Ezúttal a szokásosnál kicsit messzebb kalandozunk. Dél-Afrika a hatvanas évek elejétől folyamatos feszültséggóc volt, hidegháborús frontállam visszataszítóan rasszista államberendezkedéssel, megalázóan elnyomott fekete tömegekkel. A dél-afrikai átmenet ká-európai szempontból sem érdektelen.

És nem csak azért, mert magyar önkéntesek is harcoltak a búr háború búr oldalán Lord Kitchenerék ellenében. A búr háború (1900-01) nem csak a cserkészetet adta a világnak – Baden Powell Mafeking ostromakor szervezte össze az első scout boy csapatot –, de megszilárdította a brit uralmat Afrika déli csücskén, hatalma alá gyűrte „Afrika fehér törzsét”, az akkor már vagy 300 éve ott állomásozó holland parasztokat, az afrikaansnak nevezett archaikus hollandot beszélő búrokat.

Az apartheid rendszer harminc év előtt demokráciává alakítása, a dél-afrikai siker nemcsak pszichés jelentőségű lehetett volna, hanem ez az ország – amelynek nyersanyagkincse csak Oroszországéval, Kanadáéval, az USA-éval, Brazíli­áéval és Szaud-Arábiáéval mérhető össze -, gazdaságilag is képes lehetett  volna eljátszani a kontinens mozdonyának szerepét. Ez sajnos elmaradt az elmúlt harminc évben.

Az apartheid a gyarmatbirodalmak bomlásával került elő, a havanas évek elején a franciák, angolok, belgák kivonultak Fekete-Afrikából, majd, utolsóként a portugál szélsőjobboldali junta a „szegfűs forradalmat” követő 1975-ös bukása után szabadult fel Angola és Mozambik. Hogy rögtön  hidegháborús frontországokká váljanak: a Szovjetúnió érzékelve az USA meggyengülését a vietnami fiaskó után, kubai segítséggel rabolt rá a volt luzitán kolóniákra. A szovjet hadsereg tanácsadói, hírszerzői és elhárítói (GRU), illetve polgári KGB-sek segítették Che Guevara bő évtizeddel korábbi kongói kalandján fegyverrel nosztalgiázó kubaiakat.

És ezen az afrikai hidegháborús fronton a szovjet blokk ellenfelei a helyi Nyugat-barátok mellett dél-afrikaiak voltak, vagy olyan zsoldosok, mint a minap százévesen elhunyt Michael Hoare; „Őrült Mike”, aki korábban a Moïse Tshombe oldalán harcoló „katangaiakat” vezette a hatvanas évek Kongójában a kommunista Patrice Lumumba ellen, később pedig a Seychelles-szigeteken kísérelt meg államcsínyt végrehajtani megbízásból. E regényes életű férfiú 1919-ben született Kolkatában (Calcutta) az indiai British Raj bengáli nagyvárosában, és 2020 február 2-án hunyt el Durbanban, a Dél-Afrikai Köztársaság zuluföldi nagyvárosában. (A kisszínes csak azért, mert a gyarmatok történelme nélkül Dél-Afrika jövője sem érthető!)

1990 február 10-én Willy de Klerk elnök bejelentette, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) legtekintélyesebb vezetője, Nelson Mandela 27 év raboskodás után – melyet Robben Island börtönszigeten töltött – kisvártatva szabadul. Február 11-én Nelson Mandela kijött a börtönből, hogy azonnal nyílt tárgyalásokat kezdjen de Klerkkel az átmenetről. (Titkos tárgyalásokat már 1986-tól folytatott a börtönben Kobie Coetsee igazságügyminiszterrel az apartheid brutálviszonyainak felszámolásáról. Mert Dél-Afrika olyan volt, mintha az ember egy tudományos szocializmus brossúrát, de leg­alábbis valami didaktikus szociológia-kézikönyvet lapozgatott volna: az életviszonyok és életesélyek finoman szól­va is meglehetőst lecsupaszítottak voltak.) Cyril Ramaphosa, az ANC első titkára volt az átmenet ütemezését meghatározó tárgyalások kulcsfigurája, Roelf Meyer alkot­mányügyi és tájékoztatási miniszterrel alakítottak történelmi jelentőségű duettet.

A dél-afrikai átalakulás nyolc évig tartott és 1994 áprilásban lett vége. A három napig tartó választások a várt, fajilag, etnodemográfiailag predesztinált eredményt hozták: győzött Mandela ANC-je, a szavazatok ötödét kapta az új elnök Nobel-békedíjas társa, a National Partyt vezető Frederik Willem de Klerk, és regionális hatalmi szerepet töltött be a zulu Inkatha Szabadságpárt KwaZulu Natal tartományban (nagyvárosa: Durban, székhelye: Ulundi). Visszaszorult a fehér szélsőséges AWB (Afrikáner [búr] Ellenállási Mozgalom – Afrikaaner Weerstandbeweging), melyet a mozgalmi nevú  Eugene TerreBlanche (Fehérföld Jenő) vezetett.

Nagy amplitúdójú volt a politika inga, az ANC egyik vezetője volt a litván-dél-afrikai Joe Slowo, aki kommunistaként az ANC Angola-politikájáért is felelt. 1994-ben Déri Miklós fotográfuskollégámmal Dél-Afrikában jártunk kalandos választási riportúton, ott ismertük meg olyan ANC-politikusok nevét – mint pl. a ma is aktív Cyrill Ramaphosa, Tokyo Sexwale –,  Afrikai anzix címen nem csak Magyar Narancs-riport lett belőle, de rövid dokumentumfilm is, ami a youtube-on hozzáférhető. A hangulatot jól érzékelteti a következő rész a régi cikkből az ANC sowetoi kampányzárójáról:

„Ramaphosa mellett ott a pódiumon az egész ANC vezérkar. Thabo Mbeki az ANC »külügyminisztere«, aki a Sussex-i Egyetemen tanult, Moszkvában kapott 1970-ben kato­nai kiképzést, Londonban, Swaziföldön, Nigériában és Zambiában képviselte a szerve­zetet és a Mandela előtti ANC-elnök, Oliver Tambo jobbkézi embere volt. (Mbekit támad­ják a radikális „fiatal oroszlánok”, túlzottan autótelefonos, BMW-s, fehér kertvárosi forra­dalmárnak tartják.

Ellentéte Tokyo Sexwale, »talajgyökér-radikális«, neve sok jópofiságra nyújt alkalmat: a negyvenéves férfi Dél-Afrika legszexibb politikusa, a japán újságírók kedvence, az 1993-ban egy lengyel szélsőséges által meggyilkolt Chris Hani barátja, az ifjúság idolja. Nemcsak a gerilla-, de a konvencionális hadviselés szakértője is: katonai tanulmányait a Szovjetunióban folytatta.)

Ott ül Joe Slowo bányász­szakszervezeti aktivista, a Dél-Afrikai Kommunista Párt litván származású elnöke, negyedik az országos listán, hajdan a moszkvai összekötő és a „frontországok” fegyveres el­lenzékével ápolt kapcsolatok kézbentartója. Feleségét megölte a dél-afrikai titkosszolgá­lat, többször ült börtönben, huszonöt évet töltött száműzetésben, ő volt az Umkhonto weSizwe, az ANC fegyveres szárnyának a vezérkari főnöke. És fehér galamb, az örökifjú Walter Sisulu, aki Mandelával együtt kezdte a börtönt hatvanévesen, és nemsokkal utána engedték ki 27 év után.

(…) a dél-afrikai történet hónapok óta már nem a fekete-fehér, hanem a fekete-­fekete, ANC-Inkatha, xhosa-zulu ellentétről szól. A zulu szavazatokra nagyon hajt az ANC, de a naggyűlésel egyidőben KwaZulu tartomány székhelyén, Ulundiban felkoncoltak három ANC-agitátort, akik az oroszlán barlangjába merészkedtek szavazatgyűjtésileg, és ez még mindig semmi ahhoz képest, amire egy-két hónappal ezelőtt lehetett számítani. A nagy újság a választások előtt egy héttel történt: a zuluk főnöke, Mangosuthu Buthulezi bejelen­tette, hogy pártja, az Inkatha Szabadságpárt mégis elindul a választásokon, Buthulezi ko­rábban a választások bojkottjával fenyegetőzött.

(…) Buthulezi  unoköccse, Goodwill Zwelethini zulu király a háta mögött elfogadni látszott Nelson Mandela ajánlatát a zulu királyság alkotmányos szerepéről a jövő Dél-Afrikai Köztársaságában. (Az élet bonyolult, monarchia-részecskékből is összeállhat egy respublika.)”

Tehát az előzetesen vártnál kevesebb erőszakkal zajlott a dél-afrikai választás, utószezon-hangulatban, áprilisi októberben. A zulu-xhosa ellentéten kívül a fehér szélsőségesek lehetséges akciói jelentettek fenyegetést. Az AWB 1993 júniusában az átmenet tárgyalásait akasztotta meg azzal, hogy páncélozott járművel berongyoltak a Kempton Park-i Világkereskedelmi Központ üvegbejáratán és egy időre elfoglalták az épületet. Ám az esemény csak rövid időre akasztotta meg a tárgyalásokat, mert 1993 novemberében efogadták az ideiglenes Alkotmányt. De az AWB még működött a választások idején is, Déri fotóriporterrel Nyugat-Transvaalban látogattunk el egy gyűldéjükre:

„Toyota kisteherautók, Nissan dzsipek, személyautók zászlóerdőben: az AWB (Afrikaaner Weerstandbeweging) jellegzetes lobogója – vörös mezőben fehér kör, benne háromágú kampóskereszt -, az április 26-án éjfélkor érvénytelenné vált narancssárga-fehér-kék régi dél-afrikai zászló, valamint Transvaal és az Oranje Vrystaat (Narancs Szabadállam) jelképei. A kocsikban ülő emberekről már menet közben kiderül, hogy nem szeretik, ha fényképezik őket, és nem nagy tisztelői az újságírószakmának.

Általában terepszínű egyenruhát viselnek – homok­mosott, fakópasztell, Afrika-design, ritka AWB-s az, akinél nincs fegyver. Mindenkinél van. Revolver, ismétlőpuska, karabély, géppisztoly. Harminc kilométeren át parádézik ez a menet, az út mellett továbbra is a hadsereg egységei, meg a fekete homeland-ek lakói, akik különösebb rettenet nélkül nézik az eseményt. Színes ruhákba öltözött kisebb fekete asszonybrigád nagyobb mennyiségű rőzsét és uszadékfát egyensúlyoz a fején, le se szarja a fehér fasisztákat.

A konvoj letér a kövesútról, ha lennének felhők, addig csapna a vörös, afrikai por. Egy-két kilométer a dűlőn, aztán az út közepén parkol mindenki. Rendőrök terelgetik az újságírókat, a búrokat nem kell terelgetni, össze vannak szokva, előttünk egy, a hetvenes években gyártott Nissanból egy bakancsos, klott- nadrágos férfi száll ki, végtagdobálós mozgású, frusztrált, maszturbens alkat, klottiba tűzött revolverrel. A nemzetközi sajtó a birtokra tart, ellenálló fegyveres búr parasztok (a búr szó – eredeti ortográfia szerint: boer – farmert, parasztot jelent) mutatják az utat. Ház, előtte terasz, onnan fog majd szólni hozzánk Eugene TerreBlanche, a náci parasztok fejedelme.

Az egyik egyenruhás elkezd artikulálatlanul üvölteni, hogy vigyék hátrább a kamerákat, mert nem áll jót magáért, engedjék az ő népét közelebb a helyhez, ahonnan majd a Vezér fog szólani. ‘You don’t want to get into trouble man, do you?” – üvölti. Hátranyomják az ABC, a CNN, a ZDF és más tévétársaságok kameráit. Előkerül Fred Randal sajtófőnök, elmondja az újságíróknak, hogy ők békeszerető emberek, és ide mindenki meg van híva, az ő vendége, »de ne viccelődjenek az ő népével, mert ha problémát akarnak, na azt meg­kaphatják«. Aztán a népéhez szól pár szót afrikaansul, őrjöngés, átadja helyét egy papnak, aki a Bibliából olvas fel. Ha jól sejtem, a lázadás, meg az ellenállás szükségességéről.

Hátul élénkség támad, azt látom, hogy egy testes, középkorú, öltönyös fekete embert megüt egy ilyen szavannai náci, tömeg lesz hirtelen, a fotósok, kamerások mind rohannak oda. A fekete ember karján van egy piros, műanyag karszalag, PRESS felirattal, amit a nagyon előrelátó újságírók szereztek be jóelőre, ennek ellenére úgy záporoznak rá az ütések, mint Winnie Mandela átkai Eugene TerreBlanche-ra. A birtok határain kívülre menekül a férfi – Henry Allen, a The New York Post munkatársa -, ott már a hadsereg védelme alatt áll.

Egy Sylvia Moresh nevű, Bo Derek-frizurás – mondom, hogy megkésett földrész Afrika – namíbiai fehér fotóriporterlány meséli, puskatussal őt is halántékon vágták a tö­megben, mikor a körükben megjelent kaffer-t méltó büntetésben részesítették. Kameráját összetörték. (Déri Mikinek futnia kellett előlük.)

Aztán előkerül megint TerreBlanche, szónokol valamennyit angolul is, borzalmas. A volkstaat-koncepciót ecseteli, legyen, maradjon olyan területe Dél-Afrikának, ahol a Búr Szabadállamot meg lehet alapítani, nem így mondja, de egy fehér bantusztánért való rinyálás ez, aztán azt mondja: nem lesz béke addig, míg a búr népnek ez a vágya nem teljesül. Hadüzenet bejelentésére invitálták tehát ilyen szívélyesen a világsajtót.

Később újságírói kérdésre TerreBlanche elmondja: nem, nem adott ki az AWB olyan instrukciót, hogy bombamerényletekkel kell akadályozni a választások menetét, de azt elmondhatja, hogy ő személy szerint abszolút meg tudja érteni azokat az embereket, akik ehhez a végső eszközhöz, az irányít(hat)atlan gyilkolás eszközéhez fordulnak. Igen, lesznek még bombamerényletek, és nem, nem lesz béke Dél-Afrikában, amíg egy szabadálla­mon belül nem lesz biztosítva azoknak a búr telepeseknek a joga, akik ezt az egész országot civilizálták.

Azoknak a búr telepeseknek, akik keresztényként országot csinál­tak ebből a földdarabból, és még Lord Kitchener meg Cecil Rhodes, meg a többi brit imperialista által sem hagyták egykönnyen gyarmatosítani magukat. Akik több mint há­romszáz éve Afrikában élnek, már őslakosok, fehér bennszülöttek, és majdani szabad­államuk területén szívesen fogadják a fekete munkaerőt is – hiszen ők annyi munkaal­kalmat tudnak teremteni, hogy még befőzni is jut -, de a kaffer-oknak el kell fogadniuk, hogy ők csak gastarbeiter-ek lehetnek a búrok országában. Ha nem lesz meg a volkstaat, akkor azt azért megjósolhatja, hogy addig fog folytatódni a háborúság Dél-Afrikában, míg meg nem születik a Harmadik Búr Köztársaság.”

A fenyegetések és ellenségességek ellenére redben lezajlott a választás, az ANC nyerte el a szavazatok 62%-át, Mandela lett az elnök és Thabo Mbeki és a 20%-os National Party színeiben de Klerk az alelnökök és a  National Party is tagja lett a Nemzeti Egységkormánynak. Ami kábé olyan, mint ha nálunk 1990 májusában MDF-SZDSZ nagykoalíciós kormány alakult volna, donáth ferenci szellemben; és ezt nem csáklyázza meg Csurka István virulens liberalizmusellenessége és antiszemitizmusa.

Akit pedig az azóta létező Dél-Afrika érdekel, úgy jár el a leghelyesebben, ha az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett J.M. Coetzee remek regényéhez, a Disgrace-hez (Szégyen) fordul, vagy megnézi a hasoncímű filmváltozatot – mely meglepőmód nem efemerebb a könyvnél – John Malkovich főszereplésével.

Vágvölgyi B. András

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!