Röhrig Géza sora a Huckrebelly együttestől volt a mottója a Fidesz második kongresszusának 1989 októberében. A sors iróniája, hogy korábban, nagyjából az 1968-as diáklázadások („Marx és a Coca-Cola gyermekei”) és a csehszlovákiai Varsói Szerződéses bevonulás kontrapunktja volt a kóla hazai bevezetése, mely a közismert logo alatt a „törv. védve” feliratot is tartalmazta, nem kis értetlenkedést, csudálkozást, műnaiv kérdésözönt zúdítva ezzel suttogó propagandaként a szépre éhes társadalomra. Mi az, hogy a „törvény védi”? A törvény a diktatúra maga, azt véd, amit éppen akar, amilyen szeszélye épp mutatkozik? Hogy egy nemzetközi nagyvállalat termékét védi, ki hallott ilyet, a Csepel Művek termékeire sincs ráírva ilyesmi, nade nem is koppintják a termékeiket, mint keletnémet barátaink a Coke-ot az Afrikola (nem is olyan enyhén rasszista) fantázianevű termékkel, vagy a kecskemétiek a Hírös Kólával. 

A Coca-Cola több, mint üdítő és nem csak azért, mert gyártásának korai szakaszában a kokainnal asszociálták, mint ma Borkai Zsolt családembert és olimpikont. „Pierre, ez kábítószer” – kiálltja Wilmon a Megáll az időben, legendája volt, mint a Lucky Strike cigarettának 1945-ig, hogy a húsz szálból az egyik, nem tudni melyik, füves kiszerelésű. Ámde mindez csak érintőlegesen kapcsolódik fő témánkhoz, a Fidesz 1989-es második kongresszusához.

Az említett kongresszust a Műegyetem aulájában Roszik Gábor, gödöllői evangélikus lelkész, a állampárti parlamentbe időközi választás útján bejutott MDF-es képviselő köszöntötte, a programalkotó összejövetelre azt mondva – némileg elsietve –, hogy az ifjúsági szervezet elsődleges célját már teljesítette, közreműködött a 40 éves diktatúra lebontásában, már csak annak „romjain kell felépíteni a demokráciát”.

Programadó kongresszus volt a második, és Bozóki András választmányi tanácsadó fogalmazta meg ideológiailag a fiatal demokraták alapvetését, miszerint a Fidesz „radikális, liberális és alternatív” ifjúsági szervezet, mely ezen az eseményen fogadta el, hogy párttá alakul és indul a következő évi választáson.

A „radikális, liberális és alternatív” meghatározáson többen ironzáltak akkor: radikális, mint Orbán retorikája, liberális, mint Fodor személyisége, és alternatív, mint Deutsch fülbevalója.

A szervezet gazdasági programja feltétel nélkül piacgazdasági volt – ekkoriban még több más politikai szervezet is valamiféle harmadikutasságban látta a szivárvány fölé ívelő magyar jövendőt –, elkötelezett és szilárd emberi jogi alapokon épült, külpolitikai programjában (jelen sorok írójának ehhez volt köze, e programrészlet meg is jelent a Külpolitika c. szakfolyóiratban, mely az ellenzéki szervezetek idevágó programjait ismertette) az 1956-os semlegesség igényén túlmutatón a Varsói Szerződésből és a KGST-ből való kilépés mellett a teljes mellszélességgel vállalt nyugatosság hírdetője volt: katonapolitikailag a NATO-hoz, gazdaságilag és a szuverenitást is érintően pedig az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki célként.

Az elmúlt negyedszázadban mindez már közhely, ám a akkori ellenzéki erők körében sem volt konszenzus e céltételezések ügyében, a túlnyomó többség az  osztrák mintájú semlegesség talaján operált, de hát még csak október volt, még nem „dőltek a dominók”; az NDK-ban ugyan tömegtüntetések voltak Lipcsében, Berlinben és másutt, de Csehszlovákiában intaktnak tűnt Miloš Jakeš uralma, álomnak látszott a milliós éneklős-kézfogós balti mozgalom célja, hogy Észt-, és Lettország, Litvánia visszaszerezhetik rövidéletű (1918-39)  függetlenségüket a Szovjetuniótól, és Todor Zsivkov Bulgáriában és Nicolae Ceauşescu Romániában is 2030-ig tervezett még ekkor, mint manapság Orbán Viktor.

1989 legnagyobb tanulsága a mára, hogy megfelelően változó nemzetközi viszonyok között roppant gyorsan is változhatnak moccanathatatlannak ítélt állapotok.

Nézek egy fotót egy akkori dokumentumkötetben, a Fidesz elnökségi asztalánál a következők ülnek: Molnár Péter, Rockenbauer Zoltán, Wachsler Tamás, Fodor Gábor, Deutsch Tamás és Kristóf Csaba. Ha az életutakat vizsgáljuk, érdekes körképet kapunk.

Ma csak Deutsch tartozik a nyilvánosság számára látható módon állampárti fideszesek közé. Wachslert sokáig nem láttuk,  nemrég törleszkedő interjút adott a 24.hu-nak, belső ellenzékiség után szinekúraként megkapta a Kossuth-tér 1944-es állapotának visszarendezője dicsteljes pozícióját. Rockenbauer még az első Fidesz-kormány idején (1998-2002) kulturális miniszter volt, akik ráláttak akkori tevékenységére azt mondják, már ott teljesen megundorodott a politikától, lesötétített miniszteri dolgozóban a nyilvánosság és a munkatársak kizárásával egész nap Wagnert hallgatott; azóta visszatért eredeti szakmájához, hozzáértők szerint komoly művészettörténeti könyveket publikál, csendben dolgozik, véleményt nem nyilvánít.

Már ebben a korszakban is ment az idétlenkedés a Magyar Narancsban (első száma a Fidesz második kongresszusára jelent meg) és másutt, hogy a Kövér-Orbán tandemmel szemben állók a „Fidesz-trockisták”. Sokan jártunk korábban Szabó Miklós repülőegyetemi szovjetológia szemináriumára, az „anti-Krátkij kursz” beégett a jelenlévőknek; ha volt „Fidesz-Trockij”, akkor Fodor Gábor volt az (Kövér már ekkoriban is a mérsékelten kedves „mosolygó gyilkos” kitételt használta személyével kapcsolatban), a párttörténet elsúlyosbodása idején mindenképpen ő volt az egyre opportunistább és jobbra tolódó hatalmi súlypont liberális ellenpólusa.

A viták 1993-ig tartottak, Fodor nem várta meg a mexikói jégcsákányt, kilépett a Fideszből, kisvártatva átigazolt az SZDSZ-be, annak sikeres 1994-es választási szereplése, majd sokat és joggal bírált koalíciókötése után kulturális miniszter lett.

Molnár Péter leleménye az „utódpárt” terminus az 1993 utáni Fideszre, Fodor barátja és közeli harcostársa, erős taktikai fegyvere volt a viták csökönyös elsivatagosítása, Kövér László amúgy is dubiózus elmeállapotának szisztematikus roncsolása. Molnár Péter vezető SZDSZ-es médiapolitikus lett Haraszti Miklós mellett, a Horn-féle médiatörvény következetes ellenzője, majd kritikusa.

Egykorú megállapításom, hogy „1997-98-ban két hatalmas, szinte túlélhetetlen csapás érte a magyar népet: az egyik a kereskedelmi televíziózás ilyetén bevezetése, a másik a Fidesz-MPP kormányra kerülése”.

Molnár szólásszabadság-szakértőként, CEU-s oktatóként, „szóritmusolóként” (slammer) a mai napig különböző módokon, de egyértelműen nyilatkozik meg erről a korszakról. Kristóf Csabát nem ismertem, mai tevékenységéről nem tudok.

Ki gondolta volna akkor, e fiatalos, bátor és jövőbemutató kongresszus után, hogy a harminc évvel későbbi évtizedes – ilyenkor kell megint a szómágia: hibrid rendszer, 21. századi autokrácia, maffiaállam, kádárista társadalomlélektani romokon épült neofeudalizmus – Fidesz-uralom után, Roszik Gábor hajdani szavaival, majd a romokon kell megint demokráciát építeni?

És ez persze szomorú, de ezen a kongresszuson még senki sem látta Orbánban a címzetes uzurpátort.

Liberális, de a korporációk túlhatalmával kritikus, önálló és zápádnyik (nyugatos) külpolitikára készülő, történelmi fordulóponton az ásatag hagyományokkal szögesen szembenálló fiatal raj, fejünkön másként tapadt a haj. Korábban is volt ilyen, 1945 után vörösben – annak is volt idealista vonala, ki is pörgött hamar –, 1989-ben, ezen a kongresszuson még nem narancsszínben.  (Jó lenne, ha a jövőben ez már nem fordulna elő lilában.) Hogy aztán a társadalomjobbító, történelem-kiegyenesítő szándékot a mohó opportunizmus váltsa.

Hogy egy ma divatos kifejezéssel éljek, nem láttuk jönni sem az illiberalizmust, sem a „keresztény szabadságot”.

Boldog István mezőgazdasági gépszerelő és országgyűlési képviselő ebben az időben a Wikipedia állítása szerint már tagja volt a szolnoki Fidesz alapszervezetnek, ám ezen a kongresszuson valószínűleg nem vett részt, mert ha részt vett volna, emlékszik a mottóra, ha pedig emlékszik, nyilván nem rángatja magát olyan kellemetlen helyzetbe, hogy bojkottálja a Coca-Colát, mert az szerinte plakátokon buziskodik és ez nemzetromboló. Akkor egész egyserűen elképzelhetetlennek tűnt ekkora árulás, ekkora színvonalesés.

Vig Monikától (1966-1992) a nyuljás pacal apostoláig, a göbbelsi-zsdanovi-finkelsteini-szurkovi propagandagépig, az Európai Unió szétverésének kísérletéig, orosz (és kínai) birodalmi érdekek kiszolgálásáig; az ország hatalmi célú tönkretételéig, jövőtlenítéséért, közép-európai, nyugati típusú kultúrájának megtagadásáig. Szomorú történet, egyike a legszomorúbbaknak.

A könyvben, ahol a korábban említett elnökségi képet találtam (Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában 1988-1991. Szerk.: Bozóki András) a szemben lévő oldalon egy 1989. szeptember 29-i Kapitány Éva fotó látható: a Fidesz tüntetése a Munkásőrség ellen Budapesten. A hajdani tipóval olvasható a következő:

„Ne lőjetek! Fidesz”

Kiváncsi leszek, 30 év után fordítva él-e még a mondás.

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!