Bezárás
vageszblog

Harminc éve volt a négyigenes népszavazás: mitől lett Köztársaság a köztársaság?

1989. november 26-án Magyarország tartalommal töltött meg egy kifejezést, amelyet a kerekasztaltárgyalások sarkallatos törvényei késztettek elő, egy hónap és három nappal korábban hirdettek ki, de a tartalmat mégis a „négyigenes népszavazás” töltötte az üres republikánus edénybe, és így lett hazánk, ha csak húsz évre is, Köztársaság, és nem „Pozsgay kánság”, Bács-Kiskipcsák megyei kaganátus. És ekkor lett a társadalmi progressziónak tömegbázisa is.

Vedd meg a könyv dedikált példányát karácsonyra a Cser Kiadó webáruházában, és árának felével az Átlátszót támogatod.

A Nagy Imre-újratemetés a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások kezdőpontja is volt. Szimbolikus alkalom, az előző harminckét-és-fél év megtagadása, nem csuda, hogy a már idős, beteg és demens Kádár János csak bő két héttel élte túl. A tárgyalások a szokványmagyar operettkedélyességgel indultak, de ahogy azt Vitézy László rendező, ellenzéki megfigyelő mondotta: részükről „a pisztoly az asztalon van”.

Július végén jött az első pofon, Fejti György állampárti „új undok” (nouveaux dégoutant © Szabó Miklós) a párttörvényt előkészítő munkabizottság július 26-i ülésén bejelentette, hogy az MSZMP elutasítja a munkahelyi pártszervezetek felszámolását és a pártvagyonnal sem hajlandó elszámolni. Az Ellenzéki Kerekasztal válaszul felfüggesztette részvételét ebben a munkabizottságban.

A hirtelen keménykedést nehéz másként magyarázni, mint az MSZMP igénybejelentését, hogy az új berendezkedésben is vezető pozíciót szánnak maguknak – jó esetben a lengyel figurát fogadnák el, „az elnök a tiétek, a miniszterelnök a miénk” (Adam Michnik) –, noha Fejti inkább volt grósznyik, mint pozsgaysta, de össz-emeszempésként rontott az EKA-ra a puhább és számukra elfogadhatóbb „népi” MDF-et és az állampárti-titkosszolgálati kreálmány Magyar Néppártot fenyegetve; illetve a befenyítés lehetőségének látszatát keltve az ő ellenzéki arcvesztésük nélkül teremtve meg a lehetőséget a becsicskulásra.

Polak-węgier: lengyel-magyar párhuzamok, összecsúszások és széttartások 30 éve

Aki csak kicsit is figyeli ma, hogy mi zajlik Brüsszelben és Strassbourgban a V4-ek ügyeiben, az könnyedén láthatja, hogy ha emberi jogi kifogások mutatkoznak Lengyelországgal szemben, akkor a vétójoggal bíró Magyarország vétózik, ellenkező esetben pedig fordítva.

Mint arról már esett szó e hasábokon is, 1989. augusztusa az Antall-Pozsgay paktumnak nevezett, írásos formát talán sosem látott egyezségről szólt. Az EKA-n belüli viták élesedtek, a radikálisabb, teljes rendszerváltást áhító pártok, SZDSZ-Fidesz, erősen bírálták az egyre inkább öregesen felpuhuló, felelősségtudatos homlokráncolással engedményt engedményre halmozó, magukat harmadikutasnak és népiesnek öndefiniáló politikai alakulatokat.

Antall ekkor, jóadag cinizmussal plebiszcítumot javasolt a kisebbségnek tűnő radikálisoknak, forduljanak bánatukkal az istenadta néphez. Szeptember 18-án, mint arról már esett itt szó, az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá a záródokumentumot, ugyanakkor nem is vétózta meg, mert az eredményeit fontosnak tartotta, de az SZDSZ és az akkori Fidesz a teljes rendszerváltás lehetőségének elszalasztását látta ebben a kompromisszumban.

Az SZDSZ-Fidesz tökéletes akcióegységének aranylapjaira – “a pártatlan tájékoztatás alapelvei”

Világtérkép Kövess minket vagy lépj velünk kapcsolatba itt! Ha a szabaddemokraták és a fiataldemokraták viszonyát a mából nézzük, akkor az a hamistudati percepciónk alakulhat ki, hogy az állampárttá lett Fidesz viszonya a Kádár-rendszer Demokratikus Ellenzékéből kisarjadt szociálliberális párttal mindigis antagonisztikus volt. Ez nem így volt.

A szabad demokrata Tölgyessy Péter korabeli megfogalmazása szerint a megállapodás nem hárítja el a maga teljességében a demokratikus átmenet előtt álló akadályokat. Szelényi Iván szociológus mintegy bon mot-ként mondta, hogy a Pozsgay-elnökség tekintetében fogadják meg Antall szarkasztikumát.  Haraszti Miklós azt mondta, az elnökség kérdésében vegyük komolyan a viccet. Kis János tette hozzá, hogy az elnökségi kérdéshez más megoldatlan területeken is érjen el eredményt a népszavazás, és végül Tölgyessy Péter fogalmazta meg, hogy négy sarkallatos kérdésben induljon népszavazási kezdeményezés.

E kérdések: a köztársasági elnök megválasztásának módja (parlamenti közvetett vagy választásokon közvetlen); a munkahelyi pártszervezetek betiltása; a Munkásőrség feloszlatása; az MSZMP vagyonelszámolása.

Természetesen népszerű, és faék-egyszerűségű kérdés volt a gyűlölt Munkásőrség megszüntetésének betétele a pártállami erőszakmonopólium csökkentése érdekében. Noha, mint az később, a Dunagate ügyben láthatóvá vált, az állambiztonsági szolgálat továbbra is folytatta az ellenzékiek pártállami módszerekkel történő megfigyelését, még október 23-a, a Köztársaság kikiáltása után is, és a BM III-as ügyosztálya csak 1990. januárjára diszkreditálódott.

Saját 1989 c. regényemben tárgyév nyarára teszek fikciós megfejtést, miszerint az állampárti reformerek és dörzsöltebb titkosszolgák ekkor már a betonfejű Borbély Sándor vezette volt pufajkásokból és utódaikból álló Munkásőrséget beáldozhatónak látták, hogy cserében a BM III-as ügyosztályát mentsék. Csakúgy, ahogy az EKA pártjai közül az akkor Magyarországon népszerű szociáldemokrácia történelmi örökösének számító MSZDP-t titkosszolgálati játszmákkal tönkretegyék, mintegy helyet, ideológiai teret csinálva a leendő MSZP-nek.

A négyigenes népszavazás az SZDSZ felívelése volt. Ahogy a párt első elnöke, Kis János visszaemlékezésében olvasható:

„a népszavazási kezdeményezés sikeres végigviteléhez százezer hiteles aláírást kellett összegyűjteni. (…) Napokon belül megindult az aláírásgyűjtés. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban minden aluljáróban, minden központi téren ott volt az SZDSZ kis asztalkája az ívekkel. Az emberek sorban álltak, hogy aláírhassanak. Október 13-án az SZDSZ az Országgyűlés hivatalában átnyújtotta az első 67 ezer aláírást.”

Sokat elárul a korhangulatból, hogy csak 11 nappal később, a Köztársaság kikiáltásának másnapján, október 24-én már 206,000 aláírás volt együtt. Október 31-én írták ki a népszavazás dátumát a következő hó 26-ára és a közvetlen köztársasági elnökválasztást 1990. január 7-re. Ismét a legilletékesebbet, Kis Jánost idézem:

„ez a három hét az SZDSZ történetének legcsodálatosabb időszaka volt. (…) jól éreztük, hogy a társadalom nagy része tisztátalan alkut fog orrontani a szeptember 18-i megegyezésben. Az elnökválasztási klauzula jelentőségét talán kevesebben látták át, de azt nagyon sokan észrevették, hogy a munkahelyi pártszervezetek maradnak, a munkásőrség marad, és az állampárt nem kényszerül elszámolni a vagyonával. Az ő számukra a végsőkig leegyszerűsödött az ellentét: az egyik oldalon a hatalomátmentők, a másikon a valódi átmenet hívei. S ezen az összképen belül az első »igen« értelme is világossá vált. (…) az MSZP, nemhogy agyonhallgatta volna az ügyet, dühös ellenkampányba kezdett, s ezzel mindkét oldal gyengén motivált híveit arra késztette, hogy menjenek el szavazni (a maga táborát azért, hogy megvédjék az idő előtti elnökválasztást, az ellentábort azért, hogy útját állják az utódpárti offenzívának). És végül az MDF, mely az aláírásgyűjtés időszakában a háttérbe húzódott, most már állásfoglalásra kényszerült. Mivel azonban nem kívánt hozzácsapódni a szemben álló oldalak egyikéhez sem, a legrosszabbat, a bojkottfelhívást választotta. »Nem megyünk el, nem szavazunk«, jelentette be Csengey Dénes a tévé híradójában.”

Aki még szerencsésen emlékezik szegény, idő előtt elhunyt Csengey Dénes hűdött tekintetére a Magyar Televízió képernyőjén, amint panyókára vetett farmerdzsekit villantva a demokratikus átalakulás finisében jobb kezének mutató-, és középső ujját erőst összeszorítva katatón elismételte vagy háromszor a »Nem megyünk el, nem szavazunk«-ot; miután az MDF az „alulról jövő társadalmi nyomásnak engedve” saját elnökjelöltjévé tette a „népi bölény” Für Lajos történészt, noha az állampárti Pozsgay volt a valódi jelöltjük – el is hangzott odaillő szájból, hogy „nekünk két jó jelöltünk” van –, annak érdemes emlékezetbe idézni, hogy elődjük, Kádár János is addig volt a „kompromisszumok robotosa”, amíg övé lehetett az utolsó szó.

Az MDF is felülről nézett a demokráciára, füstös hátsó szobákban való egyezkedést jelentett számára a népuralom, ahol „népies írófejedelmek” és a hozzájuk lecsatlakozott mezei hadak, a gyepük kardforgatói mint „A kurultáj bölcsei” egyezkednek idegen hadak helytartóival, és erről talán még jegyzőkönyv is készül, és lehet, még ezt is a KGB írta, mint majd százéves elődjét az Ohrana.

Az SZDSZ-t a négyigenes kampány tette nagy, társadalmi szinten megkerülhetetlen párttá az átalakulásban. Nemzetféltő bú helyett vidámság, pátosz helyett irónia; ez volt a kampány stílusa, és részben az üzenete is. „Aki otthon marad, a múltra szavaz!” Az MSZMP, majd október eleji megalakulása után az MSZP igyekezett saját hatáskörében kifogni a szelet a vitorlából, a népszavazás négy kérdéséből három okafogyottá vált. Határozat született a Munkásőrség felszámolásáról, a munkahelyi pártalapszervezetek (ez ugye MSZMP/MSZP-t jelentette) megszüntetéséről, és a pártvagyonnal való elszámolásról. Kis szerint:

„A népszavazási kampány hatalmas sikert hozott az SZDSZ-nek. Szeptember elején legföljebb hatezer tagunk volt, december elején több mint húszezer. Szeptemberig 2-4 százalék között mozgott a párt támogatottsága, novemberben átlépte a 10 százalékot, és meredeken ívelt fölfelé. Szeptember elején még az volt a kérdés, hogy egyáltalán bejut-e a parlamentbe; november vége után már az volt a kérdés, hogy sikerül-e az MDF-et maga mögé utasítva megnyernie a választásokat. De nagy kockázatok is lappangtak ebben a sikerben. A népszavazás megmutatta az országnak, hogy az állampártra vereséget lehet mérni, azonban azt is megmutatta, hogy a viszonylag nyugodt átmenet mennyire borulékony, hogy milyen nagy a konfrontáció veszélye. A magyar társadalom nagyobbik része egyértelműen odaállt a rendszerváltás mellé, de kiszámítható, ellenőrzött átmenetet akart, félt a felfordulástól. Sok évtizedes reflexek léptek működésbe. Az SZDSZ »szélről előzött«, s most az a veszély fenyegette, hogy a szélen ragad, s radikalizmusa ugyan vonzani fog egy jelentős kisebbséget, ám a többséget el fogja riasztani. Akkori helyzetmegítélésemről elég jó képet ad a Magyar Nemzet december 6-i számában megjelent cikkem, melynek a lap A négy igen üzenete címet adta. Az írás ma is kivehető célja az volt, hogy eloszlassa a népszavazási harc keltette félelmeket, érzékeltesse, hogy a szabaddemokraták nem a mindenáron való konfrontáció, hanem a rendezett átmenet hívei, s hogy ezen a módon segítsen visszahúzni az SZDSZ-t a közép felé.”

Tény, a radikális antikommunizmus ekkor lett a korai SZDSZ védjegye, támogatóinak jeletékeny köre azért választotta a szabad demokratákat, mert ők voltak a kommuno-revizionista bárány álorcája mögött megbúvó parancsuralmi farkas legjelentősebb ellenfelei, kommunikációban is. (Meg még a fideszes Németh Zsolt az „agyagbadöngöléssel”.)

Ugyanakkor Tölgyessy Péter visszaemlékezése szerint maga Antall mondta neki utóbb, hogy a népszavazás kiváltotta őt az MSZMP-vel kötött kompromisszumból, és ünnepelte ezt. Nagy kár, hogy az általa eszményített jobbközép konzervativizmus nem tudott idejében leválni a mongol törzsi gyűlés nyomán „Nagy Népi Hurrának” (hurálnak) nevezett bölényrezervátumról. Ahogy a későbbi jobberek sem, a tweedzakósokra piócaként tapadó tarsolylemezesekről.

1993-ban a Magyar Narancsban megjelent egyik dolgozatomban még attól óvtam az ún. liberális értelmiséget az ún. székházügyről írva, hogy „Orbán vezér és kancellárba (utóbbi poszt reménybeli) még ne lássuk bele az új Csurkát”; majd ezután jött az akkoriban sokat emlegetett futamom a „makkoscipős-fehérzoknis vidéki vállalkozókról”, mint egyedüli referenciacsoportról.

Orbán 2010 óta valódi vezér és valódi kancellár, és nyugodtan lássuk bele az új Csurkát, sőt!

Vabank 30 éve: Orbán a Műcsarnok lépcsőjén – a Nagy Imre-újratemetés sajtófőnöke voltam

Jubileumi évünk van ismét, 30 év, a múltba révedésnek emlékezetpolitikai komisszárja is van, az ötvenhatos hatvanadik évfordulón jól bevált Schmidt Mária – találgathatjuk ezúttal ki lesz a Dózsa Lászlója. Hiánypótlóan „Rendszerváltáskutatási Közintézet” is alakult, elnök-vezérigazgatója Bíró Zoltán szaktudós, aki a hajdani MDF-ben a későbbi miniszterelnök, Antall József ellenfele volt, érdemes pillantást vetni.

Salátanépszavazás volt-e 1989. november 26-a? Igen. De Magyarország akkor a Nyugatra szavazott a szovjet-közép-ázsiai megoldások helyett. És, ha ez kérdés lenne ismét, vélhetően ismét arra szavazna!

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom