Bezárás
vageszblog

Egy régi romániai választás és a történelmi régiók: Kelet-Közép-, Ká-Eu és a Balkán

Azt viszonylag könnyű belátni, hogy, legalábbis 1916 óta, a nagy-, és középhatalmak mellett hazánk életére a legnagyobb ráhatással Románia volt. És talán van. Az 1989 decemberi fordulat, és a „fekete március” után 1990 május 20-án tartották meg Románia első szabad választását 1937 óta. A korábbi pártvezetés másodvonalába tartozó Ion Iliescu, és az általa vezetett Nemzeti Megmentés Frontja nagyarányú (85,07%) győzelmet aratott. Az amerikai State Department aggodalmát fejezte ki a választást megelőző szervezett utcai erőszak és szavazatszámlálási szabálytalanságok miatt, de arra jutott, hogy végül is a választást elfogadhatjuk szabadnak és méltányosnak.


Támogasd az Átlátszót szja 1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

1990 májusában jártam először a Kárpátokon kívüli Romániában. Egy ismerősöm hívott, dán emberi jogi aktivista, választási ellenőrként volt Bukarestben, ahová repülővel érkeztem. A mai napig emlékszem az akkori Otopeni reptérre, valahogy az az érzésem volt, hogy Teherán lehet hasonló. Nagymeleg, dzsipeken viseletes egyenruhájú katonák, kuszaság és zűrzavar.

Egy ez előző decemberi fordulatban emberi jogi aktivistává avanzsált egyedülálló értelmiséginél volt szállásunk, liberálisnak mondta magát, Amerikát és Franciaországot éltette, majd mikor este túljutott a harmadik pohár cujkán is, akkor már Antonescu marsallt is, akit 1946-ban kivégeztek a zsilavai börtönudvaron háborús bűnök, mint például az odesszai mészárlás vagy a transznisztriai román Holocaust miatt.

Diákvezérekkel, mint például Marian Munteanu, találkoztunk az Egyetem téren, ahol egy transzparens a legendás lengyel ellenzéki, Adam Michnik maximáját hírdette: „Emberarcú szocializmus nincsen, csak pofánvágott totaliaritarizmus”. Később ezeket az egyetem térieket söpörte el 1990 nyarán a Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok nagyobbacska kommandója („bányászjárás”, románul „mineriada”, Munteanut pl. baltával kishijján agyonverték) ami nagyjából azt a szerepet töltötte be a román jelenkortörténetben, mint a B-közepes fociultrák, 64 vármegyések és egyébb neonácik a magyarban 2006-ban a Szabadság téren.

Ezek az Egyetem téri diákok nyugatias szövegeket toltak, de azért volt bennük valami fura. Talán az erős ortodoxia, talán a Vasgárdista hagyomány felé szélesen nyitva hagyott kapu.

Bús Ákos barátommal, aki az akkori Fidesz külügyi csoportjának megfigyelője volt a választáson elindultunk a piacra, szétnézni. Nem pont olyan volt, mint a wuhani „wet market”, tobzoskát például nem árultak, ám az asszociáció nem indokolatlan. Mondjuk inkább volt bolhapiac, mind élelmiszer áruda, konfliktusba is keveredtünk, mert Ákos fényképezgetett, afféle turistaként, elég hamar kapára-kaszára kaptak a helyiek és nekünkindultak önbíráskodni.

Volt ugyanakkor egy életrevalóság, egyfajta elpusztíthatatlanság-érzés a városban. Megelőzően sokat beszéletünk Magyarországon a falurombolásról, ez ugyebár erdélyi magyar falvakat is érintett, de Ceauşescu Bukarestet sem kímélte, városrombolás is volt, hogy felépíthesse a maga stadionját, a Cotroceni palotát. Nagyjából az egész bukaresti óvárost ledózerolták evégett. Bukarest mégis valamilyen furcsán vidám, életrevaló és élni akaró nagyváros benyomását keltette a maga lepattantságával, szutykával, nagyravágyásával együtt.

Még a választások előtt elröpültem a Tarom román légitársaság Caravelle típusú, leselejtezett török gépével Erdélybe, már nem is emlékszem, hogy Kolozsvásárhelyre (vö. „Ascher Tamás Háromszéken” – Katona József Színház) vagy Marosvárra, a lényeg, hogy itt csatlakoztam a Magyar Narancs Lovas Zoltán által vezetett választási kommanódjához, akik már a reptéren vártak, s rögtön indultunk is Kézdivásárhely és az Ojtozi-szoros felé.

Akik jártak autóvezetésileg ebben a korszakban román utakon, azoknak nem kell magyaráznom a helyzetet, akik meg nem, azok úgy sem tudják elképzelni a leírhatatlant. Bákó (Bacau) felé mentünk, volt egy erőmű vagy mi, éjszaka lángnyelvek nyalogatták a gyárkéményből az eget, szürreális volt, Szárnyas fejvadász és GULAG-romantika, 2 in 1. Klézsére (Cleja) mentünk. Klézse Csángóföld (Ţara Ceangău) egy nagyközsége, a kommandóba tartozó Sükösd Levente tolmács és zsurnaliszta-wannabe ismert ott valakit, akikhez mentünk.

Nehezen felejthető éjszaka. Ülünk egy konyhában, idős férfi és a fiai, magyarul beszélnek, de nagyon távoli, nagyon archaikus, sziszegő magyart, aligis érteni. Azt mondta a meglett ember az előző decemberről: „jöttek a szekurisztok és nagyon kikaptunk”. A hatalom mátrixában a gyereknyelv elképesztett, elképeszt ma is. Míg mi, férfiak az asztalnál ültünk felesége mezitláb toporgott a hideg, döngölt földpadlón, látszott, az lehetetlenség lett volna, hogy leüljön közénk.

Reggel, vasárnap reggel, már reggel hatkor a templomban voltunk misén. Miként azt addigra jól megtanultam a Párizsi Magyar Füzetekből, a csángók római katolikusok, csak részben magyarok, régebben nagyobb részben, viszont a románok kilobbizták Rómában, hogy csak románul lehessen misézni e roppant vallásos népeknek. Antropológiai lecke: bár már Szent László uralkodása idején (1077-1095) betiltattak erre a pogány rítusok, azért a kúttisztelet még élt; csángó ember, ha kút, a víz forrása mellett haladt el, nyelvével suttyomban keresztet vetett a szájpadlásán – tudtuk meg.

Dumnezeu ajutam (isten segíts) hallik a templomban, a csángók, főleg a nők úgy öltöznek, mint a Gábor-cigányok Erdélyben, színes kartonruhákban és vad színekben. Bekukkantottunk egy választókörbe, utána Bákóba mentünk, nyilvános és titkosrendőrök követtek mindenhová, hideg tömbház-valóság, fagyosszentes román világ. Dél körül kisüt a nap, a Kárpátok felől a szél a sztyeppén Vlagyivosztokig elfúj, az úton egy nem-tudni-honnan-nem-tudni-hová tartó formátlan tömeg botorkál, az alkoholos befolyásoltság nem zárható ki, a legbeszédesebb kép egy szénásszekér, a széna tetejében a sofőr eldőlt aludni, valószínüleg matarészegen, a ló meg csak hazatalál.

Úgy volt Kelet-Európa ez a vidék, mint Donyeck vagy Kazany, a hegeli világszellem aligis vágtázik ezen a sztyeppén. Oroszos Ká-Eu, fokozottan érvényes a román nyelvvel kapcsolatos régebbi megfogalmazásom iróniája: „a román egy újlatin nyelv, ahol azt a gyakran használt szót, hogy »igen« úgy mondják, hogy »da«”.

Visszafordultunk napnyugatnak, kaptattunk felfelé, mikor a hágón felértünk a nyeregre, kicsit megváltozott a táj képe s még inkább a hangulata. Napfényes májusok, muskátlis ablakok (majdnem), erdei tisztásokon emberek pakoltak ki a Daciákból, grillezéshez készültek, kirándultak, élvezték a természetet. A kirándulás, természeti rekreáció, természetjárás, erdőn, mezőn céltalanul, vagy csak a tájélmény miatti kószálás polgári erény, miként azt Ferenczi Sándor, Freud tanítványa és közeli munkatársa írta a Turisták Lapja 1897. november-decemberi számában „A turistaság lélektanából” c. cikkében a következőket:

„Vajjon mi indítja a békés polgárt arra a látszólag oktalan elhatározásra, hogy odahagyva kényelmes szobáját, annak kéjelmes butorait, villanyos világítását stb. úttalan utakon, sokszor életveszélyes meredélyeken át, fárasztó tornamunkával küzdi fel magát egy korpár hegycsúcsra, csak azért, hogy ugyanolyan fáradalmak között újra megtegye ugyanazt az utat visszafelé?… (…) mikor vasárnaponként hátára veszi a turista-tarisznyáját, kezébe szegesvégű botját és neki indul a hegyeknek: akkor ő is tudatára jön emberi mivoltának. Ilyenkor érzi, hogy tud ő egyéb is lenni, mint egyenletesen működő masina és ezek azok az órák, a mikor szabadnak érzi magát.”

Ferenczi Sándor szellemében itt összecseng Bibó Istvánnal és a még későbbi Szűcs Jenővel, akik Európa három történeti régiójáról alapvető fontossággal értekeztek a negyvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas években. Centrum, félperiféria, periféria. Nyugat-, Közép-, Ká-Eu. Persze az egyes kategóriák között is erős fejlettségbeli különbségekkel, Ferenczi korában még Genf és Brassó is Közép-Európa, és nem csak annyi a különbség, hogy az egyik francia, a másik meg német.

A perifériához képest a félperiféria nyomokban polgárosodást tartalmaz, városiasabb, urbanizáltabb, valamilyen szinten igényli, hogy érezhesse szabadnak magát.

Ott, a Kárpátok nyergén satori-szerű megvilágosodásom volt: ennek az országnak van egy déli, balkáni, levantei hatasokat mutató része, van egy oroszos kelet-európai része és van Erdély, mely többnemzetiségű transzilvanizmusában évszázadokon át Magyarországnál fejlettebb, toleránsabb, demokratikusabb volt.

Ha bármikor ránézünk az elmúlt harminc évből egy román választási térképre, az látszik, hogy a Kárpátok politikai preferenciahatár. A napokban elémkerült a egy tíz év előtti interjú Smaranda Enachéval, a marosvásárhelyi Bábszínház volt igazgatójával, aki arról beszélt, hogy 1989 decemberében, 1990 januárjában volt egy rövid történelmi pillanat, mikor Romániát regionalizálni lehetett volna, hogy legalább a három nagy történeti régió saját fejlődési utat járhasson be. Ennek voltak erdélyi román hívei is, nem csak erdélyi magyarok, maradék szászok és svábok, örmények és az ország más területein nemzetiségnek tekintett zsidók.

A tágan értelmezett Erdély, tehát Partium és a Bánát is, relatív fejlettségével gyorsabb európai felzárkózást érhetett volna el, ha nem alakul újra ortodox-nacionalista alapon a mélyállam. A román politika bennfentesei tagadják, hogy 1989 decemberében puccs lett volna, pláne nem külhatalmak, külföldi titkosszolgálatok által szervezett államcsíny.

Én ezt azzal szoktam vitatni, hogy nem logikus hogy sem orosz, sem amerikai részről hogy ne észlelték volna az éppen Románia-méretű lyukat a térképen.

Románia ahhoz nagy, hogy egy általános demokratizálódási trendben, euforikus hidegháborúvégben megmaradjon kommunizmusnak álcázott paraszti fasiszta diktatúrának. Nyilván még sok levéltári anyag kerülhet ki erről a korszakról, de a lényeg, hogy a román állambiztonságba ágyazott mélyállam, melyet a királyi Siguranţa helyén a világháború végén Securitate néven egy  Alexandru Nicolschi néven ismert szovjet szocializációjú beszarábiai elvtárs szervezett meg, már 1990 februárjára újjáéledt.

A választáson a puccsista és/vagy forradalmi Nemzeti Megmentés Frontja háromnegyed feletti eredmény ért el, csak a „jobbliberális” PNL és a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége tudott 10-10% körüli eredményt elérni. Az Iliescu ficu noi! („Iliescu maradj velünk!”) imája meghallgatásra talált, akik pedig még mindig a nyugatiasodást tűzték zászlajukra a bukaresti Egyetem téren, azokra az újra élő, lélegző mélyállam ráengedte a Zsil-völgyi bányászokat júniusban.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentés Frontja Tanácsának elnöke megnyitja az új kormány első ülését a külügyminisztérium épületében 1989. december 27-én. A háttérben Gelu Voican-Voiculescu, a Tanács tagja, Iliescu testőre. (MTI/REUTER)

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom