Bezárás
Chile

Nem 30 peso, hanem az elmúlt 30 év miatt – miért lázadt fel Latin-Amerika mintaállama?

santiago de chile

Az elmúlt harminc év legmonumentálisabb tüntetése 1,2 millió embert vitt a chilei főváros utcáira pénteken, annak az egy hete tartó és egyre növekvő tiltakozásnak keretében, amely a metrójegyek árának emelése nyomán indult, és már 19 halálos áldozatot is szedett. A felmérések szerint a lakosság masszív támogatását élvező demonstrációkat sem a köztársasági elnök által bevezetett rendkívüli állapot és a katonaság bevetése, sem a beharangozott szociális intézkedések nem csillapítják. Úgy tűnik, a chileiek mélyebb változást szeretnének.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Két héttel ezelőtt, október 8-án Sebastián Piñera, Chile két éve megválasztott elnöke „valóságos oázisnak” nevezte hazáját, amely Latin-Amerika forrongó országaihoz képest a stabil demokrácia, a növekedés, munkahely-teremtés és a növekvő bérek földje.

Az utóbbi hónapokban valóban több helyütt is megmutatkoztak a válság akut jelei a régióban: Argentínában augusztusban rémlett fel újra a csőd réme, Peruban október 1-én oszlatta fel a parlamentet heves tüntetések közepette a köztársasági elnök, Ecuadorban október 3-án hirdette ki az államfő Lenín Moreno a rendkívüli állapotot, miután az ország felbolydult az üzemanyag-áremelés nyomán – hogy csak néhány kirívó példát említsünk.

Az üzletemberből lett politikus, aki már 2010 és 2014 között is kormányozta Chilét, a Forbes magazin szerint 2,8 milliárd dollárra rugó vagyonával az ország 10 leggazdagabb emberének egyike. Jó egy héttel a fenti nyilatkozata után a Financial Times készített vele interjút, amelyben nem fukarkodott a dicsérettel: „Elszántan arra, hogy megvédje hazája hírnevét, a stabilitás és a megfelelő gazdasági irányítás világítótornyaként, egy olyan kontinensen, amely nem ezekről híres”, a multimilliárdos – aki vagyonát az 1980-as években a hitelkártyák bevezetéséből szerezte, de pl. 26%-os részesedése volt a nemzeti légitársaságban is – „mindenre készen áll, hogy ellenálljon a populizmusnak”.

A 2017 novemberében a Chile vamos jobb-jobbközép koalíció élén megválasztott, de abszolút többséget nem szerző Piñera az interjúban Odüsszeuszhoz hasonlította magát, aki viaszt töm fülébe, hogy ne hallja a szirének énekét, esetünkben a populizmus és a demagógia hívását.

Alig egy héttel később azonban 1,2 milliárd dolláros szociális csomagot jelentett be, amely egyáltalán nem csillapította az “oázis” lakóinak elszántságát. Október 25-én a kormány adatai szerint, más nagyvárosok mellett 1,2 millió ember vonult fel csak Santiagóban az ország történetének eddigi legnagyobb demonstrációján – a visszaélések, az erőszak és a prekarizáció ellen.

A küzdelem egyik formája a bliccelés

Az interjú megjelenésének időpontjában már kezdtek nagyon komolyra fordulni azok a tiltakozások, amelyeket a fővárosi metrójegyek áremelése váltott ki – október 6-án 30 pesóval (azaz 0,041 dollárral, kb. 12 forinttal) drágultak csúcsidőben, csúcsidőn kívül az ár ugyanennyivel csökkent.

A táncot a Chilében hagyományosan – már a diktatúra alatt is – politikailag rendkívül aktív diákság nyitotta meg: október 7-től gimnazisták szerveztek csoportos blicceléseket, megnyitva a többi utas számára is a kapukat „A bliccelés a küzdelem egy másik formája” szlogen jegyében. (A spanyol kifejezést – evasión –  egyébként az adóelkerülésre is használják, ami persze felidézi a tehetősek “masszív adócsalását” is.)

Egy héttel később, október 15-én már többször leállt 3 metróvonal is az egyre nagyobb és növekvő számú tüntetés miatt, és szerdán sor került az első keményebb összetűzésre a diákok és a rendőrök között. A hatóságok a metrómegállók bezárásával igyekeztek orvosolni a problémát, de ez inkább csak tovább hergelte az embereket, akárcsak a megállók megvédésére kirendelt rendőrök túlkapásai és a politikusok első reakció, amelyek félvállról lesajnálták a tiltakozókat.

Október 17-én fokozatosan az egész – 7 vonalán, 136 megállóval napi csaknem 3 millió utast szállító – metróhálózat is leállt, több százezren kényszerültek szerte a fővárosban gyalog folytatni útjukat, és a rendőrök már vízágyút, könnygázt, sőt, sörétes lövedéket is bevetettetek a tiltakozók ellen. Éjjel megépültek az első „barikádok”, sor került az első komolyabb gyújtogatásokra, miközben sokan a latin világban elterjedt „edénycsörgető” fazékkoncerteken (cacerolazo) fejezték ki szolidaritásukat a tüntetőkkel

Odüsszeusz háborút hirdet, majd meghallja a szirének énekét*

Pénteken éjjel Piñera bejelentette, hogy Santiagóban és néhány további településen rendkívüli állapotot vezetnek be, és a hadsereget bízza meg a közrend fenntartásával. Másnap, miután az elnök felfüggesztette a jegyáremelést, éjszakai kijárási tilalmat is elrendeltek az érintett városokban, amelyet előszeretettel alkalmazott az 1973 és 1989 között fennállt diktatúra, de azóta csak természeti katasztrófák miatt vetették be. E döntések nyomán azonban csak még jobban elmérgesedett a helyzet, és hétfőn reggelre már a legtöbb régió fővárosára kiterjesztették az intézkedéseket.

Szombat hajnalban már megjelentek a katonaság első csapatai is az utcákon, miközben egy kisebbség egyre radikálisabb módszereket vetett be: felgyújtottak több metrómegállót és vagont, más járműveket; rongálók és fosztogatók törtek be boltokba, üzletközpontokba, gyógyszertárakba, de megtámadtak több középületet is, bankokat, és tűz ütött ki egy áramszolgáltató székhelyén is.


Ezek az incidensek – ahogy az ilyenkor előfordul – olykor a rendvédelmi erők cinkosságával vagy segítségével zajlanak, ahogy egyes estekben már kiderült, máskor csak gyanúként fogalmazódik meg a közösségi oldalakon. Ezzel párhuzamosan a békés tüntetések száma és hordereje is egyre nőtt. A kijárási tilalommal is dacolva, még a politikára amúgy kevésbé fogékony negyedekben és késő éjszakáig hallatszott az edénycsörgés zaja.

Az elnök előbb bűnözőkhöz, majd terroristákhoz hasonlította a tiltakozókat, de legfontosabb kijelentése feltehetően az volt, hogy „háborúban állunk” – ennek tagadása (#noestamosenguerra) azóta is a tüntetők egyik legfontosabb jelszava.

Piñera végül október 21-én, hétfőn vette békülékenyebbre a hangnemet, és ekkor harangozta be, hogy a pártokkal egyeztetve készül egy „szociális paktumra”, amely megoldást ad „a chileiek problémáira”. Ekkorra ugyanis már világossá vált, hogy a lakosság masszív támogatása (több friss felmérés szerint a megkérdezettek mintegy 80%-a) áll az erőszakos epizódok ellenére túlnyomó többségben békés tüntetések mögött, amelyek már sokkal-sokkal többről szólnak, mint a metrójegyek ára.

Sebastian Pinera és Donald Trump, kép forrása: Facebook.

Kedden este az elnök immár egy 180 fokos fordulattal bocsánatot kért polgártársaitól, hogy nem látta át előre, milyen következményei lehetnek az áremelésnek, és olyan szociális intézkedések bevezetésére tett ígéretet, amelyekről addig úgy tűnt, hogy megvalósításuk lehetetlen: „Igaz, hogy a problémák már több évtized halmozódnak, és a különböző kormányok nem voltak, nem voltunk képesek elismerni ezt a helyzetet annak teljes jelentőségében. Elismerem, és elnézést kérek e vízió hiánya miatt.”

Az elvben 1,2 milliárd dollárra rúgó csomagban szerepel a garantált minimumjövedelem a teljes munkaidőben dolgozók számára – 350 000 peso, azaz kb. 480 dollár értékben (Ha a dolgozó juttatása ennél alacsonyabb, a kormány kipótolja). Továbbá a havi 11 ezer dolláros jövedelmek esetében 40%-os jövedelemadó kivetése; a néhány hete bejelentett áramár-emeléshez képest egy stabilizációs mechanizmus, ami semmissé tenné a mostani 9,2%-os drágulást; és olyan további intézkedések mint pl. a gyógyszerárak csökkentése.

A bejelentések egy másik csoportja a politikai osztályra vonatkozik: a parlamenti képviselők juttatásainak és a vezető közhivatalnokok bérének csökkentése, a kongresszusi képviselők számának és a lehetséges mandátumok számának megkurtítása is szerepelt az ígéretek közt. Ugyanakkor az elnök továbbra is szükségesnek tartotta fenntartani a szükségállapotot és a kijárási tilalmat, és ezúttal sem utalt egy szóval sem az állami erőszak-szervezetek túlkapásaira, a jogsértésekre, ahogy az áldozatokra sem.

Pedig az Emberi Jogok Nemzeti Intézete (INDH) szerint szerdáig 2138 embert vettek őrizetbe, 376-an sérültek meg – ebből több mint 170 golyó által –, és az addigi 15 halott közül 5 bizonyosan a fegyveres erők áldozata. Mások többek között égő épületekben vagy gázolások során vesztették életüket. Az INDH frissebb jelentése már bizonyított kínzásokról is beszámol, egy esetben pl. antennákra kötötték ki az őrizetbe vett tüntetőket.

Az ellenzék és a tüntetők egyaránt a rendkívüli állapot, a kijárási tilalom és a katonaság visszavonását követelik, a belügyminiszter lemondása mellett maga az elnök felelősségvállalását, a történtek kivizsgálását. A Chilére jellemző mintaszerű demokráciához képest még megdöbbentőbb újra tankokat látni az utcákon, és megtapasztalni, hogy az állam háborút hirdethet a lakosság egyes csoportjai ellen. Mindez azonban továbbra sem rettenti el a tüntetőket, a demonstrációk száma és nagysága napról-napra növekedett – szerdán már a legnagyobb szakszervezetek is sztrájkba és utcára hívták tagjaikat, a pénteki demonstrációk pedig csak felülmúlták az eddigi rekordokat.

A 2011-es diáklázadások egyik legismertebb vezetője, a második parlamenti mandátumát töltő Camila Vallejo szerint Piñera nem értette meg, hogy ez a politikai krízis nem fog pusztán bejelentésekkel megoldódni. A civil társadalom felé nyitott dialógusra, és az intézményrendszer radikális átalakítására van szükség, nyilatkozta a kommunista képviselő.

Nemcsak a korábban a szocialista Michelle Bachelet kormányában résztvevő kommunista párt (PCC) véli úgy, hanem a tüntetéseken, vagy pl. a diákok által követendő stratégiát megvitató nagygyűléseken is visszatérő elképzelés, hogy új alkotmányra van szükség, a jelenleg érvényben lévő ugyanis még a diktatúra alatt született, és bebetonozza azt a gazdasági modellt, amelynek alapjaiban való megváltoztatása lehet a krízis megoldásának kulcsa.

A diktatúra eddig szinte érintetlen öröksége

Chile kiváló makrogazdasági mutatói mögött ugyanis egy rendkívül egyenlőtlen társadalmat és az azt fenntartó speciális gazdasági-társadalmi kísérletet találunk, amely az 1973-as államcsínnyel kezdődő diktatúra alatt épült ki.

1988-ban népszavazás döntött arról, hogy Pinochet adja át a kormányzó hatalmat. De ezután is a hadsereg parancsnoka maradt, 1998-ig, majd “életfogytiglan” szenátor. Az 1990-1994 között készült fotón Chile elnökével és George Bushsal látható. Fotó: Biblioteca del Congreso Nacional de Chile, Wikipedia.

Az Augusto Pinochet és a Chicagói iskola fémjelezte modell egy olyan neoliberális államszerkezetet alakított ki, amely a lehető legnagyobb mértékben a piacra bízza azokat a feladatokat, amelyet a jóléti rendszerekben az állam teljesít, a szolidaritás és az újraelosztás elveit követve.

A Milton Friedman elméletén nevelt chilei közgazdászok, a konzervatív és szélsőjobb ideológiával szimpatizáló „Chicago Boys” – köztük Sebastián Piñera bátyjával, José Piñerával – egészen különleges helyzetben találták magukat, miután Pinochet tábornok az Egyesült Államok támogatásával magához ragadta a hatalmat 1973-ban. Lényegében teljesen szabad kezet kaptak: szakszervezetek hiányában, likvidált vagy elnyomott ellenzékkel, felfüggesztett pártokkal, a baloldali aktivisták, gondolkodók letartóztatások, kínzás, gyilkosságok és száműzetés árán történt kiiktatásával teljes befolyásuk lehetett a gazdasági kérdések egész spektrumán: a bérek meghatározásában épp úgy, mint a monetáris és fiskális politika felett.

A kísérlet kiemelkedő növekedési rátát produkált, átlagosan évi 5%-ot 1976 és 1990 között –  igaz, jelentős ugrásokkal, ahogy alább is látható -, de a privatizációk, a gazdaság szinte teljes liberalizációja és a nemzetközi tőkének való megnyitása, a jóléti szolgáltatások leépítése nyomán a szegénység és az egyenlőtlenségek is ugrásszerűen nőttek.

Chile és Latin-Amerika növekedési rátája 1971 és 2008 között. Ábra: Pass3456, Wikipedia

Chile azóta is a stabilitás és a szakavatott gazdasági kormányzás paramétereit mutatja a felszínen. Az idén is várhatóan 2,5%-kal növekvő gazdaságban az elmúlt évtizedben jelentősen, több mint felével csökkent a szegénységi ráta is, amely ma 8,6% körül van, és a múlt évtizedben még a lakosság jelentős tömegét alkotó „sérülékeny” személyek – a napi 5,5-13 dollárból élők – aránya is javult (35,8%).

E pozitív fejlemények mögött azonban jóval árnyaltabb a valóság, ha az egyenlőtlenségi adatokra pillantunk. Az OECD szerint az ezt mérő Gini-koefficiens alapján Chile a szervezet öt legegyenlőtlenebb országa között van – egyébként Mexikó és Costa Rica mellett, miközben a csúcstartó Dél-Afrika.

Az ENSZ szerint 2017-ben a lakosság 1%-nál összpontosult a a jövedelmek 33%-a, de talán még szemléletesebb a szerb-amerikai közgazdász Branko Milanovic napokban született kommentárja Twitteren, amely szerint a 2013-14-es adatok alapján a legszegényebb 5% Chilében a mongóliai alsó 5%-nak felel meg, azonban a felső 2% jövedelme a német felső 2%-kal egyezik meg:


A diktatúra örökségeként nincs pl. állami nyugdíjrendszer, a közoktatás színvonalának fokozatos leromlásával párhuzamosan egyre nagyobb jelentőségre tett szert a magánköz- és felsőoktatás, akárcsak a magánegészségügy – a gyógyszerárak nemcsak a régióhoz, de Európához képest is kifejezetten magasak, és a 19 milliós lakosságból 11 millió ember eladósodott.

Ha a mostani eseményeket kiváltó utolsó cseppet, a metrójegyet vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ára 2007, a fővárosi közösségi közlekedési rendszer indulása óta 12-szer emelkedett, a kezdeti 420 peso csaknem duplájára. De a legutolsó 30 pesós emelés előtt is már az egyik legdrágább volt a világon az átlagjövedelemhez képest, és a második legdrágább a latin-amerikai kontinensen. A bérek ugyanis nem követték ezt az emelkedési pályát az elmúlt jó évtizedben, miközben pl. a fővárosi ingatlanárak 150%-kal nőttek.

A fenti adatokat soroló El País cikkben idézett chilei szociológus, Eugenio Tironi szerint a mostani „diffúz robbanás”, nem a rendszer vagy a gazdasági modell ellen irányul, és nem is a klasszikus jobb- és baloldali sémákat követi, hanem a „privilegizált csoportokkal szembeni mély felháborodás” táplálja.

Tény, hogy a közelmúltban számos olyan ügy került nyilvánosságra, amely meggyengítette az olyan fontos intézményekbe vetett bizalmat, mint a katonaság, a rendőrség, a törvényhozás, a belügyminisztérium és az bírói kar, és nem utolsósorban a katolikus egyház, ahol egyedülálló módon a teljes püspöki kar beadta lemondását tavaly tavasszal a gyerekekkel szemben elkövetett erőszak miatt.

Ugyanakkor – ahogy arra Piñera csomagja is rávilágít – még a hatalom számára is egyértelmű, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek, az olyan alapvető jogok, mint a lakhatás, a közoktatás, a vízhez, áramhoz való hozzáférés, a megélhetést biztosító bérek és nyugdíjak, vagy a közteherviselés kérdése is ott lappang az országosra nőtt felháborodás mögött.

Transzparens október 20-án egy rancaguai tüntetésen, a fővárostól jó 80 kilométerre; kép: SrArancibbia, Wikipedia

Lázadás a legitimációját rég elvesztett rendszer ellen

A chilei intézmények stabilitásának hátterében mély legitimációs problémák mutatkoznak, így például a lakosságnak az azokba vetett bizalma megdöbbentően alacsony.

Ez már a kilencvenes években is így volt, 1991-ban az ENSZ adatai szerint a felnőttek 54%-a nem bízott vagy ellenségesen viszonyult az államhoz, a pártokhoz és a politikusokhoz. A helyzet azonban azóta csak romlott: az utóbbi években ezek a számok már 80-95% körül jártak. Egy 2016-os ENSZ-felmérésben például 83% azt állítja, hogy egyetlen párttal sem szimpatizál, 90% úgy vélte, hogy a pártok rosszul vagy nagyon rosszul képviselik érdekeit. De az idén tavasszal készült nemzeti “barométer” is brutális zuhanást mért az intézmények megítélésében – a katolikus egyház pl. a megkérdezettek 8%, a bírói kar 13%, a politikai pártok általában 5% bizalmára voltak érdemesek.

A demokratikus intézményrendszerből való kiábrándultságot – amelyet a gazdasági-politikai rendszert legfeljebb csak toldozgató-foldozgató, de gyökeres változás nem hozó baloldali kormánykoalíciók sem tudtak visszafordítani – a választásokon részvevők száma is igazolja. 2013-ban 38 százalékot zuhant az érdeklődés a parlamenti és elnökválasztások iránt, és a részvétel azóta sem éri el az 50%-ot.

Ezzel a szkepszissel és kiábrándultsággal érdekes kontrasztban a chilei társadalmi mozgalmak régiós összehasonlításban is nagyon jelentősek. Csak az utóbbi évtizedben három olyan csoport is akadt, amely az egész politikát felforgató megmozdulásokat produkált.

Diáktüntetés 2011 júniusában Santiagóban. kép: Davidlohr Bueso, Wikipedia.

Máig érződik a hatása a 2011-es egyetemi diákmozgalomnak, amely az ingyenes és minőségi felsőoktatásért mozgósított, akárcsak a 2001-ben 50 ezer középiskolást utcára vivő “hátizsákos” mochilazo, majd 2006-ban 1,4 millió középiskolás csatlakozásával az egész országban demonstráló “pingüinazo“. Ennek a demonstrációs hullámnak köszönhetően ugyan méltányosabb lett a felsőoktatási rendszer, de a közoktatásban még mindig óriási a szakadék a magániskolák és az állami, önkormányzati tulajdonban lévő intézmények között.

2017-ben az állami, szolidáris nyugdíjrendszert követelők mozgalma ért el látványos mozgósítást, tavaly óta pedig az egész Latin-Amerikában egyre meghatározóbb feminista „cunamiban”  összpontosultak a változást akarók energiái – az áradatnak is nevezett mozgalom 800 ezer embert az utcára, az ország 60 városában március 8-án, a női sztrájk keretében.

„Nem 30 pesóért, hanem 30 év visszaélései miatt”

Az elmúlt hónapok nemcsak Latin-Amerikában hoztak évtizedes bizonyosságokat felforgató, látszólag semmiből jött mozgalmakat. A nyáron többek között Puerto Ricóban, Szudánban, Algériában vonultak napról-napra, hétről-hétre tömegek az utcára a magyar médiában is nagy felületet kapó Hongkong mellett, hogy változást követeljenek – ősszel pedig folytatódott a „meglepetések” sora többek között Ecuadorral és Libanonnal.

A gyakran százezrek részvételével, milliók támogatásával létrejövő megmozdulások – amelyekkel a franciaországi sárga mellényes mozgalom is párhuzamba állítható – sokszor szintén nem előzmény nélküliek, akárcsak Chilében, de máskor olyan népek szerzik vissza általuk az önbecsülést és a reményt, akik, mint Algériában már szinte lemondtak arról, hogy egy nap még „felemelhetik a fejüket”.


Azok a szociális és demokratizációs követelések, amelyek áthatják ezeket a jellemzően békés és erőszakmentes, de masszív, széles és szívós támogatottságból táplálkozó felkeléseket, arra is utalnak, hogy nemcsak az egyes országokban uralkodó rezsim, de egy globális világrend és munkamegosztás is megkérdőjeleződik, amelynek egyik legfontosabb jellemzője, hogy egyenlőtlenül osztja szét a megtermelt javakat. Ráadásul a legutóbbi globális válság, a 2008-as nyomán éppenséggel nem sikerült korrigálni ezt a sokak számára nyilvánvalóvá vált igazságtalanságot, hanem az elitek és döntéshozók inkább azon igyekeznek, hogy megtartsák a felső osztályok „részesedését”, akár azon az áron is, hogy a legszegényebbekről próbálnak lehúzni még egy bőrt.

Ebből a perspektívából már érthetőbb lehet, miért egy „metrójegy-” vagy egy benzináremelés nyomán bolydulnak fel egyes országok, ahol nagyon hamar kiderül, hogy mint Chilében, nem 30 pesóért, hanem egy 30 éves rendszer ellen lázadnak az emberek.

1973. szeptember 11-én, néhány órával a katonai puccs kezdete után sugározta az utolsó szabad rádió Salvador Allende, az országot 1970 novembere óta kormányzó szocialista elnök utolsó beszédét. A Moneda palotába menekült politikus öngyilkossága előtt többek között azt üzente:

„A történelem a miénk, és a népek alakítják. … Ne feledjék, hogy sokkal inkább előbb, mint később, újra megnyílnak majd a nagy sugárutak, ahol felvonulnak a szabad emberek, hogy egy jobb társadalmat építsenek.”

Dobsi Viktória

*Javítás: Ahogy egy kedves olvasó felhívta rá a figyelmünket, Odüsszeusz a saját fülébe nem tömött viaszt, csak a legénységébe, hiszen éppenséggel hallani szerette volna a szirének énekét. 

Címlapkép: Twitter.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom