A hét ukránháborús híre nyilvánvalóan a Nova Kahovkai gátszakítás. Az a humanitárius szempontból háborús bűnnek minősülő harci cselekedet, amit leginkább Csernobilhoz hasonlítanak pusztító erő tekintetében és aminek eredőjéről még nincs a nagy nyilvánosságnak szánt intel, de az tutifrankó, hogy kizárólag orosz érdeket szolgál és rettentő tragédia. Igaz, hogy az oroszok által megszállt területen él a kitelepítendő 40 000 emberből 25 000, de tudjuk régóta: az oroszok az emberveszteségre és szenvedésre nem adnak. Viszont a Dnyiprón (Dnyeperen) való átkelés szinte lehetetlenné vált a mintegy 9-10 Balatonnyi víz szétáradása miatt.

Aztán: ukránpárti orosz partizánok több esetben behatoltak Oroszországba, az ukrán hadsereg is egyre inkább, a nyugati rosszallás ellenére is bele-beleharap az Orosz Federációba, mondhatjuk tehát: a nemzetközi (hadi) helyzet fokozódik. Ezenközben a The New York Times is felfigyelt az ukrán széljobb olykor náci ikonográfiával terhelt harctéri jelenlétére. A lap fel is teszi a kérdést, hogyan van ez viszonyban Putyin féknyúz narratívájával, ami az egész országot lenácizza? Most akkor igaza lehet Putyinnak és Orbánnak és Bencsik Andrásnak?

A válasz – azon kívül, hogy sehogy – történelmi. A jelenkor-történetben szovjet-orosz polgárháborúsak a kezdetek, galíciai anarchizmus, parasztfelkelők, vörösök, fehérek, csillagosok, katonák. Számolatlan halottak. A bolsevikiek itt lettek „szalonok lionjaiból” (a régi nagy liberális, Vázsonyi Vilmos szava) a termőföldek terminátorai. Sztálin utálta Ukrajnát, már csak azért is, mert Trockij herszoni születésű volt, és ezt a mexikóvárosi erődítményben elkövetett merényletig sem tudta megbocsátani.

Sok millió éhhalott az Európa éléskamrájának nevezett Ukrajnában az 1930-as évek elején, híres történetek, hogy az emberek fakérget ettek, sőt, olykor a saját gyerekeiket, ami azért a kannibalizmus minősített esete. A Nagy Perek idején (1936-38) sem bánt Sztálin kíméletesebben az ukránokkal, mint a lengyelekkel, vagy később a zsidókkal. És persze saját nómeklatúrájával. 1941-ben a Vörös Hadsereg ukrán katonáinak jelentős része megadta magát az előrenyomuló Wehrmachtnak, sokan pedig át is álltak, mert felszabadítót (!) láttak, éreztek a német hadseregben.

Ha a németek nem követik minuciózusan a szláv alsóbbrendűség rasszista rigolyáját, akkor lehet, hogy ma is „Európa Újraegyesítőjeként” ünnepelnénk Adolf Hitlert – inkább, mint Maurice Schumannt vagy Konrad Adenauert –, miként ezt a minap Orbán Viktor közölte nagyívű történetfilozófiai fejtegetéseinek egyikében.

Midőn sajtótörténészkedési tanulmányaim során 1945-46-os magyar sajtótermékeket olvastam, mint amilyen a Polgári Radikális Párt lapja, a Haladás volt például, akkor gyakran előkerülő téma volt a „Bender-bandák” rajcsúrozása a Beszkidekben és másutt. És ez a Bender-bandák elnevezés nem Osztap Benderre, Ilf és Petrov szüleményére, a halhatatlan odesszai szélhámosra, hanem a nácibarát Sztyepan Banderára és fegyveres követőire értődött. Szovjetellenes partizánok lettek az egykori német szövetségesből.

Ahogy szovjetellenes partizánok lettek az egykori náci szövetségesből a Baltikumban, Észt-, és Lettországban, Litvániában is. Ott a visszavonuló németek a Waffen SS kötelékébe léptettek be helyi ellenállókat, ők lettek az „erdei emberek”, akik az ötvenes évek elejéig abajgatták a szovjet hatóságokat, az amerikai, a brit, és a svéd kormányok titkosszolgálatainak támogatásával.

Nekik annyira meg lett bocsátva a sötét náci múlt, hogy az amerikai vízumkérő lapon a kilencvenes évekig szereplő, elutasítás következményének lehetőségét firtató kérdésre – „volt-e Önnek kapcsolata a náci Németország állami szerveihez?” – a volt balti gerillák legálisan tagadhatták meg. A baltiak kicsik, cukik, digitális állampolgárságot adnak és széles közszeretetnek örvendenek – mindez a történelmi és geostratégiai szükségszerűség volt, meg van nekik bocsátva. Az ukránok pedig – ha nem is Oroszországhoz képest – nagyok, igenmód suttyók is tudnak lenni, nekik a neosztálinista Putyin révén ez a történelmi és geostratégiai szükségszerűség olykor az orrukra van húzva.

Jó példa az Azov Hadtest, amely tavaly Mariupol védelmében jeleskedett. Írtam akkor egy Facebook-posztot róluk, bocsássa meg a Nyájas Olvasó az önidézet bűnét, de ma is érvényes:

„Azov egy tenger neve, a Fekete-tenger appendixe, a Krím és Dél-Ukrajna és Dél-Oroszország közé ékelődik. Mariupol az Azovi-tenger partján állt, míg meg nem semmisült. Félmilliós kikötőváros, igazság szerint a háború előtt a létezéséről való tudás nem volt része az aktív tudatomnak. Az ukrán szélsőjobbal való foglalatoskodás viszont régóta rutintevékenységeim közé tartozik, ha elém került ebben a témában valami, elolvastam és évek óta követek egy Facebook-csoportot, aminek Berliner Osteuropa Experts a neve, és döntően ukrán fókuszú. Az Azov Battalionról itt olvastam először, a széljobbos ukrán paramilitáris alakulatról, akik hűen őrzik a hitlerista Sztyepan Bandera hagyományát és John Demjanukot sem tartják akkora gecinek, mint én.

Külön okom is van gyűlölni őket. Ukrán szélsőjobbosok Lviv és Kijev külterületén többször felgyújtották korábban kárpátaljai magyar ajkú cigányok nomád táborait. Két halott, ha jól emlékszem az egyik halálos áldozatot Dávid Zoltánnak hívták, a másik valamilyen Aranka. A bűneset haszna az volt, hogy eszembe jutottak a korábbi emberminiszter, Balogh Zoltán (a nép nyelvén: „a halálpap”) szárnyas szavai: „még nem tudni, hogy a határon túli magyar ajkú romák erőforrást jelentenek-e vagy tehertételt”. Diplomáciai jegyzék tudtommal nem volt, de képzeljük el, mekkorát üvöltözött volna a Bem rakpart, ha kifogástalanul fehér bőrű Fidesz-szavazó határon túli magyarokkal történik meg hasonló.

Mariupolban, miután a tengerészgyalogosok is megadták már magukat, az Azov ezred katonái szorultak be úgy az Azovsztál acélgyárba, mint Ságvári a büfébe. Erősen túlerőben lévő putyinista reguláris haderő náci(nak tartott) ukrán szabadcsapatok ellen. Morális dilemma: neosztálinizmus vagy neonácizmus? Konkrét helyzet konkrét elemzése: jóérzésű ember az underdognak drukkol, és Mariupolban egyértelműen az azovisták a gyengébb fél.

Láttam már ilyet, pont harminc éve Zágrábban a HOS nevű szélsőjobbos paramilitáris egység székházában találkoztam Mile Dedaković alezredessel („Jastreb, a Héja”), a jugoszláv légierő korábbi pilótájával, Vukovár védelmének volt parancsnokával. A HOS a Dobroslav Paraga-féle HPS nevű párt katonai szárnya volt, ők is szerették énekelgetni a „Hej, bije, bije / Ustaški se barak vije” (a magasan lengő usztasa zászlóról szóló dalocska). Ettől még mintegy kilencven napon keresztül derekasan védték a Duna-parti kisvárost a túlerőben lévő JNA és a csetnikek ellenében, és ebben a nem fekete-fehér helyzetben Dedaković oldalán kellett állnom, pedig higgyék el puszira: nem kedvelem az usztasákat.

Az Azovval is ez a helyzet: bármit gondolok is az 1941-es lembergi pogromról, Kamenyec-Podolszkijról, Babij Jarról, az UPA és az OUN (világháborús németbarát ukrán fegyveres alakulatok) által kiirtott volhíniai lengyel parasztok elhalálozásának körülményeiről – ebben a helyzetben nem lehet nem az azovistákkal lenni egy gigantikusnak mondott, rakétákkal és nehéztüzérséggel szanaszét lőtt acélgyárban, ahol védekeznek, de már halálra vannak ítélve, viszont csudálkoznék, ha nem íródna már most hollywoodi forgatókönyv erről a helyzetről. És mennyivel könnyebb ezekkel az azovistákkal együtt rezdülni, mint a magyar széljobb militáns figurájának aulikus metamorfózisával.”

Ezt írtam egy éve, véleményem nem változott. Hogy könnyebben értsük: mit szól a kívülálló az Árpád-sávos világról, a Parlamenten az EU lobogójának helyén lengő székely zászlóról és a széles körben, állami szinten is énekelgetett 1920-as giccsnótához, a Székely Himnuszhoz? Naugye! Putyin mégsem hívja Magyarországot náci országnak – hiszen nem is az, csak kábé az egyharmada.

Mostanában a The New York Times három fényképet talált. Az egyiken lövészárokban támaszkodik egy ukrán hadfi, alszik épp, ruházatán a KZ-lágereket őrző SS-ek halálfeje (Totenkopf) látható. Van aztán katonanő Fekete Nappal (Sonnenrad), ami szintén egy régi okkult szimbólum, és nem csak az SS használta, de a mai, kijivi WotanJugend is hordja. A náci ikonográfia hódít szerte a világon, QAnontól virradatig, ebben a háborúban a másik oldal katonái, zsoldosai is hordanak ilyet, a támadás elején a Z-t sokan hasonlították nemzetiszocialista jelképekkel, a Wagner-csoport névadásáról már nem is beszélve.

Az ukrán széljobb 2014 óta harcol az orosz megszállás ellen a Krímben és Donbaszban, ezek az emberek sokszor ellenségesek a baloldallal, az LMBTQ+ közösségekkel és az etnikai kisebbségekkel. (Noha paradoxmód az ungvári magyar közingatlan elleni támadást putyinista neonáci lengyelek (!) követték el.) A széljobb harcosait mindennek ellenére nem csak a szélsőjobboldal tekinti hősnek, hanem a szélesebb populáció is, akkor is, ha a politikai extrémjobb erősebben van korlátozva, mint a Mi Hazánk minálunk.

Miután frontharcosok hordják a Totenkopfot és a Sonnenrad-ot, ezek a képek persze érvek az ukrán-ellenességre, mások azt mondják: ezek a szimbólumok az ukrán szuverenitást és büszkeséget szimbolizálják és nem a nácizmust, hiába próbálja Nyugat-Európa lassan nyolcvan éve eltörölni, de legalábbis korlátozni ezeket a imágókat.

Michael Colborne, a Bellingcat széljobb-tematikumú oknyomozója szerint „az ukránoknak egyre fokozódóbban látniuk kell, hogy ezek a képek aláássák az országnak nyújtott nyugati támogatást”. Milyen jó, hogy a főáramú média nálunk Bencsik András, az oroszul csaholó nippkutya a tévévitrinben, nincs gond az ukránbarátság esetleges elapadásával.

Az ukrán Védelmi Minisztérium mindenesetre kiadott egy nyilatkozatot, „aláhúzzuk, hogy Ukrajna kategorikusan elítéli a nácizmus minden megnyilvánulását”. Bencsik lenyugodhat. A nemzetközi közösség támogatását még nem erodálta ez a szimbólumügyi intermezzo, de diplomatáknak, újságíróknak, jogvédő szervezeteknek ott marad a nehéz helyzet: felhívni a figyelmet erre az ikonográfiára alájátszik az orosz propagandának, tehát Bencsik Andrásnak. Nem mondani semmit sem róla viszont engedi terjedni a gyúanyagot.

Na de erre mondja a pesti vicc: „És Zelenszkij milyen náci? Hát askenáci.” És erre Bencsik András is maximum csak gombot varrhat!

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Russia in Israel / Twitter