Szíriában izraeli légicsapás áldozata lett tizenegy katona (oroszok és szírek, iráni kötődéssel), az iráni légierő parancsnoka a zsidó állam közeli elpusztításával fenyeget a belpolitikailag erősen szorongatott Netanyahu miniszterelnök sem maradt adós a határozott válasszal. Izrael és Irán egymás természetes ellenségének tűnnek, de ez nem mindig volt így. Izrael szövetsége a perzsa sahhal rendben volt? Negyven év távlatából ez sem érdektelen.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Ha elgondolkodunk azon, hogy izraeli sajtótermékek miért foglalkoznak oly intenzíven az iráni forradalom 40 évfordulójáról való megemlékezéssel, abból sok mindent megérthetünk a közel-, közép-keleti helyzetet illetően. Jó, ha ehhez hozzávesszük, hogy az iráni vezetők mostani megnyilatkozásai Izraelről milyen szórással foglalkoznak a zsidó állam teljes lerombolásával, a népesség Földközi-tengerbe szorításával, hogy a „Sátán birodalmát” elpusztítsák.

Az ellenzékét mindig keményen üldöző, anakronisztikus óperzsa hagyományokat felélesztő sah az Egyesült Államok és Izrael fontos szövetségesévé lépett elő a hidegháború során. Mohamed Reza Pahlavi iráni sah császársága a NATO közép-keleti megfelelőjének, a CENTO-nak alapállama volt, megkérdőjelezhetetlenül Amerika-barát farszi nyelvű nem arab ország, ókori birodalom, 1975-ben nagy csindarattával ünnepelték Persepolisban Dárius monarchiájának 2500. évfordulóját. Róluk mi ma itt annyit tudunk, hogy a thermopülai szorosban derekasan verekedtek velük Gerard Butler 300-ai.

Irán ma nukleáris ambíciókat dédelgető középhatalom, akinek a régióban nem Izrael az egyetlen ellensége, de Szaud-Arábia is. A vahabita királyság, erős amerikai szövetség ide, erős amerikai szövetség oda, már csak pánarab logikából sem mondhatott le korábban a palesztin mozgalmak támogatásáról. Ebben persze nem volt egyedül, nyilván mást jelentett ez a hidegháború idején, mikor a marxizáló, szovjetbarát PFSZ ab ovo nem lehetett a középkorias vahabiták darlingja.

A sokvallású Libanon shíita erői mindig támaszkodtak Iránra, de a polgárháború tizedik évében a Naszrallah sejk által alapított Hezbollah nyílt iráni hűbére újszerű volt, főleg azután, hogy a dél-libanoni Izrael-barát maronita keresztény Haddad őrnagy által vezényelt pufferzónát a Hezbollah a nyolcvamas évek második felében felszámolta és a szervezet közvetlenül az izraeli határra települt.

Pedig 1979-ig Irán volt Izrael legnagyobb oljaexportőre, a zsidó állam pedig fegyvereket szállított, mezőgazdaságot modernizált és infrastruktúrát épített a perzsa államban. Még a SAVAK-ot, a sah rettegett titkosszolgálatát is ellátta tanáccsal a Moszad, sőt, még az elején, az iráni nukleáris programban is segítettek izraeliek.

A sah nem tudott úrrá lenni az általánossá váló lázongáson, hiába vezetett be statáriumot, vont vissza néhány népszerűtlen intézkedést (például eltörölte az 1975-ben bevezetett, II. Kurus lirály halálától számított birodalmi naptárt). Az előbb hosszú évekig az iraki shíita Nadzsafban, majd franciaországi emigrációban élő ajatollahot, a nagy tekintélyű Ruhollah Khomeinit 1978-ban homoszexuálisnak nevezte a hivatalos iráni sajtó, az elemi erejű, főként falusi felháborodásnak már nem lehetett megálljt parancsolni.

Az uralkodó feleségével, Farah Dibah-val és gyermekeivel repülőre szállt 1979. január 16-án, és az Amerika-barát Anvar el-Szadat egyiptomi elnöknél keresett menedéket. Ezután február 1-én érkezett Teheránba Khomeini ajatollah, hatalmas ünneplő tömeg fogadta. A vallási vezető egyáltalán nem vonult vissza Qumba, a shíita iszlám szent helyére, hanem illegitimnek nevezte a kormányt, és néhány nap múlva saját miniszterelnököt nevezett ki. Ennek napja február 11., Khomeini érkezésétől erre az időszakra a mai Iránban a „Hajnal” (fadzsr) tíz napjaként emlékeznek, február 11-e pedig a forradalom győzelmének ünnepe és munkaszüneti nap.

A közpapokon (mullahok) és a vallási vezetőkön (ajatollahok) mellett a rezsim új figurája lett a gallértalan inget hordó, zakós, szőrös perzsa polgári politikus, a radikális Forradalmi Gárda tagjai, Kalasnyikov-lóbáló szakállasok, és persze a legfeltünőbb változás: a cicafrizurás, miniszoknyás lányok eltűnése Teherán, Shiraz, Iszfahán utcáiról, a fekete csadorba bújtatott ösztrogén, hogy a női lét titkos társasági vagy szektatagsághoz vált hasonlatossá Iránban; mint az például a sokszorosan betiltott Dzsafár Pánahi filmművészetéből jól látható. (Kedves helyem a közösségi médiában a My Stealthy Freedom oldal, ahol iráni nők dobják le a csadort és lobogtatják hajukat az ellenzéki szélben, mindig jó kedvem lesz tőle.)

My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران

‎My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران‎. 1M likes. ‎آزادی های یواشکی زنان در ایران Stealthy Freedoms of Iranian women Admin: Masih Alinejad https://twitter.com/masihpooyan…

Mikor a Forradalmi Gárda 1979. november 6-án túszul ejtette a komplett teheráni amerikai nagykövetséget az elég emlékezetes volt. Carter elnök szerencsétlen végű tússzabadító kísérlete fiaskó volt, a túszok dandárját csak 1981 január 19-én, az új elnök, Ronald Reagan beiktatásának napján engedték el.

Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy zsidók az ókor óta éltek Iránban, bizonyos időszakokban remekül, máskor megalázó kötöttségek között: kedvencem, hogy esőben zsidók nem mehettek utcára, nehogy tisztátalanságuk (fársziul: nedzseszat), mely hitük szerint jobban terjed a vízzel, bepiszkolja az igazhitűeket. Az iráni zsidók az 1906-os ún. „alkotmányos forradalomtól” emancipálódtak és ez folyamatos felívelés volt a sah bukásáig. A 79-es iszlám forradalom után az anticionizmus hivatalos állami politika lett, annak dacára, hogy az egyik intellektuális ideológiai megalapozója Izrael-imádó volt.

De az anticionizmus és a régivágású ká-európai antiszemitizmus nem járt kéz a kézben Iránban, a The New York Times egy jó tíz éves riportsorozatban és véleménycikkekben vizsgálta a zsidók helyzetét, és még a legsötétebb ahmedinedzsadi időszakban is talált pozitív jeleket. Ám a zsidók is óvatosak, két nevet is adnak egy gyereknek: egy muszlimot és egy zsidót, de tudják azt is, ha a rezsimnek arra van szüksége, hogy civilebbnek, toleránsabbnak, világra nyitottabbnak mutatkozzon, akkor jól jönnek a kéznél lévő boldog zsidók. Ha meg amolyanja van, akkor 50,000 dollár díjazású nemzetközi Holocaust-karikatúra versenyt hirdet.

Netanyahu azt mondja, hogy Izrael addig támad, amíg iráni katonák vannak Szíriában, a legalábbis bizar szíriai kormányerők-oroszok-irániak hármasszövetségben. Az iráni Forradalmi Gárda hadtestparancsnoka, Mohamed Ali Dzsáfári viszont arra hívta fel Izraelt, hogy „féljék a napot, mikor a precíziós iráni rakéták célba veszik az országot és bosszút állnak a kiontott moszlim vérért”. Izrael lakossága 9 millió, Iráné majdnem 90, Irán nukleáris programjának előrehaladottsága találgatások tárgya, Izraelnek van ilyen eszköze.

Amikor eddig szóba került az iráni atomfacilitások izraeli lebombázása – mint 1981-ben Szaddam Husszein oziraki létesítményének lerombolása –, mindig problémának tűnt, hogy ezt a küldetést izraeli gépek amerikai segítség (anyahajó, vagy az Indiai-óceánon lévő Diego Garcia katonai bázis használata) nélkül a nagy távolság miatt nagyon nehezen tudnák megoldani.

Most két eddigi ősellenség, de a Trump-barátságban egyre inkább egymásra találó ország, Izrael és Szaud-Arábia közötti enyhülés vajon megteremti-e a szaudi légtér és esetleg bázisok használatának lehetőségét ebben a konfliktusban? Mindenesetre a héten az izraeli kabinet egy tagja a baráti Indiába utazott, és nem kerülte meg a világot szokás szerint, hanem A és B pont között az egyenest választotta, választhatta, és toronyiránt röppent Új-Delhibe, Szaud-Arábia fölött. A kérdés ezzel a semmiséggel kapcsolatban és az iráni-izraeli viszony tekintetében, hogy ez már biztos nem a kezdet vége, de lehet-e a vég kezdete?