1989. november 9-én a Berlini Fal omlott le, mintegy szimbólice, december 3-án pedig a máltai Marsaxlokk-öbölben a Maxim Gorkij és a USS Belknap hadihajón történelmi találkozót tartott George Bush amerikai elnök és Mihail Szergejevics Gorbacsov szovjet pártfőtitkár. Ekkor ért véget hivatalosan a hidegháború. Élt Jaltától Máltáig, 1945-89. Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy „béke poraira”, hiszen gonosz világrendszer volt, veszélyes és kegyetlen. 

Günter Schabowski, a Német Szocialista Egységpárt (SED) ideológiai titkára nem volt éppen topon november 9-én késődélután, mikor a sajtótájékoztatóján az olasz riporter feltette neki a kérdést, mikor nyitják meg a határokat és törlik el a keletnémet büntetőtörvénykönyvből a Republiktflucht (mindközönségesen: disszidálás) törvényi tényállását.

Schabowski fáradt volt és bizonytalan, korábbi magabizalmát elvette, hogy már nem a megszokott Erich Honecker a pártfőtitkár, hanem egy Egon Krenz nevű egyén, akinek az egyetlen igazán meghatározó tulajdonsága az volt, hogy nem ő Erich Honecker.

Értekezlet értekezlet hátán, tüntetés tüntetés hátán, pedig hát az NDK kicsit sem volt korábban (1953 júniusa óta) híres arról, hogy tüntetgetnének a DDR-Bürgerek. Szóval mikor az olasz megkérdezte, amit kérdezett, Schabowski zavarában azt mondta, hogy a belnémet határ (Inner-Deutsche Grenze) és a  Republiktflucht kérdésében a döntés már korábbi, az érvényesség pedig jelen pillanattól áll.

Kell-e mondani, hogy a RIAS, a Nyugat-Berlinből sugárzó keletnémet „Szabad Európa” és minden más létező média nyomban világgá kürtölte mindezt. Kiváncsi, kőmosott farmerokba öltözött szőkeloknis fiatal berlini (Hauptstadt der DDR) keletnémetek kezdték rázni az utcát, egyesek a Check-Point Charlie-hoz mentek, mások a Friedrichstrasséhoz, egy harmadik raj pedig a Bornholmer Strasse-i átkelőhöz.

Mindenhol azt mondták, nincs még leirat, ez a hír még csak a sajtótájékoztatón hangzott el, írásbeli megerősítése várat magára, legyenek addig türelemmel a kedves berliniek (Hauptstadt der DDR), hamár az elmúlt 28 évet (1961. augusztusa óta) olyan faszán kibírták, majd ha Genosse Krenz, azaz Krenz elvtárs is megerősíti, akkor majd mehetnek a túlnani KsDeWe-be (Kaufhaus des Westens) Gorenjéért.

A Friedrichstrassénál, meg a Check-Point Charlie-nál bejött ez a duma, talán, ha a félreeső, ezért szovjet-amerikai fogolycserékre használt Glienecke-hídnál is elcsihodott a tömeg, ha egyeltalán volt ott, abban a reménytelen külvárosban; utóbbi helyen cserélték ki Gary Powers U2 pilótát a vezérkém Abel ezredesre, a nemrég elhunyt szovjet disszidens Vlagyimir Bukovszkijt a bebörtönzött chilei kommunistára, Luís Corvalánra.

Ám a Borholmer Strasse-i nép kitartott, át akart menni, közelről megbámulni a keletre forgó Mercedes-csillagot, a Springer épület tetőteraszát, ahonnan Rolling Stones koncerttel idegesítették a keletieket, a Reichstagot, amit még nem kupolázott meg Sir Norman Foster, és az 1870-es porosz-francia háború emlékművét, a Siegessaulét, mely esemény egyébként a legelső kommunista kísérletet eredményezte Párizsban.

Harald Jägernek hívták azt a keletnémet határőr alezredest, aki a Bornholmer Strasse-i bódé parancsnoka volt ezidő szerint. Nyákos november, íróasztalán bekapcsolva a Szokol, abból üvölt a pokol, Jäger, mint ekkoriban minden keletnémet, nagy hírtfogyasztó volt, Schabowskit is hallotta az élő közvetítésben. Leirat persze nála sem volt, de tudta azt is, hogy másnap megérkezhet, gyorsan történtek az események nyár óta, mióta malacrózsaszínre pirult honfitársai közül nem egy, nem kettő a zamárdi kempingből egyenest ment Sopron érintésével a Bundesrepublikba.

Új szerveződések, Neues Forum, többtízezres tüntetések Lipcsétől Rostockig és az Alexanderplatzig, Gorbacsov nem segít, Lengyelország és Magyarország elesett, már csak Miloš Jakeš tartja magát (tegyük hozzá: ideig-óráig) Prágában, Ceauşescu Bukarestben és a megbízható Todor Zsivkov Bulgáriában. Felfordult világ.

Namost a helyzet úgy alakult, hogy Jägernek két lehetősége volt: vagy a korábbi NDK-ás reflexet űzi, és végrehajtja a felszólítás nélküli tűzparancs szolgálat szabályzatban rögzített Sollenjét, vagy szembesül az éppen ekkor ráeső tényvalóság Seinjével, meg persze a Zeitgeisttel, és felnyittatja a sorompót. Jäger talán habozott, talán telefonálgatott, de a benne élő ember felülmúlta a porosz militárbürokratát, a szoldateszka népnyúzó ostorát, a von Clausewitzen és Zsukov marsallon nevelkedett kommunista határvédelmi elöljárót: Jäger felnyitotta a sorompót.

A többi ismert, már történelem – ahogy mondani szokás, mémmé lett, hirtelen szűnt meg az „ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország” skizoid állapota, a jó berliniek átözönöltek a halálsávon, suszterkalapáccsal és csákánnyal, Hiltivel és más ütvefúrókkal, furdancsokkal, tokányokkal nekiálltak szétbaszni a Falat, ami 1945, de méginkább 1961 óta szétbaszta az életüket.

A jó szimatú Tom Brokow, az NBC híradós frontembere a helyszínen volt, élőben tudósított, de másnapra megérkeztek a rivális kollégák, Peter Jennings (ABC) és Dan Rather (CBS) is. Néhány nappal később az amerikai emigráns világnagy csellóművész, Msztyiszlav Rosztropovics már a Fal tövében koncertezett, közönsége a sebbel-lobbal hatástalanított aknamezőn állt.

Talán a régi, és az azótai Berlin egyik központján, a Potsdammer Platzon vágott résnél esett meg az a mélyen irónikus eset, hogy a frissiben megalakult Magyar Köztársaság még le nem váltott keményvonalas és betonfejű nagykövete, a korábbi agitpropista Lakatos Ernő felzászlózott hivatali Mercedesével itt lépett át A-pontból B-pontba, ám az ott még mindig ünneplő, euforikus tömeg meglátva a magyar nemzeti színeket, hopp megragadta a hivatali Mercedest, sofőröstül, Lakatos elvtársastól a levegőbe emelték.

A város nyugati felében számos rocksztár töltött hosszabb-rövidebb időt, David Bowie, Iggy Pop, Nick Cave, just to name a few, de nekik sem adatott meg az a rocksztárság, amit Lakatos et. átélhetetett. A jó kelet-berliniek persze nem tudták, hogy akit emelgetnek a Pártközpontban tartott „főszerkesztői értekezletek” teljhatalmú brigadérosa, Kádár bizalmasa, kora Göbbelse, Révaija vagy Rogánja; egy virtigli infópolitikai smasszer.

További jellemző rendszerváltáskori paradoxon, hogy Demszky Gábor polgármestersége idején érkezett Berlinből mementónak egy Fal-darab, mely a Tabánban mindenféle piedesztál nélkül, afféle plebejus és urbánus szolidaritási emlékműként került felállításra. Őszintén szólva nekem ez a Ráckert és az Arany Szarvas vendéglő közt félúton felállított betonlap volt a kedvenc budapesti emlékművem az elmúlt harminc évben és most nem csak a legújabbkori horthysta förmedvényekre gondolok, de jó szándékú korábbi emlékművekre is.

A Fal-darab többször úgy járt, ahogy a „vörös gróf” Károlyi Mihály szobra szokott, leöntötték festékkel, míniummal, míg aztán egy éjen elszállították, pedig egy olyan esemény szimbóluma volt, ami jó irányba változtatta a világot, és amiben magyaroknak (elsősorban Németh Miklósnak, Horn Gyulának és a rájuk pozitív nyomást gyakorló külpolitizáló ellenzékieknek, pl.: Jeszenszky Géza, Eörsi Mátyás, Hegedüs István) ma is üdvözlendő szerepe volt.

Ha én KariGeri lennék, biztos tárgyalnék a berlini polgival, küldjön má’ egy újabb darabot, kell hogy legyen az elfekvő készletből. Lehet, azt állíttatnám a Szabadság térre, a hazug sasos-arkangyalos giccs-förmedvény helyére.

A szimbolikus és valóságos hidegháborúvég Berlinben történt tehát november 9-én, harminc éve, a dolog „lepapirozása” majd egy hónappal később, Máltán volt december 2-3-án. George Herbert Walker Bush, az Egyesült Államok 41. elnöke elődje, Ronald Reagan projektjét fejezte be. Reagan állt Helmuth Kohllal a Berlini Falnál, épp csak két évvel korábban és mondta azt, hogy „Mister Gorbacsov! Bontsa le ezt a falat!”.

Decemberre már Csehszlovákia is megváltozott, végbement a bársonyos forradalom, ekkor már mindenki azt várta, hogy Václav Havel felmenjen a Hradzsinba, elnöknek. (A hónap végére felment.)

A kis máltai kikötőben viharos idő dúlt, a szovjetek nem is tudták használni az előre eltervezett Szláva hadihajót helyszínnek, ezért lett a Maxim Gorkij, Gorbacsov szálláshelye az egyezmények aláírásának színhelye. Gorbacsov nagyot tett, nagyot lépett, még ha mai utódja, Putyin kárhoztatja is érte. A nagyorosz birodalmi gondolatot győzte le ugyanis Gorbi, azt a Rettegett Iván, de legalábbis Nagy Péter-Nagy Katalin óta érlelt gondolatot, hogy a „Szent” Oroszországnak világhatalmi tényezőnek kell lennie, imperialista hatalomnak, pedig ez nem mindig volt így még az említett cárok óta sem.

1904-05-ben az addig terjeszkedő és a Koreai-félszigetre szemet vető európai nagyhatalmat egy ázsiai ország, a szamurájfeudalizmusból épp csak kilábaló Japán verte meg háborúban, az I. világháború orosz szempontból nem volt épp fáklyás körmenet, és a II. világháború első időszakában is milliós nagyságrendben álltak át szovjet katonák és civilek a másik totalitárius hatalom oldalára.

A fogcsikorgató és hatalmas véráldozattal járó győzelem, Közép-Európa jelentős részének elfoglalása és csatlóssá tételétől persze dagadt a birodalmi kebel, de ezt a kebeldagadást 1953-ban kelet-berlini munkások, 1956-ban magyarok, 1968-ban csehek, 56-tól a végéig pedig a lengyelek kérdőjelezték folyamatosan. Mikor Máltán szentesítést nyert a birodalmi megroppanás és belső harcok nyomán 1991 végére a Szovjetunió is felbomlott, a birodalmi gondolat megszállottjai súlyos vereséget szenvedtek, frusztrációjuk megnyalta a Kreml tornyán a vöröscsillag égre mutató csúcsát.

Máltán még nem volt sejthető, hogy a Szovjetunió a szilovikizáció (KGB-és és maffiahátterű oligarchizálódás) felé veszi történelmi útját.

A Jelcin-éra rendetlen és kaotikus volt, Szobcsak, Berezovszkij és más hirtelen jött mágnások egy szürke titkosszolgában, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt KGB-sben látták meg a kesztyűbábnak gondolt egzekutívot, aki tömbházrobbantásokkal, csecsen háborúval, a médiaviszonyokban a szabadsajtó kigyomlálásával először belül teremtett teljhatalmat, majd a 2008-as grúz háborúval, Ukrajna folyamatos vegzálásával, majd 2014-től hibrid-, és melegháborús megtámadásával, a ká-európai csatlósrendszer (lásd: Orbán) újjáépítésével igyekszik visszaállítani a hidegháborús erőegyensúlyt. Meg persze a Brexit-ügyi trolltámadással, a 2016-os amerikai elnökválasztásba való beleavatkozással, Le Pen, Salvini és más nyugat-európai fasiszták támogatásával.

És azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a szuperhatalom Szovjetunió helyén a mai Oroszország Iránnal, Szaud-Arábiával, Brazíliával játszik egy ligában, NB I/B, hogy a focialisták is értsék. Ugyanakkor pont a Szovjetunió emléke miatt Oroszország eljátszhatja a gyenge triumvír szerepét a világhatalmi felállásban, de, ha a lényeget nézzük, akkor Putyin  valójában kínai ügynök.

De erről majd máskor.

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!