Harminc éve egy januári vasárnap reggelén hörögve üvöltötte a rádiómikrofonba Csurka, hogy „ébresztő magyarság!”. Akkor riasztón és dohosan tűnt újszerűnek e hang, mely napjainkban, immár tíz éve sztenderd lett. 

Zsidózott Szigligeten részegen – ezt mindenki beszélte. De: Réz Pál volt az egyik legjobb barátja, pókerpartnere, önéletrajzi interjúkötetében (Bokáig pezsgőben; a kérdező: Parti Nagy Lajos) Réz nem győz sajnálkozni, hogy kapcsolatuk 1990 után megszakadt. Réznek volt egy nyaralóként használt fakunyhója Pasaréten, telente ezt romantikus együttlétekre két írótársának ajánlotta fel még a hetvenes évek kádári mocsarában; a másik Eörsi István volt.  Utóbbi szerző két műfajban is megemlékezett minderről (Történetek egy hideg faházban. Írások a hűség és hűtlenség tárgyköréből novellák, Szépirodalmi, Budapest, 1978.; Jolán és a férfiak dráma, megjelent a Színház c. folyóirat mellékleteként 1979. 8. szám, Dániel Ferenc előszavával).

Rosenstein Tibor a pesti gasztrohistória legendás alakja, évtizedek óta műveli a nem-kóser közép-európai zsidós konyhát. Tibi bácsi egyszer  mesélte, hogy valamikor a kilencvenes évek elején összetalálkoztak, a régi ismerettség okán barátságos lapogatás után kérdezte, „mikor jössz már el egyszer megint hozzánk Pista?”, mire Csurka azt felelte „nem lehet Tibi, sajnos nem lehet”. Az akkorra már bocskaiba bújtatott terjedelmes test ideológice tiltotta el magát a maceszgombóctól mint levesbetéttől, töltött libanyaktól, ludaskásától, a diószín politúrfényű libacombtól és a jó masszív flódnitól.

Viszont egy újabb de: talán már iskolai tananyag, ha nem, annak kéne lennie, hogy a magyar értelmiség nagy, a pártállamot 1956 után talán először megijesztő (lásd: az ún. Knopp-Kornidesz jelentést) összefogás a Donáth Ferenc auspíciuma alatt 1980 őszére elkészült Bibó-emlékkönyv jelentette, melynek egyik szerzője Csurka István volt. Bibó-felejtés c. írása emlékezetes darabja számomra a kötetnek, hamvas ifjúként olvastam és a sok történeti elemzés mellett igenmód jólesett Csurka „indulati prózája”, amit tudvalevően szeret az olvasó, pláne ha még tapsztalatlan és romantikus.

A történész Szabó Miklós önképzőkörében (repülőegyetem) sok szó esett az 1985-ös monori találkozóról, mely Bibó-emlékkönyv folyomány értelmiségi gyűlde volt, az első és egyben az utolsó is az újabb népi-urbánus skizma előtt. Csurka Monoron Új magyar önépítés címmel adott elő, korreferátora Szabó Miklós volt, Csurka még ebben az előadásában sem mondott vállalhatatlan dolgokat; indulatos volt, irodalmiaskodó, olykor modoros, de volt stílusa.

1990. január 14-ének hajnala más volt: „Ébresztő magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az öszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka” – figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István. A megébresztett magyarság persze Gömbös Gyula ébredő magyarjaira gondolt, a különítményes fehérterrorra, a liberális Magyar Hírlap publicistája, Fencsik Flóra például arra, hogy ez az akkori mában cigányozás: az ismerős férfihang azt mondja, hogy „a legújabb gyalázat ez: a képviselők megszavazták, hogy a családi pótlék a jövőben ne legyen munkaviszonyhoz kötve, hanem a gyermek léte jogán járjon. Ha jól tanultam meg csurkául, úgy kell értsem, a rejtjeles zsidózás után itt az ideje a rejtjeles cigányozásnak.”

A gazdasági rendszerváltás rögös útján a leépítések, elbocsátások, hosszú távú munaélküliség első áldozata az ún. „brazil gépsor”, a roma segédmunkaerő elsődleges menesztése volt a kádári világ teljes foglalkoztatottságot célzó törekvései után „a munka világában”. Csurka höttyös rabulisztikája ekkor kapott lábra, mely Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán c. 1992. augusztusában emlékezetes  dolgozatában járatott a csúcsra.

A Magyar Nemzetben Pethő Tibor „komplett náci alapvetésnek” nevezte ezt az írást, majd az akkori Kövér László is megismételte: „Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait, amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom.” A Csurka-dolgozat erős rokonságot mutatott Németh László 1943-as második szárszói beszédével, főként romantikus antikapitalizmusában, a harmadikutas gondolat iránt való rokonszenvében, zsidóellenes előítéleteiben vagy akár a „népi tömegekkel” kapcsolatos illúzióit illetően.

A Magyar Rádió Vasárnapi Újság c. vasárnap reggeli műsora – szerkesztői ekkor: Kiss Gábor Zoltán, Győri Béla (a MIÉP későbbi szóvivője), Rapcsányi László és Király B. Györgyi – ebben a korszakban vált szélsőjobboldali fórummá, mely hosszú időn át így is maradt, majd csak Such György rádióelnöksége (2006-2010) idején került átszervezésre.

Csurka korabeli publicisztikája sok emlékezetes szókapcsolattal ajándékozta meg a magyar nyelvet, mint például hogy a „szakértelem olcsó bolsevista trükk”, a „népnemzeti gerinc”, valamint az antiszemita konnotációjú „törpe kisebbség”. („Cigánybűnözés” szavunk korábbi, a kádárista sikeríró, Moldova György tette általánosan ismertté a meglévő zsaruszlenget Bűn az élet c. nagypéldányszámú 1988-ban megjelent, a rendőrségről szóló riportkönyvében.) Csurka nyelvét világháborús militarista idiómák színesítették – „keserű hátország”, „utópartizánok” –, kimondott náci idézetek – „Lebensraum”, „vér és rög” – és az 1945-47 között kommunista politikai taktika műszavai: „szalámizás”, utalva a demokratikus pártok, szocdemek, kisgazdák, parasztpárt a koalíciós időszakban „leszalámizott jobboldali szélsőségeire”.

1992. augusztusi dolgozata viharos következményeket váltott ki az MDF köreiben, a vezetőségben éppúgy, mint „a lelkes, de borzalmas tagságban” (Szabó Iván akkori miniszter szava), az 1993-as pártkongresszuson kizárták Csurkát az MDF-ből. Az eseményről a későbbi rádióelnök Such Györggyel közösen számoltunk be a Magyar Narancsban „Csótányok a homokozóban. Az MDF országos gyűléséről” címmel.

A nagy teherbírású Csurka előbb az ún. Magyar Út Körök országos hálózatát hozta létre – ez mintául szolgált a 2002 utáni Polgári Körökhöz is, ahol Orbán Viktor Vona Gáborral és másokkal próbálta a meglepőnek tűnő választási vereség után újraszervezni a (szélső)jobboldalt –, majd e mozgalomra támaszkodva megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját, mely 1998-ban bejutott a Parlamentbe és mint a katamarán külső támasztéka segítette a Fidesz-Kisgazda koalíciós kormányt, melyet a kor népnyelve „Orbán-Torgyán kofferkormánynak” hívott. Csurka plattformja maradt a rádiós Vasárapi Újság mellett az MDF-től elorzott, meglehetős példányszámú Magyar Fórum is.

„Miután az MDF-en belül jelentkező, Csurka Istvánhoz köthető vonal a nyugati függés kritikáját úgy tette szóvá, hogy a népi érdekek sérelmét egybemosta a külső függés antiszemita értelmezésével, az MSZP-SZDSZ-blokk a »demokrácia védelmét« a népi érdekek eredendően antiszemita, tehát antidemokratikus képviseletével helyezhette szembe.” (Gagyi Ágnes: Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme. In: Fordulat 21/”1989” (2014))

A gazdasági rendszerváltás társadalmi negatívumait elemző valódi baloldali kritika eszközrendszerét gyengítette, hogy a Csurka hangján megszólaló neokapitalizmus-bírálat az „antiszemitizmus, mint a csőcselék szocializmusa” (Marx) tónusán szólt, pamfletjeinek agresszív és nacionalista hangja valóságos sokkot okozott az országban, de az MDF-ben is.

Csurka az MDF-t, majd, kizárása után a MIÉP-et „a történelmi magyar identitás egyedüli képviselőjének” nevezte, „a haza nem lehet ellenzékben” gondolat is tehát az ő szüleménye. Szakítva az összes magyar parlamenti pártok konszenzusával, mely szerint visszautasítandó a közép-európai határok módosítása, Csurka „magyar Lebensraum” megteremtésére hívott fel; „genetikai gyökereket” emlegetett, amelyek a társadalmi légkör romlását okozzák. Ez alig leplezett utalás a cigányokra és a zsidókra, noha Csurka tiltakozott az efféle inszinuációk ellen.

Csurka István egyszemélyes pártja alig 5% alattti eredményével kiestett a Parlamentből 2002-ben, a Jobbik felívelése háttérbe szorította a szélsőjobbos színtéren és Böhönye (Csurka beceneve korának írótársadalmában) bocskais alakja végérvényesen háttérbe szorulni látszott.

2012-ben elhunyt, a munkásságát értékelő nekrológokban meglepő vélemények is napvilágot láttak ideológiai ellenfelei részéről is. „A szélsőjobboldal képviselői közül ő egyedül tartozott a magyar értelmiséghez” – ezt Tamás Gáspár Miklós írta a HVG-ben megjelent búcsúztatójában – „az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart.”

Csurka István dohos és avitt eszméi azonban továbbélnek erőst. A rosszhírű Kulturkämpfer Szakács Árpád (Bayer Zsolt televíziós ún. műsorában) a minap első szavával üstöllést Csurkára hivatkozott. A KESMA-vezérré avanzsált ideológiai pöröly a ballibsi „kultúrterror” meglétének igazolásához Csurka nevét és eszméit hangoztatja, mintegy igazolandó azt az 1993-as tételemet (Szárszók, in: Magyar Narancs), melyben a Fidesz az MDF-fel suba alatt akciózott székházügye kapcsán még arról írtam, hogy „ne lássuk még bele Orbánba az új Csurkát, de…”; és tényleg, azóta látható, hogy Orbán rendszereinek – „polgári kormány”, illetve „nemzeti együttműködés rendszere” – egyre inkább Csurka István a Rosenbergje, vagy, ha jobban tetszik: a Zsdanovja.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Budapest, 2008. október 23. – Csurka István, a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) elnöke beszél a MIÉP Hősök terén megtartott október 23-i megemlékezésén. MTI Fotó: Mohai Balázs

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!