Egyszerű facebookos vicceskedésnek indult, a privátbankár.hu cikkét osztottam meg, melyben a sztyeppék olimpiája, vagy még inkább a Selyemút Maccabi Játékainak megnyitóján ordító és fájdalmas hiányt észleltem. Utánanéztem.

Mint oly sokszor, egy fénykép indította el a fantáziát. A kiváló cikk mellé csatolt képen az ábrándos és festői szépségű kirgizsztáni Biskekben áll egymás mellett néhány férfi: Savkat Mirzijojev üzbég, Nurszultán Nazarbajev kazah, Szooronbaj Zseenbekov kirgiz, Recep Tayyip Erdoğan török és Ilham Alijev azeri elnök, valamint Orbán Viktor magyar miniszterelnök.

Az „íjfeszítő népek” (Kásler Miklós újdonat emberminiszter míves megfogalmazása) Nomád Világjátékainak megnyitóján találkozott egy hete a sztyeppén vágtató világszellem hat megszemélyesítője. De fájóan látszott az űr: hol a hetedik?

A hetedik Gurbanguly Mälikgulyýewiç Berdimuhamedow (ez a hivatalos írásmód), akitől ezúton kérek elnézést, hogy a Facebook-posztban hányavetin írtam a nevét séróból. Berdimuhamedow 2017 februárja óta tölti be Türkmenisztán nagykánja, illetve élethosszig tartó elnöki megbízatását, csakúgy, mint elődje, Szaparmurat Nyijazov, aki 1991-től, a Szovjetunió felbomlásától a 2006-os halálesetéig viselte ezt a címet, és volt ura életnek és halálnak.

Nyijazov emlékét impozáns forgó aranyozott szobor őrzi, mely már életében ott pompázott a főváros (Ashgabat) főterén. Utódjának,  Berdimuhamedownak is jutott egy, a méltán híres türkmén akhalteke-paripán mutat be kunsztokat egy a városban épített sziklaszirten, természetesen aranyozott szoborba öntve.

Berdimuhamedowot hivatalosan Arkadagnak (a Gazda) híják Türkmenisztánban, bajuszértékű szemöldökkel rendelkező belügyes családból származó fogorvos, akit elődje előbb egészségügyi miniszternek tett meg, majd az utódkijelölés úgy történt, hogy miniszterelnökhelyettes lett egy olyan országban, ahol nincsen miniszterelnök.

2006 végén aztán megboldogult Nyijazov, 2007 februárjára már teljes lovas-solymász pompájában elnökölt az új elnök. Eddigre véget is ért már az előző elnök Oroszország melletti legfontosabb külügyi kapcsolata, mely a kánságot a tálib vezetésű Afganisztánhoz kötötte.

Türkmenisztán fő vitája a Káspi-tenger túlnanján országló, KGB-s indíttatású Alijev-dinasztia vezette Azerbajdzsánnal van, energetikai transzportációs kérdésekben. Türkmenisztán a világ országait korrupciós szempontból osztályozó Transparency International 2017-es listáján a 167. a 180-ból, a sajtószabadság és más emberi jogi mutatók tekintetében csak Szomália és Eritrea előzi hátulról, míg az ország zártságát vizsgáló kérdésekben pedig kizárólag Észak-Korea.

Egy futuroblog szerint 2019-ben elképzelhető, hogy Türkmenisztán szövetséget köt Üzbegisztánnal Kazahsztán ellenében, de elbuknak. Berdimuhamadow elnökről egyébként remek komandós felvételek is vannak a világhálón, a lovasvideók mellett, de a csúcs azért az, mikor unokájával, Kerimgulyval nyomokban hip-hopra emlékeztető ritmikával országuk csudás nagyságáról énekelnek. Ahogy pedig a kán-elnök a „Karakum” c. slágerével népét felvillanyozza, az tananyag a 21. század eddigi történetének megértéséhez.

Van Mészáros Mártának az egyik Napló…-filmben egy filmes rímpárja, egymáshoz nagyon hasonló eseményt ábrázol kétszer különböző szereplőkkel, idővel és helyszínnel. A későbbit mondom előbb emlékezetből: az egyenruhás ávós nagynéni kipörgött a pikszisből, van a szerzői alteregó (Czinkóczi Zsuzsa) és van egy bácsika, vagy hasonló, idős őskommunista férfirokon a lengyel Jan Nowicki megformálásában.

Nowickin látszik az ötvenes évek szűk levegője, mackónadrág, irhabekecs a talán fűtetlen, talán franzstadti körgangos udvariban, ahová a Rózsadombról kellett leköltözni, mikor megérkezik az ávós raj. ÁVH ide, ÁVH oda, a parancsnokukat játszó Rubold Ödön olyan, mintha most lépett volna ki egy bécsi-pesti operettből, közép-európai grandezzával mondja, hogy csókolom a kisztihandját a kis-kisasszonynak, biccent a kiskorúnak, megenged egy viccet. Aztán letartóztat.

A rímpár előkéjében viszont valamelyik szovjet kánságban vagyunk, talán 1937, talán a Nagy Terror idején. A rendezőnő valóéletbeli apja kommunista szobrász, elkötelezettségből él, ahol él, beállít két bőrkabátos GPU-s, de lehet, hogy akkor már NKVD-nek hívták a szervet.

A papa épp portrét mintáz, mikor szólnak, menni kell, megjegyzi, tenne rá egy vizes rongyot, ne száradjon ki. „Arra már nem lesz szükség”, mondja az egyik baltával mintázott arcú bőrkabátos.

Mikor bíborbanszületett miniszterelnökünk ezekkel a figurákkal barátkozik, arra gondolok, hogy vajon az itteni operett-tempót akarja-e letörni egy kis nagyorosz mélyléti mélységgel és közép-ázsiai vérszaggal, vagy mi vezeti gondolatfutamát?

Címlapfotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs