A Német Demokratikus Köztársaság különös szerzet volt körzős-kalapácsos komcsi címerével, ágytálra hajazó rohamsisakos militarizmusával, a több mint félmillió ott állomásozó szovjet katonával, relatív fejlettségével, iparosodottságával, Erica írógépeivel, konyhai robotgépeivel. Hagyjuk ezúttal a Trabant útfekvését, koncentráljunk a 17 milliós országban működő 500 ezer Stasi-besúgóra, ortályos munka-, és muszkavezetőre, betonfejű káderre, akik nácítlanitás nélkül túlkompenzálódtak a bolsevizmusba. 

„Az első német munkás-paraszt állam”, meg Kelet-Berlin, mint „Hauptstadt der DDR” – hogy ez mennyire volt rossz, azt nehézséges is volna elmondani. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg, 1919-es mártír német spartakisták (kommunisták) ellenzékiek lettek volna a későbbi Kelet-Németországban, csakúgy mint Wolf Biermann, vagy nevelt lánya Nina Hagen, és akkor még nem is beszélünk Bertolt Brecht ottani nehéz emészthetőségéről.

Sokszoros NDK-járó voltam, gyerekként nyelvet tanulni; aztán élőben követtem a legendás keletnémet-nyugatnémet derbyt a ’74-es vébén (Jürgen Sparwasser 78. percbeli góljával az endékások győztek a későbbi világbajnok ellen – Lothar Kurbjuweit, Streich, Jürgen Pommerenke, Erich Hamann is örökre emlékezetes maradt; pedig mekkora csapat volt a nyugatnémet); majd gimisként nyári munkán, 1989 nyarán-őszén tájékozódni és később Fal-omlást nézni.

A Nyugat-Berlin szóösszetétel érzéki és bizgető volta meghatározott. Billy Wilder: One, Two, Three, Four c. filmje még a Fal előtti Nyugat-Berlin, Jimmy Cagney egy Coca-Cola-szerű nagycég rezidense, vodkaivó oroszokkal kell bizniszelnie, az ő elbűvölésükre rázza egy amerikai táncosnő a seggét erotice az asztalon, a heves mozgássortól kiesik a Hruscsov-kép a keretből, a vele letakart Sztálon-portré fedi fel rút orcáját.

Nyolcévesen láttam először a Falat, 12 évesen a cseregyerek család a Philipstrassén lakott, a szomszédos Kochstrasse Falban végződött, tizenhatévesen megpróbáltam megközelíteni illegálban, szerencsére nem sikerült.

’82-ben jöttem Nyugat-Berlinbe interraillel Amszterdamból, konfliktusba keveredtünk a keletnémet sínbohócokkal, pályaudvarra érkezés után futni kellett, zavaros szituáció volt, azt sem tudtuk Keleten vagy Nyugaton vagyunk, csak az aluljáróban nyugodtunk meg a rózsaszín-mohikán herkás punkok látványától, ez nem lehet Kelet, Am Banhof Zoo im Damen Klo, ahogy a költőnő mondja.

’89 augusztusban a repülőn olvasgattam, érkezés után a nyugat-berlini konyhasztalra dobtam a HVG friss számát, volt benne egy a nyugati sajtóból átvett karikatúra, a Falat ábrázolta erős őrzésben, a Nyugatra ácsingózó, reménytelenül vágyakozó kelet-németekkel, és csak egy felirat, mintegy az égre írva: Try Hungary! Daniellát – fikciós munkásságomban: Grätchen – ez nem izgatta, reménytelenül nyugati, wessie, majna-frankfurti lány volt, azt sem tudta, mi az a Walter Ulbricht vagy Wilhelm Pieck vagy az FDJ. A curry wurstot is csak egyszer kóstolta.

A Fal építésének évfordulóján (augusztus 13.) átmentünk Kelet-Berlinbe, a Brandenburgi kapunál nézelődtek emberek, de elég gyorsan továbbmentek, mert jeletősnek nevezhető titkosszolgálati és VoPo (Volkspolizei) flottafelvonulás mutatkozott, tapintható volt a feszültség. Az egyik terepszínruhás VoPós megmérgelte magát az egyik ugató rendőrkutyára, és összeszorított foggal, pengeszájjal úgy dobta fel egy IFA platójára, hogy a németjuhász csak úgy nyekkent.

Magyarország 1989-ben a romániai menekültek miatt lépett be a a genfi menekültügyi konvencióba, amely augusztus 12-én lépett hatályba. Németh Miklós és Mihail Gorbacsov 1989 márciusában elfogadták egyrészt a szovjet csapatok fokozatos kivonásának elvét, valamint azt, hogy Magyar Népköztársaság felszámolja az osztrák határon a technikai zárat (mindközönségesen: „vasfüggöny”). Májusban Alois Mock és Horn Gyula teátrális külsőségek között szimbolikusan elvágták a zár szögesdrótját is.

A keletnémet elvtársak minden lehetséges csatornán küldték az üzeneteket Moszkvába, de ott nem látszottak meghallani a jajkiáltást. Ha Magyarország jugoszlavizálódik vagy finnlandizálódik, még mindegy lenne a szocializmus általános ügye szempontjából, de ha az első német munkás-paraszt állam elvhűsége megrendül, az megrázza az egész szocialista világrendszert, mondták. Joggal.

Az NDK szempontjából a „világszocializmus” Sopronban halt meg. 1989 augusztus 19-én 600 keletnémet ment át sírva, boldogan a sopronpusztai ideiglenesen nyitott határon Sankt Margarethenbe, ahol már mindenféle Bundesschutz várta őket, vitték őket a bajor Pocking mellé táborba.

Kőmosott farmerekben zokogtak, szőke hajukat tépték örömükben.

Nagyságrendileg többen várakoztak balatoni kempingekben – érdemes ebben a témában rápillantani Can Togay és Forgács Péter Deutsche Einheit am Balaton multimédiás vállalkozására, a Stasi irodákról és megfigyelőpontokról Füreden, Siófokon és Keszthelyen –, valamint Budapesten a Nógrádi utcai nyugatnémet konzulátus előtt, és a Szarvas Gábor téri templomkertben.

Deutsche Einheit am Balaton

Das Forschungs-, Kunst- und Ausstellungsprojekt des CHB untersucht anhand von Zeitzeugenberichten, privatem Film- und Fotomaterial, TV-Archivbeständen und der Aufarbeitung hunderter von Akten des ostdeutschen und des ungarischen Geheimdienstes die Schicksale derer, die die deutsche Einheit in den Zeiten des Kalten Krieges auf diese Weise vorweggenommen haben.

A médiára figyelők ekkorra már megtanulták a  máltai szeretetszolgálatos Kozma Imre atya és a nyugatnémet segélyszervezeteket kordináló Csilla von Böselager nevét. Végül Németh Miklós reformkommunista kormánya, miután három hétig hiába várt a keletnémetek válaszára, szeptember 11-én egyoldalúan felfüggesztette az NDK-val korábban kötött, a keletnémetek kiengedését megakadályozó szerződés titkos záradékát, és megnyitotta előttük a határt. Tekintettel arra is, hogy ekkor már az NSZK volt Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere.

A magyar váltóátdobás egyik igen fontos jele volt, hogy megelőzően, talán 11-én, az Ellenzéki Kerekasztal külpolosait is behivatták a Bem rakpartra, a Külügybe, és Kovács László államtitkár tájékoztatást adott. A Fidesz részéről én is részt vettem, nem emlékszem, hogy Hegedüs István is ott volt-e, Jeszenszky Géza (MDF) viszont biztos, a szabad demokratákat talán Szent-Iványi István képviselte. Kovács államtitkár korrekt tájékoztatást adott a német felekkel való tárgyalások állásáról, a keletnémet elégedetlenségről, a nyugatnémetek konstruktív idefordulásáról, a szovjetek, főként Gorbacsov elnéző félrenézéséről.

Lehetett tudni, hogy ha itt átdobják a váltót, az világpolitikai jelentőségű lesz. Egy kis ország történelemcsinálása, ami nem sikerült volna az állampárti aktorok nélkül. A külügyben megmondták, hogy A Hét műsorát kell majd figyelni. Nagynézettségű, politikailag orientáló, szelepfunkciós és kiszivárogtató műsort, melyben Horn Gyula külügyminiszter jelentette be, hogy megnyitják a határt a keletnémetek előtt. A német politikában a magyar kormányzattal és az akkori ellenzékkel való kapcsolattartás prioritássá vált.

Hogy kellett-e a két Németországnak egy éven belül egyesülni, arról még ma is megoszlanak a vélemények: hajdani keletnémet cseregyerek barátom, akivel 1-2 éve találtunk ismét egymásra a közösségi médiában, elég tartózkodó hangú esszét küldött egy alkalommal, mikor a jelen európaiságának kérdéseiről diskuráltunk.

Nem volt egyből egyértelmű a német egység, sakkoztak a nagyhatalmak, elsővilágháborúsdit is játszottak, Anglia és Franciaország, akárcsak később, a délszláv háborúk kezdetén, az amerikai adminisztráció viszont egyesülésbarát volt.

Zsurnalisztai alapélményeim egyike, mikor a New York Times-nál gyakornokoskodtam 1990 őszén, az Op-Ed szekciónál, a véleménycikkeknél: Mitch Levitas, a rovatszerkesztő jött bea szobába, ahol hatan ültünk, és halálbavegzált fáradt hangon odaszólt a kisfőnöknek, Howard Goldbergnek: „Megint írt”. „Ki?” „Az a német.” „Melyik német, több német van.” Mitch rápillantott a kezében tartott faxra, elolvasta a nevet, igen rossz németséggel, az ü különösen fájdalmas volt, kimondta a nevet: „Günter, ööö, Günter Grass. Nézd meg, de nem hozom le, totál hülyeség.”

Elkértem Goldbergtől a cikket kíváncsiságból; a későbbi Nobel-díjas nagy német író az önálló Kelet-Németország, egyfajta demokratikus Poroszország fenntartása mellett érvelt, mondván a keleti és nyugati németek annyira eltávolodtak egymástól 45 év szétszakítottság után, hogy a földrajzi-adminisztratív egyesülés létrejöhet ugyan, de társadalomlélektani értelemben erre legalább háromszor ennyi idő kell.

Aminek alapja nyilvánvalóan a nácitlanítás, amit Nyugaton is csak a 68-as nemzedék, a Willy Brandt vezette szociáldemokrata kormány tudott befejezni, míg erre Keleten kísérlet sem történt: kivörösödtek a barnák.

Mikor megkezdődött a Spandau-i börtönben elhunyt Rudolf Hess náci vezető bajorországi sírja körül a főként keleti kultikus szkinhed búcsújárás, mikor Hoyerswerdában és Rostockban az évtized elején neonáci szkinek támadtak Gastarbeiterekre, vendégmunkásokra, „migránsokra”, majd, mikor egy évtizeddel később az NSU (Nazionalsozialistische Underground) néven megismert Zwickau-i (leánykori nevén: Karl Marx-Stadt) halálbrigád random törököket, görögöt, németet ölt, a magyarországi romagyilkosokhoz igen hasonló módon, akkor persze el lehet gondolkodni Grass akkori gondolatain.

Ám az akkori Amerika volt a német egység legnagyobb barátja, mondván a Nyugat olvasztja magába a Keletet, 63 millió a 17 milliót, marshallsegélyesítik a DDR-t önerőből, kardokból ekevasat, tökjó lesz, földi paradájz.

Diplomáciailag és történelmileg mélyen igazságtalan, és finoman szólva is udvariatlan, hogy az akkori (reformista) állampárti vezetés még élő tagjait, különösen Németh Miklós volt miniszterelnököt, nem hívták meg Sopronba az Angela Merkellel közösen tartott ünneplésre. A kisszerűség persze sosem volt idegen az Orbán-kormánytól, és hivatásos „jelenkor-történetfelelősétől”, Schmidt Máriától.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: drMáriás – Németh Miklós az újságból értesül, hogy 1989-ben Orbán Viktor és Angela Merkel lebontotta a vasfüggönyt Edward Hopper műtermében, 80 x 100 cm, akril vásznon, 2019

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!