Bezárás
vageszblog

A rendszerváltás előtt is tüntettem, de alig volt konfrontáció, a mostani tüntetések keményebbek

Koromnál fogva lehetséges volt, hogy tüntessek az előző rendszerben is. Szubjektív komparatisztika.

„Vettünk nektek Yamahát / ha megépül ez a gát / leúsznak a Yamahák” – tüntetési rigmus 1988-ból

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A nyolcvanas évek közepére jelentős ellenzéki hangsúlyt kaptak a március 15-i ünnepségek. A Kádár-rezsimnek identitásproblémája volt az 1848-as emlékezetpolitikával, Rákosiék a centenáriumkor megpróbálták kisajátítani, formálisan tökéletes, szociálpszichológice mérsékelt sikerrel.

1957-ben direkte március 15-én alapította meg meg Komócsin Zoltán a KISZ-t, mely még évtizedekkel később is nyögvenyelt a tavaszi évfordulókon (március 15., március 21., április 4.) melyeket Forradalmi Ifjúsági Napoknak kereszteltek el. Többek között a FIN biztosítására jött létre szovjet mintára az egyenruhás Ifjú Gárda, a fiatalkorú Munkásőrség.

Időhatárokon átnyúló szép kezdeményezés, ahogy a közösségi médiában szép karriert futott be Gajdics Ottó, a ma Pravdája, a Magyar Idők főszerkesztőjének képe hamvas ifjúságából, mely talán egy IG avatáson, zászlófelvonáson, vagy egy másnapos építőtábori reggelen született a gergelyiugornyai kempingben.

A március 15-ék már a hatvanas-hetvenes évek, az „ifjúsági probléma” szempontjából dús fordulóján előtérbe kerültek, intellektuálharc és a  visszarendeződés küzdelmének pergőtüze szaggatta a terepet, but that was before my time, erről tessék résztvevőt kérdezni; arra viszont magam is emlékszem, hogy 1975-ben a rendőrségi eljárás alá vont Szelényi Iván szociológusnak el kellett e napra hagynia a fővárost, Csobánkára ment, a plébánia haranglábjához, ahol Konráddal az inkriminált Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz c. könyvüket írták.

„Jönnek a Dunán is monitorokkal” – hangzott nyerítve 1986-ban a Batthányi téren, mikor a rendőrök 1-2 száz diákot, egyetemi hallgatót három oldalról körbevettek és Nagy Mihály, az ELTE jogi karának KISZ-titkára (ma Enyedi Nagy Mihály, volt Médiahajó-üzemeltető és baloldali aktivista) eksztatikus arckifejezéssel rohangált embertől emberig, hogy „szerinted mi lenne Kádár után?”, „te a Németh Károlyt akarod?”, „szerinted Nyugaton nincs munkanélküliség?”, és hasonlók.

A rendőrök e helyszínen igazoltattak, némely személyiket begyűjtöttek, az ún. „lánchidi csatában” az Égtájak között c. (fél)szamizdat diákszerkesztőit, Diószegi Olgát és Enyedi Zsoltot – igen, azt az Enyedi Zsoltot, aki a CEU rektorhelyetteseként sokszor nyilatkozott mostanában – őrizetbe vették.

Más idők voltak. Mikor a Belügyminisztérium előtt ment a menet, vagy ekkor, vagy 1-2 évvel korábban, és Gadó György, a Magyar Zsidó c. szamizdat szerkesztője ütemesen kiabálni kezdte, hogy „Szolidaritás! Szolidaritás!”, a betiltott lengyel szakszervezetre utalva, akkor azért mindenki azt gondolta meglepődve: de bátor.

Jó, láttunk vízágyúskocsit, de nem működött, viszont a rendőrségi Yamaha motorkerékpárok kiverték a biztosítékot. 1988. június 16-án volt Pesten talán utoljára kommunista rendőri erőszak. Október 23-án már csak megfélemlítő flottafelvonulás.

Ha belegondolunk, Magyarországon a rendszerváltás tüntetésein alig volt konfrontáció, nemhogy lovasroham, kardlapozás, könnygáz, miegymás. A ma tüntetései keményebbek. Miért?

Mégiscsak volt közben 20 év liberális demokrácia. Az Antall-szlogentől, „tetszettek volna…”, mindig kivert a víz, akkori aktivista tudatom szerint forradalom, vagy legalábbis valami forradalomszerűség volt történülőben, meglehetősen az események közepén voltam, általánosan emelt szintű adrenalinban és eksztázisban.

Pedig a rendszerváltás top-down intézkedéssor volt, csak akkor tűnt úgy hogy a nép kényszerítette ki, a mából nézve azért volt lehetséges, mert ideális volt a geopolitikai környülállás: az USA megnyerte a hidegháborút, Afganisztán a ruszkik Vietnamja lett, biológiailag kivénhedt a rendszer, kurvára figyeltük, ki lesz az első titkár temetésszervezési bizottságának elnöke, mert az lett a következő első titkár; dühöngtek ők is, személyszállító repülőgépet lőttek le ők is, de a közeli elmúlás finom iróniájának lenge fátyla ölelte körül minden mozdulatukat.

Valójában hiányos fogsorú oroszlán volt a rezsim.

A mai rezsim más. Vezére, Orbán, 55 éves, pont mint Gorbacsov, mikor az SZKP KB PB első titkára lett. Mondjuk a mozgásuk ellentétes irányú, Gorbi távolodott a totalitarianizmustól, Orbán egyre közelebbről incselkedik vele, harminc a frontvonalban, ebből 12 hatalomban töltött év után. Rezsimhosszúságot jósolgattak a fidesznyikek tavasszal, Lázár János szájszervét még a hetvenéves időtávlat lehetőségének említése is elhagyta – hogy aztán személyesen akkorát bukjon, mint az ólajtó.

A rezsim államformája is fluid, a Schmidt Mária-közeli Gerő András a Partizán első adásában a királyságot is tesztelte-pedzegette, persze nyilván érdek nélkül tetszett meg neki a gondolat.

Nagy, aulikus mamelukpárt, volt már ilyen nemegy a magyar történelemben, nem is tűnik egyszerűen leválthatónak, a geopolitikai környezet, és a széles leváltó hangulat is hiányozni tűnik egyelőre.

Namost! Felhívnám a figyelmet, hogy a következő hetek kulcsfontosságúak lesznek Donald Trump elnöksége szempontjából. Kína orwelli pályán újsüttetű expanzív ambíciókkal. Putyinnak is rappelnie kell népszerűsége megtartásáért, bár az nem valószínű, hogy duózna a közeljövőben Nagyezsda Tolokonnyikovával (Pussy Riot frontleány). A májusi EP-választás kontinensünk jövőjéről dönt. Viharos lesz.

„Ez a rendszer az erőből ért”, legalábbis Donáth Anna szerint. A Momentum alelnök múltheti őrizetbevételével és tüntetési szerepvállalásaival a szervezet legláthatóbb embere lett Fekete-Győr mellett; október 23-i Bem téri beszédén figyeltem fel rá, nemcsak jó beszéd volt – ezt el is várja az ember Nagy Imre államminiszterének unokájától ilyen alkalomkor –, de remek politikai tartalékokat megvillantó szónoklat is.

Fájóan hiányzik ugyanis a női politika, a női politikusok az ún. „magyar közéletből”. (Az idézőjel a média fogyatékosságának, gleichschaltoltságának szól elsősorban, a társadalmi mértékben általános joghézagbarát rablólovagi attitűdnek másodsorban.) Vasárnap jó ötlet volt az asszonykórus, és tőle leválasztva Donáth Anna szónoklata. Jó ötlet volt a Kunigunda utcába elmenni -7 fokban, elszántságot mutatott és mutat azóta is.

“Boldog karácsonyt, miniszterelnök úr!” – vasárnap este a közmédia ellen tüntettek

Viszont hülyeség azt mondani, hogy a rendszerváltás óta nem volt olyan, mint a hétfői nap. Igaz, de kevés. Valójában 1956 óta, a kádárizmus konszolidációja óta nem volt annyi tüntetési erőszak, mint az elmúlt héten, nyilván 2006 kivételével. (Akkor a szeptemberi szervezett csőcselék jóval vadabb volt, az októberben visszavágó rendőrség dettó.)

Hogy országgyűlési képviselőket kidob a köztévé magánhadserege, na azon még sokat fogunk jogászkodni, és tartsuk is a felháborodásunkat melegen, mert ami történt: tűrhetetlen.

Fanyaloghatunk persze, hogy eljöttek a képviselők ígéretük és az 5 pont beolvasása nélkül, meg hogy Molnár „Lengőajtó” Zsolt MSZP-képviselő látogatása után jöttek el, ezt majd figyelmes tényfeltárók figyelmesen tényfeltárják a jövőben, de valami áttört, ezt mindenki látja.

Orbán ellen ma Bécsben is tüntetnek, ahol épp konferenciázik, mindenesetre legkésőbb pénteken, szokásos rádióshow-jában meg kell szólalnia. Személyiségjegyeinek ismeretében erről azt feltételezhetjük, hogy csapkod majd, mit karácsonyi hal a szatyorban, üt, mint a bolondóra, pörög, mint a cséphadaró. Ez pedig, saját szempontjából is, lehet erősen kontraproduktív.

Könnygáz és paprikaspray: ezek az idei Boldogkarácsony kulcsszavai, meg kéne csinálni karácsonyfadísznek, e mostani ádvent erőszakvolumene visszavitt a mélykádárizmusba. Csakhogy a hangulat már annak végjátékra hasonlít, de ez a közelgő váltás, nem tudni mikor elkövetkező, de közelgő rezsimváltás nem lesz olyan bársonyos, mint a harminc év előtti.

Ami nem olyan nagy baj, forradalomszerűbb lesz, és esélyt ad egy csomó olyan dologra, ami akkor elmaradt: elszámoltatás, ügynöklista, aktanyilvánosság.

Nem mintha ma olyan nagy jelentősége lenne már annak, hogy egykor egy bezsarolt besúgó vagy akár a kémszervezet élére röppentett hajdani SZT-tiszt jelentett-e rólam a nyolcvanas években, nem, ez már kevéssé érdekes. Ami érdekes, hogy ebben a mai mozgalomban benne van-e a csírája a következő hosszabb korszaknak, az érzelmileg átélten is nyugatos Magyarországnak, a Kossuth-címeres 56-os Magyarországnak, ami az orbáni feudális újkádárizmusnak pont az ellentéte.

Kicsi geopolitikai segítség is kell, annélkül nem megy, de az EP-választásokig simán el tudunk forrongani, majd tovább az önkormányzatiig. Addig pedig egy európai minimumban egyetértő széles koalíció együttmozgása segíthet, mert ez most nem az egyéni és pártérdek előtérbe tolásának az ideje.

Most a DK-tól a Jobbikig lehet olyat mondani, ami belefér az európai minimumba, és ezt a következő őszig nem szabad feladni.  Addig marad ez a feszkós üzemmenet, majd néha könnygázra fakadok a Blahán, ha épp arra haladok (URH együttes, 1981).

Címlapfotó: Március 15-én felvonulók a Margit hídon 1988-ban, fotó: Hodosán Róza / FORTEPAN

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom