A minap a budapesti Brooklynban betértem a jelen szálláshelyemhez közeli romkocsmába, ahol véletlenül volt tanítványok, filmes munkatársak, barátok heppiaueroztak, össze is ültünk. Társaságukban volt egy kedves, ám számomra ismeretlen, slightly under influence fiatalember, aki üstöllést ölelgetni kezdett, hogy én vagyok az ember, aki még látta Lenint (Hunter S. Thompsont), és el is kellett mesélni mindkét (1995; 2005) találkozás történetét, egészen a második látogatás utáni önfőbelövésig, János jelenéseiig, miközben a csajom grimaszolt, mert többedszerre hallotta e szívet melengető történeteket és már kurvára unja. 

Ha gonzo, akkor Hunter Thompson, ha a megfejtés, akkor francia kanadai szó, gonzeaux, jelentése: furcsaságok, groteszkek, bizarságok. Ha francia-kanadai, akkor óhatatlanul, de a legprecízebb szakmai szempontok alapján is igazolhatóan asszociálódik Jack Kerouac, a Massachusetts állambeli Ózd, Lowell küldötte a Parnasszuson, aki kitört a szűkre szabott Keletből, és dharma hobóként az Út mítoszát írta a big sky alatti Nyugaton, mely eltart San Franciscóig, Big Surig, a Pacíficóig.

Egy korosztállyal Thompson előtt Kerouac volt a beatnikek közül a leginkább redneck, nem is csoda, hogy mikor 1964-ben az arizónai ultrarepublikánus Barry Goldwater mellett emelte fel szavát, és voksolt rá az elnökválasztáson, a többi beatnik, Ginsberg, Burroughs, Corso, Ferlinghetti meglehetőst elfordult tőle.

Az biztos, hogy a keleti parti fiatalok rácsudálkozása a Nyugatra májkárolyi élmény, ahol a hosszan tartó autóvezetés Zen-meditáció, a rekreációs kábítószerfogyasztás indián rítus, az autóstop, a tehervonat utazási célú meghackelése vagy a Harley-Davidson nyergébe pattanás western-romantika, jobban lázba hoz szélfútta atlanti fiúkat, mint a már eleve ott születetteket. Nyugaton, San Francsicóban alakult a Rolling Stone magazin 1967-ben Jann Wenner fővezérségével, és itt lett naggyá Hunter Thompson, lett a gonzo fogalom, médiaforradalom, vulkánkitörés és kultúrcunami.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a gonzo egy nagyobb áramlat, az ún. „új újságírás” (New Journalism) egyik szakága, de hogy ezt a neozsurnalizmust számosan – Tom Wolfe, Gay Talese, Joan Didion, Terry Southern, Michael Herr, Jimmy Breslin, George Plimpton – művelték a vad hatvanas évektől számos helyen – The New York Herald Tribune, Esquire, Ramparts, The Nation, később még olyan régebben eltartott kisujjú szerkesztőségekben is, mint a The New Yorker.

Mindez már a hatvanas évek, de 1955-ben New Yorkban alapítottak egy hetilapot, Village Voice lett a címe, utalva a városi bohémságra, alapítói közül a legnevesebb Norman Mailer. Városi lapként – melyhez hasonló több nagyvárosban van: például Bostonban a Phoenix, Los Angelesben az LA Weekly – utat tört, hol ingyenes volt, hol 1 dollár, hol egy macskatápkereskedő volt a tulaj, hol valami médiacég; harcos-kúrós-partraszállós volt a lap, akár a Union Sq-en állomásozott, akár a Cooper Sq-en.

Magam 1990-ben gyakornokoskodtam a lapnál, egy a Magyar Narancsban 1991 februárjában erről megjelent „Visszafelé” c. cikk pedig az első honi említés a gonzóról. Mikor 1992-ben társszerzőmmel, Simó Györggyel a brooklyni Crown Heights városrész chászid zsidó-jamaikai shvartzer háborújáról riportoztunk („Miért késelte meg az ifjabb Nelson a Rosenbaum gyereket”, In: Magyar Narancs, 1992 december), akkor is a Village Voice volt a bázis, Richard Goldstein és Peter Noel az informátorok, és az isteni, André Kertész-tanítvány fotós, Sylvia Plachy pedig a képek forrása.

Most éppen a Tablet Magazine-on a kritikus-esszéista Paul Berman visszaemlékezését olvasom a printjét 2017-ben, az online verziót 2018 augusztus 31-én bezáró Voice-ról. Berman 1978-tól, a New York-i punk nagy korszakától dolgozott a lapnak, melyet a napnyugati gonzo zsurnalizmus keleti parti luftmensch-paralelljének tart, a világ talán legizgalmasabb nagyvárosa, talán fővárosa, kisemberei, két lábbal az aszfalton álló szerző-mozgó jólinformált kisegzisztenciái újságjának lát, akik szeretik persze a vadnyugati cowboy-romantikát, filmen, de a tűzlépcsős, mérsékelten komfortos negyedekben (Lower East Side, Williamsburg, Bedford-Stuyvesant, etc.) voltak otthon.

Ezek a negyedek mára dzsnetrifikálódtak, tehetős yuppie-k költöztek be, a szegényebbje kiszorult, talán ez sem független a Voice megszűnésének történetében. Kiváló publicisták, remek rock’n’roll-, és filmkritikusok (Nat Hentoff, Robert Christgau, Jonas Mekas, Andrew Sarris, Jim Hoberman), olyan alkalmi szerzők, mint Ezra Pound, Henry Miller, e.e. cummings, olyan karikaturisták és képregényrajzolók, mint Robert Crumb jelentkeztek itt, és Allen Ginsberg is itt írt a nagy francia íróval (Voyage au bout de la nuit), és náci seggfejjel (Bagatelles pour un massacre; L’École des cadavres), Louis-Ferdinand Céline-nel történt párizsi találkozásról.

A Village Voice a keleti parton, nagyvárosban tette azt, amit a gonzo inkább az amerikai Nyugaton, jazz-ritmusú irodalmi újságírást, fontos dolgokról szabadszájú, metsző vagy éppen eltompult logikájú szabadértelmezést, szórakoztató formájú tömegtájékoztatást, közönségének közösségi életérzést.

Mint Christopher Locke még a kilencvenes években megírta a Fear and Loathing on the Web c. cikkében húsz éve: a gonzo és a Voice luftmensch-zsurnalizmusa nélkül a közösségi média, blogoszféra, elektronikus újságírás hangütése sem az lenne mára, ami. És nincs ez másként Magyarországon sem.

Kár a Voice-ért!

Vágvölgyi B. András

Illusztráció: Daily Kos