Kíváncsiságunk határtalan. Az Átlátszó külpolitikai blogja: hírek, elemzések és tudósítások a nagyvilágból és a szomszédból, a teljesség igénye nélkül.
Szíriában izraeli légicsapás áldozata lett tizenegy katona (oroszok és szírek, iráni kötődéssel), az iráni légierő parancsnoka a zsidó állam közeli elpusztításával fenyeget a belpolitikailag erősen szorongatott Netanyahu miniszterelnök sem maradt adós a határozott válasszal. Izrael és Irán egymás természetes ellenségének tűnnek, de ez nem mindig volt így. Izrael szövetsége a perzsa sahhal rendben volt? Negyven év távlatából ez sem érdektelen.
Ha elgondolkodunk azon, hogy izraeli sajtótermékek miért foglalkoznak oly intenzíven az iráni forradalom 40 évfordulójáról való megemlékezéssel, abból sok mindent megérthetünk a közel-, közép-keleti helyzetet illetően. Jó, ha ehhez hozzávesszük, hogy az iráni vezetők mostani megnyilatkozásai Izraelről milyen szórással foglalkoznak a zsidó állam teljes lerombolásával, a népesség Földközi-tengerbe szorításával, hogy a „Sátán birodalmát” elpusztítsák.
Az ellenzékét mindig keményen üldöző, anakronisztikus óperzsa hagyományokat felélesztő sah az Egyesült Államok és Izrael fontos szövetségesévé lépett elő a hidegháború során. Mohamed Reza Pahlavi iráni sah császársága a NATO közép-keleti megfelelőjének, a CENTO-nak alapállama volt, megkérdőjelezhetetlenül Amerika-barát farszi nyelvű nem arab ország, ókori birodalom, 1975-ben nagy csindarattával ünnepelték Persepolisban Dárius monarchiájának 2500. évfordulóját. Róluk mi ma itt annyit tudunk, hogy a thermopülai szorosban derekasan verekedtek velük Gerard Butler 300-ai.
Irán ma nukleáris ambíciókat dédelgető középhatalom, akinek a régióban nem Izrael az egyetlen ellensége, de Szaud-Arábia is. A vahabita királyság, erős amerikai szövetség ide, erős amerikai szövetség oda, már csak pánarab logikából sem mondhatott le korábban a palesztin mozgalmak támogatásáról. Ebben persze nem volt egyedül, nyilván mást jelentett ez a hidegháború idején, mikor a marxizáló, szovjetbarát PFSZ ab ovo nem lehetett a középkorias vahabiták darlingja.
A sokvallású Libanon shíita erői mindig támaszkodtak Iránra, de a polgárháború tizedik évében a Naszrallah sejk által alapított Hezbollah nyílt iráni hűbére újszerű volt, főleg azután, hogy a dél-libanoni Izrael-barát maronita keresztény Haddad őrnagy által vezényelt pufferzónát a Hezbollah a nyolcvamas évek második felében felszámolta és a szervezet közvetlenül az izraeli határra települt.
Pedig 1979-ig Irán volt Izrael legnagyobb oljaexportőre, a zsidó állam pedig fegyvereket szállított, mezőgazdaságot modernizált és infrastruktúrát épített a perzsa államban. Még a SAVAK-ot, a sah rettegett titkosszolgálatát is ellátta tanáccsal a Moszad, sőt, még az elején, az iráni nukleáris programban is segítettek izraeliek.
A sah nem tudott úrrá lenni az általánossá váló lázongáson, hiába vezetett be statáriumot, vont vissza néhány népszerűtlen intézkedést (például eltörölte az 1975-ben bevezetett, II. Kurus lirály halálától számított birodalmi naptárt). Az előbb hosszú évekig az iraki shíita Nadzsafban, majd franciaországi emigrációban élő ajatollahot, a nagy tekintélyű Ruhollah Khomeinit 1978-ban homoszexuálisnak nevezte a hivatalos iráni sajtó, az elemi erejű, főként falusi felháborodásnak már nem lehetett megálljt parancsolni.
Az uralkodó feleségével, Farah Dibah-val és gyermekeivel repülőre szállt 1979. január 16-án, és az Amerika-barát Anvar el-Szadat egyiptomi elnöknél keresett menedéket. Ezután február 1-én érkezett Teheránba Khomeini ajatollah, hatalmas ünneplő tömeg fogadta. A vallási vezető egyáltalán nem vonult vissza Qumba, a shíita iszlám szent helyére, hanem illegitimnek nevezte a kormányt, és néhány nap múlva saját miniszterelnököt nevezett ki. Ennek napja február 11., Khomeini érkezésétől erre az időszakra a mai Iránban a „Hajnal” (fadzsr) tíz napjaként emlékeznek, február 11-e pedig a forradalom győzelmének ünnepe és munkaszüneti nap.
A közpapokon (mullahok) és a vallási vezetőkön (ajatollahok) mellett a rezsim új figurája lett a gallértalan inget hordó, zakós, szőrös perzsa polgári politikus, a radikális Forradalmi Gárda tagjai, Kalasnyikov-lóbáló szakállasok, és persze a legfeltünőbb változás: a cicafrizurás, miniszoknyás lányok eltűnése Teherán, Shiraz, Iszfahán utcáiról, a fekete csadorba bújtatott ösztrogén, hogy a női lét titkos társasági vagy szektatagsághoz vált hasonlatossá Iránban; mint az például a sokszorosan betiltott Dzsafár Pánahi filmművészetéből jól látható. (Kedves helyem a közösségi médiában a My Stealthy Freedom oldal, ahol iráni nők dobják le a csadort és lobogtatják hajukat az ellenzéki szélben, mindig jó kedvem lesz tőle.)
My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران. 1M likes. آزادی های یواشکی زنان در ایران Stealthy Freedoms of Iranian women Admin: Masih Alinejad https://twitter.com/masihpooyan…
Mikor a Forradalmi Gárda 1979. november 6-án túszul ejtette a komplett teheráni amerikai nagykövetséget az elég emlékezetes volt. Carter elnök szerencsétlen végű tússzabadító kísérlete fiaskó volt, a túszok dandárját csak 1981 január 19-én, az új elnök, Ronald Reagan beiktatásának napján engedték el.
Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy zsidók az ókor óta éltek Iránban, bizonyos időszakokban remekül, máskor megalázó kötöttségek között: kedvencem, hogy esőben zsidók nem mehettek utcára, nehogy tisztátalanságuk (fársziul: nedzseszat), mely hitük szerint jobban terjed a vízzel, bepiszkolja az igazhitűeket. Az iráni zsidók az 1906-os ún. „alkotmányos forradalomtól” emancipálódtak és ez folyamatos felívelés volt a sah bukásáig. A 79-es iszlám forradalom után az anticionizmus hivatalos állami politika lett, annak dacára, hogy az egyik intellektuális ideológiai megalapozója Izrael-imádó volt.
De az anticionizmus és a régivágású ká-európai antiszemitizmus nem járt kéz a kézben Iránban, a The New York Times egy jó tíz éves riportsorozatban és véleménycikkekben vizsgálta a zsidók helyzetét, és még a legsötétebb ahmedinedzsadi időszakban is talált pozitív jeleket. Ám a zsidók is óvatosak, két nevet is adnak egy gyereknek: egy muszlimot és egy zsidót, de tudják azt is, ha a rezsimnek arra van szüksége, hogy civilebbnek, toleránsabbnak, világra nyitottabbnak mutatkozzon, akkor jól jönnek a kéznél lévő boldog zsidók. Ha meg amolyanja van, akkor 50,000 dollár díjazású nemzetközi Holocaust-karikatúra versenyt hirdet.
Netanyahu azt mondja, hogy Izrael addig támad, amíg iráni katonák vannak Szíriában, a legalábbis bizar szíriai kormányerők-oroszok-irániak hármasszövetségben. Az iráni Forradalmi Gárda hadtestparancsnoka, Mohamed Ali Dzsáfári viszont arra hívta fel Izraelt, hogy „féljék a napot, mikor a precíziós iráni rakéták célba veszik az országot és bosszút állnak a kiontott moszlim vérért”. Izrael lakossága 9 millió, Iráné majdnem 90, Irán nukleáris programjának előrehaladottsága találgatások tárgya, Izraelnek van ilyen eszköze.
Amikor eddig szóba került az iráni atomfacilitások izraeli lebombázása – mint 1981-ben Szaddam Husszein oziraki létesítményének lerombolása –, mindig problémának tűnt, hogy ezt a küldetést izraeli gépek amerikai segítség (anyahajó, vagy az Indiai-óceánon lévő Diego Garcia katonai bázis használata) nélkül a nagy távolság miatt nagyon nehezen tudnák megoldani.
Most két eddigi ősellenség, de a Trump-barátságban egyre inkább egymásra találó ország, Izrael és Szaud-Arábia közötti enyhülés vajon megteremti-e a szaudi légtér és esetleg bázisok használatának lehetőségét ebben a konfliktusban? Mindenesetre a héten az izraeli kabinet egy tagja a baráti Indiába utazott, és nem kerülte meg a világot szokás szerint, hanem A és B pont között az egyenest választotta, választhatta, és toronyiránt röppent Új-Delhibe, Szaud-Arábia fölött. A kérdés ezzel a semmiséggel kapcsolatban és az iráni-izraeli viszony tekintetében, hogy ez már biztos nem a kezdet vége, de lehet-e a vég kezdete?
Történelmi fordulatot jelenthet Mexikó bevándorlási politikájában, hogy a tavaly megválasztott elnök, Andrés Manuel López Obrador úgy döntött, befogadja a közép-amerikai...
Lengyelországban gyorsan növekszik a paramilitáris szervezetek száma. A lengyel kormány pénzzel támogatja ezeket a honvédelmi, félkatonai egyesületeket és alapítványokat, amelyek...