Ritka tünemény, hogy valahol kikiáltanak egy ideiglenes köztársasági elnököt, és őt az amerikai kormány rögtön elismeri legitimnek. Az is ritka, hogy bejelentenek egy ünnepnapi tüntetést, mely már előzetesen megkapja a „rendszerváltó” címkét. Illiberális populista autokrácia sem csak olyan van, mint a miénk, létezik baloldali változat is, lásd: Venezuela. Érdekes, hogy a nagy Oroszország, utóbbi esetben akár katonailag is, mindkét típusú illiberális populizmust támogatni tudja.

Ha Marquez vagy Vargas Llosa regényeit tanulmányozzuk, könnyebben átélhetővé válik a mai venezuelai helyzet, az a fajta fosszilis energia alapú mágikus realizmus, mely valójában irracionalizmus és irrealizmus, amint ennek az olajban gazdag országnak józan ésszel szinte felfoghatatlan sülyedése láttatja velünk.

A hazánknál tízszer nagyobb, harmincmilliós ország a világ egyik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, Latin-Amerika leggazdagabb országa volt hosszú, hosszú ideig, ellenpéldája sokáig a szomszédos, hasonló nagyságrendű, ám hosszú polgár-, és maffiaháborúba, kokainba és maoista terrorizmusba, jobbos katonatiszti halálbrigádokba ájult Kolumbiának. Aztán jött a „revolución chavista”, a Hugo Chávez nevéhez köthető, szocialisztikus elveket valló anti-norteño (USA-ellenes) zűrzavar, mely 27 éve tartja fogságban az országot. Chávez, aki korábban ejtőernyőstiszt volt, újkori caudillóként (katonai junta-vezérként) 1992-ben próbálta először megpuccsolni a Pérez kormányt, de elbukott, börtönbe került.

Újabb sikertelen puccsok jöttek, majd 1998-ban Chávezt elnökké választották, „bolivari forradalomnak” nevezte ujdonat rendszerét, mely Fidel Castro Kubája és Evo Morales Bolíviája között félúton egyfajta trópikus szocializmussal kísérletezett az egyenlőtlenségekkel bőven pettyezett országban. A világnak erről a tájáról még a XIX. század húszas éveiben mondta James Monroe amerikai elnök, hogy Amerika az amerikaiaké, értsd: Dél-Amerika is az észak-amerikaiké, ezért arrafelé minden társadalomváltoztatási kísérletben ott a gringó-ellenes vonal, és ebben Chávez sem volt takarékos, sőt.

Chávez a szovjet típusú egypártrendszer bolondja volt, noha demokratikusan választották meg. Ám meghalt 2013-ban, és egy nagydarab bajszinger, bizonyos Nicolás Maduro volt külügyminiszter lett az utód. Chávezi karizma nélküli férfi, hatalma rögtön az álamcsőd szélére kerülésssel kezdődött, állandósult hiperinflációval, élelmiszerhiánnyal, alapellátási nehézséggekkel folytatódott. A tehetségtelen, ám elszánt és fanatikus chavista Maduro alatt még fokozódott is a szovjet típusú illiberalizmus, az infláció a világrekorder 1946-os magyar pengő-elértéktelenedéshez vált hasonlóvá.

Idén januárban Juan Gerardo Guaidó Márquez parlamenti elnököt a polgári ellenzék az ország ideiglenes elnökévé emelte, pajzson kvázi, amire megfosztották mentelmi jogától, később letartóztatták, bár elég hamar kiengedték. Azóta folyamatosak a tüntetések, viszont a hadsereg Maduro mellett áll, ráadásul úgy, hogy kétmillió önkéntes csatlakozott a professzionális állományhoz. A kormányerők a kolumbiai határon többször megakadályozták, hogy segélyszállítmány lépjen az ország területére, egyfajta CIA-akciónak tartják a zömmel amerikai eredetű élemiszersegélyt, és Maduróék nagyonis tartanak az amerikai katonai beavatkozástól.

Ugyanakkor Venezuela neohidegháborús terepasztal is, orosz katonai tanácsadók, kiképzők érkeztek az országba. Trump amerikai elnök is lehetséges katonai opcióról beszél, és az is elhagyta fogainak léckerítését, hogy „Oroszországnak ki kell vonulnia. Minden lehetőség nyitva áll.” Marija Zaharova, orosz külügyminiszteri szóvivő szerint „orosz szakértők” valóban vannak Venezuelában, de „jelenlétük a kétoldalú kormánymegállapodások szelleme és betűje értelmében történik a Moszkva és Caracas közötti katonai-technológiai együttműködés keretében”.

Április közepén Juan Guaidó ellenzéki ideiglenes elnök, akinek a tüntetésszervezés látható erősségei közé tartozik, május elsejére, a világ (és Venezuela) munkásságának nagy nemzetközi seregszemléjére egyfajta „harag napját” hírdetett. „Felhívjuk Venezuela népét, hogy vegyen részt az ország történetének legnagyobb tüntetésén május 1-én, olyan követelésekkel, melyek kétséget kizáróan megszüntetik az uzurpátor hatalmát” jelentette be április végén Guaidó.

A tüntetések Venezuela-szerte januárban indultak meg, latinos temperamentummal, jelentős tömegekkel, érzelmileg dinamizáltan. Ahogy a tíz év előtti, az iráni iszlám rendszer reformját elérni kívánó Ahmedinedzsád-ellenes demonstrációk esetében, itt is nagy szerepet játszott a közösségi média. Ám Irán akkor is, most is egy alapjáraton, még ha a régi román szinten is, de működő ország, addig itt felbomlott az állam. A a mai Venezuelában olykor az állam kapcsolja le az internetet, de amúgy is akadozik nemcsak a térerő, de az áramszolgáltatás is. Elég megdöbbentő, hogy ebben a gazdag országban alapvető élelmiszerekből is ellátási nehézségek vannak, az állapotok háborúsak.

„Áramszünet hadművelet”, a madurói propaganda így hívja ezt, és az amerikaiak nyakába kívánja varrni a nehézségeket. Ellenzéki vezetők szerint ez mese habbal. Az viszont tény, hogy a jelenleg az éhezők viadala szintjén vegetáló ország, melyet az utóbbi hónapokban kétmillióan hagytak el, kolumbiai határairól Maduro fegyveresei fordítottak vissza élelmiszer-segélyszállítmányokat.

Március 23-án két orosz hadihajó hajózott be közel 100 orosz „tanácsadóval” Caracas kikötőjébe. Előző nap amerikai-orosz tárgyalások voltak Rómában Venezuela jövőjéről, az alap nézeleltérés: az oroszoknak Maduro a legitim elnök, az USA elfogadta Juan Guaidót ideiglenes elnöknek. Az orosz fegyverek, a kínai pénz és a kubai titkosszolgálati háttér régi támaszai a Maduro-rezsimnek, ám „ez most odáig terjedt, hogy harci alakulatok érkeztek a terepre” – mondta Janusz Marczak, az Atlantic Council elemzője.

Putyin elképzelését a többpólusú világról Maduro elődje, Hugo Chavez is lelkesen támogatta. Maduro talponmaradása jelenti az esélyt az oroszoknak, hogy megvessék lábukat az amerikai földrészen, ami globálisan is gyengítené Amerika hatalmát. A CNN arról beszélt, hogy a Pentagon katonai akciót tervezett, hogy letörje az orosz, kínai és kubai befolyást Venezuelában, és a szomszéd államok, Kolumbia és Brazília is kijelentették, hogy nem támogatják az orosz befolyást a határaikon.

A helyzetet bonyolítja, hogy Kína is játékos ezen a terepasztalon. Masszív venezuelai beruházásait win-win opcióként hirdette sokáig, de bebizonyosodott, hogy ebből csak a komplett gazdasági, politikai, és diplomáciai csőd maradt, ami tanulság a kínai pénzekre ácsingozó, és nem csak afrikai országoknak. 2001-ben Venzuela volt az első latin-amerikai ország, amelyik stratégiai partnerséget kötött Kínával, amelyet 2014 megújítottak és tovább bővítettek. Maduróra Peking is úgy tekint, mint az USÁval a világelsőségért folytatott versengésben fontos és stratégiai szövetségesre, az elmúlt évtizedben 43 milliárd dollárt pumpált Venezuelába, aminek jelentős részét elpörkölte a korrupció és a kormányzati inkompetencia.

Kicsiny európai megfigyelőállásunkból miért érezzük ismerősnek a történetet? Mert hiába a kínai pénzzel, orosz katonai erővel és a hely és térszínnel ismerős kubai titkosszolgálati háttérrel támogatott Maduro-rezsim viszonylagos ereje, az Egyesült Államokon kívül a Limai Csoport (14 tagú latin-amerikai szövetség) majd minden tagja, és hasonlóan az Európai Unió zöme is (na vajon ki a kakukktojás?) Juan Guaidót ismeri el ideiglenes elnöknek.

Az országot humanitárius katasztrófa fenyegeti, május elsején jó eséllyel többmilliós tüntetés lesz, ami szinte bizonyosan erőszakba torkollik, polgárháborús állapotokba: az orosz állami Specnaz és talán a Wagner nevű magánhadsereg is a helyszínen, de az is tudható, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek is vannak az utóbbi időben megerősített alakulatai a szomszédos Kolumbiában. Talán megint láthatunk nyílt és közvetlen orosz-amerikai szembenállást, mint a környéken 1962-ben Kubában, vagy akár összecsapást is, mint az a közelmúltban megtörtént Szíriában.

Hogy az „Operation Blackout” (áramszünet hadművelet) miként visz egy újabb proxi-, vagy talán nem is annyira proxi háborúhoz, esetleg villanygyújtáshoz és a jelenleg is katasztrofális helyzet konszolidációjához, az még nem látható. De az biztos, hogy tanulságos lesz azoknak, akik a 21. századi illiberális populista autokráciák/diktatúrák felszámolásának lehetőségeit fürkészik. Addig viszont, míg Venezuela visszanyerheti azt a legendásan jó helyét a régióban, amit a 20. század jelentős részében élvezett, még sok víz lefolyik az Orinocón.

Köszönet Saszet Ágnesnek