a kékcédulázást, a „leszalámizást” sokan emlegették.

Az akkori két nagy párt közül az MDF kampányát konzervatív francia szakértők segítették – Antall József listavezető és miniszterelnök-jelölt rajongása Maurice Schumann iránt közismert volt , nekik köszönhettük Antall csíkosinges, mutatóujjal arcfeltámasztós, villanyoszlopokról lógó „elelfántfül” portréit, míg az SZDSZ-t, amerikai demokrata szakértők, radikálisabb üzenettel, mint a „nyugodt erő” („tudjuk, merjük, tesszük”).

Utóbbiak ott tévedtek nagyot, hogy megengedhető a miniszterelnök-jelölt meg nem nevezése, Béki Gabriella listavezetősége blöffnek tűnt, az is volt. Az MDF-ről az a hír járta, hogy a pártszervezet Lezsák Sándor lakitelki irodalmár népművelői telefonkönyvéből bújt elő, az SZDSZ esetében pedig Danis György volt a vidéki szervező, ő intézte az „ország felszántását”.

A politikai geográfia komoly tudomány, Magyarországon már az 1910-es éve óta művelték, Teleki Pál és intézete kutatásai ma is iránymutatóak és jelentősek Mészáros József és Szakadát István: Választási eredmények területi megoszlása c. fontos tanulmánya szerint. A vallási megoszlások, a birtokviszonyok, településnagyságok és szerkezet, iparodosottság, a szolgáltatási szektor aránya, társadalmi korfa, iskolai végzettség, műveltségi viszonyok mind szerepet játszottak és játszanak manapság is –  természetesen az időközbeni társadalmi változások tükrében.

Példaként hozzák fel a KSH 1935-ös felmérését, hogy Somogy megyében 56% volt az 1000 hold feletti nagybirtok aránya, míg a szomszédos Zalában csak 22% és ez például hatással volt a továbbörökített autoriter-irányba húzó választói hajlam az uradalmi cselédek („jobbágymentalitás”) vagy a parasztpolgáribb kistulajdonosi rétegek tűlsúlya esetén. Ez megmutatkozott az MSZP kilencvenes évekbeli eredményeiben is.

Ugyanígy a vallásosság aránya is jelentős befolyást tükröz, vagy ahogyan ez máshonnan tudható, a Pest megyei, agglomerációs falusi ipari munkásság szerepe az 1939-es (a kormánypárt által elcsalt) választáson a Nyilaskeresztes Párt sikerében.

De az 1945-ös választások is sok érdekességet mutattak. Mivel a háborús bűnösség miatt a (szélső)jobboldali pártok nem indulhattak, ezért a (szélső)jobboldali érzelmű választók a palettán leginkább jobbra álló Kisgazdapártra szavaztak (54%); ez a mára nézve olyan viszonylat, mintha egy bekövetkező társadalmi kataklizma után a Fidesz és a „Mi Hazánk” diszkvalifikálódás miatt nem indulhatna a választáson: ebből a mai pártok közül az LMP és a Jobbik profitálna.

Ahogy területileg várható volt, 1990-ben Budapestet és az agglomerációt megnyerte az „urbánus” és ebben a kampányban radikálisan antitotalitárius (elsősorban: antikommunista) SZDSZ, és a nyugati megyék, Vas, Győr-Sopron és Zala is többségi szabaddemokrata lett. Kelet-Magyarország városai és a falvak népe a „népi” MDF-re szavazott.

Éktelen felháborodást váltott ki a későbbi kormánytagok, az MDF „tweedzakós konzervatív értelmiségében” egy  talán Baló György által vezetett televíziós műsor, melyben Vajda Mihály filozófus, a világszinten ünnepelt nonkonform-marxista Budapesti (Lukács-) Iskola belső tagja, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem későbbi tanszékvezetője olyan értelmű megjegyzést tett, hogy az ország fejlettebb, polgárosultabb fővárosi és nyugati részei a nyugatos és urbánus szabaddemokratákra szavaztak, míg a fejletlenebb „keleti országrész” a népies-nemzeties MDF-re.

Ne felejtsük hogy ebben az időszakban az MDF, noha ekkor választási akcióegységben volt, de erősen megosztottan a csurkista wannabe-fasiszta masszív szélsőséggel, a vele összeérő „népies bolsi” pozsgayzmussal (e szárny vezetője volt az éppen alászálló Bíró Zoltán, vagy a hamarosan honvédelmi miniszteri felhőkakukkvárba emelkedő „körkörösvédelmi” Für Lajos), és a sztenderd európai konzervatív jobboldaliságot képviselő, Bethlen-korszak nosztalgikus Antall vezette szárny (Jeszenszky Géza, a küllemében a szabaddemokrata Szabó Miklósra hajazó Katona Tamás – „Koton Atanáz” -, Kulin Ferenc, Gergely András, és mások).

Ez a belső küzdelem 1993-ig, Antall József haláláig tartott – előtte még Csurkát és a „népies bolsikat” legyőzte és kiebrudalta –, ám örökébe a horthysta egységfrontot létrehozó Boross Péter lépett, és bukott akkorát, mint az ólajtó 1994-ben.

Nosztalgikus érzelmek és matek is motiválta a koalíciókényszert. Az 1945-48 közötti koalíciós időszak aktív szereplői, például Vörös Vince kisgazda politikus, is tagja lett az új Országgyűlésnek és egyik párt sem szerzett abszolút többséget. A győztes pártnak (MDF) koalíciós partnerekre volt szüksége, és az Antall vezette új kormánynak társakra volt szüksége a kormányzáshoz. Ennek megalkotásában nem a politikai racionalitás, hanem a nosztalgia vezette az új kormány vezető erejét.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Budapest, 1990. március 20. – A Fidesz választási plakátja a budai Duna-parton. MTI Fotó: Bartos Gyula

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!