1686 óta nem játszott Törökország olyan fontos szerepet hazánk életében, mint az elmúlt bő dekádban, a magyar miniszterelnöknek majdnem ugyanúgy fontos apafigura Recep Tayyip Erdoğan török elnök, mint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, és persze semmi sincs véletlenül, pont a nevezett padisah fundamentalizmusa, autoriter vezetési stílusa, szövetségesi kekeckedése jelent vonzerőt Orbánnak. Összeállt hat párt, jók voltak a mutatók, bizakodó a török modernizmus és a világ. De mégse. Erdoğan majdnem első fordulós győzelmet aratott, de megállt 49,5%-on, izgalmas két hét dönti el, hogy Törökország az ottomán hagyomány felé megy, vagy folytatja a pont 100 éves Kemál Atatürk-i szekuláris álmot?

Erdoğan vagy húsz éve tolja, hadserege a második legnépesebb a NATO-ban – ez nem jelenti, hogy a második legütőképesebb is –, Washingtonban kedvetlenül nézik ellentmondásos Szíria-, Irak-, és Oroszország-politikáját. Emberi jogi bizonyítványa legalábbis kétes, földrajzi fekvésénél fogva komoly zsarolási potenciálja van a menekültkérdés terén, és nem fél használni. Ugyanakkor gazdasága kitört a harmadik világ színvonaláról, Isztambul bő harminc év alatt Berlin-méretű (négymilliós) városkából a világ egyik leghatalmasabbja lett (kb. 18 millió lakos), nyüzsgő, színes, inkább európai metropolis, tele menő, jófej, liberális lakosokkal.

De, ahogyan a külföldön legismertebb török író, Orhan Pamuk írja több helyen is, a maradék hatvan millió ember még mindig fogékony az iszlám fundamentalizmusra, lehet nekik mullahok nélküli teokráciát játszani, ha nem is annyira, mint a szomszédos Iránban. Volt a nem túl távoli múltban Törökországnak Kenan Evren tábornok juntája alatt már jobbos terrorállama a nyolcvanas években, az Erdoğanig tartó időszak pedig a demokratikus veszekedések kora volt.

Erdoğan centralizált, stabilizált, és persze autokratizált. Összeszövetkezett a hagyományosan hatalmas hadsereggel, a Szürke Farkasok nevű széljobb militánsokkal és más kurd-, és örményfalókkal, diktátorok társaságát kereste Putyintól Orbánig, Ruméliától Nyugat-Turkesztánig. Kezeit tördelve sajnálkozik, hogy Kína problémás neki, hiszen a genocidálandó kelet-turkesztáni (Hszincsiang-Xinjiang) ujgurok mégiscsak moszlim türkök.

Ha Erdoğan Törökországát Madzsarisztánnal vetjük össze, elképesztőek a párhuzamok: a déltörök földrengés többtízezernyi áldozata a korrupciós építési szabályozás megsértések miatt versus a bolygó második legnagyobb halálos Covid-vesztesége (Peru után) a cinikus magyar lélegeztetőgép-beszerzés miatt.  Hagyjuk is most Adnan Polatot, az Erdoğanhoz és Orbánhoz egyként becsatornázott ingatlanfejlesztőt! A lényeg a minta.

Iszlám fundamentalizmus ott, újjáélesztett katolikus fundamentalizmus itt. Kemény kéz, központosított média, nevetségesssé tett ellenzék – mondjuk nálunk újságíró-gyilkosság még nem volt, de Erdoğannál bizony előfordult. Törökországból is mérhetetlen az elvándorlás – csak Németországban másfél millió török állampolgár él –, ebben viszont nem hasonlít Magyarországra, hiszen nálunk a nyugati magyarok jelszava inkább a FCK NER!, nem is szavazhatnak csak levélben, míg nyugaton élő török barátaink többségének elfogadható Erdoğan. (Érdekességképpen: az új romániai széljobb párt, az AUR is a külföldi románokra alalpozódott.)

Kurd földrengés – egy sokat szenvedett vidék újabb tragédiája, rombolás, szökött terroristák, káosz – Világtérkép

Kurdisztánt az ág is húzza: valószínüleg ők a világon a legnagyobb állam-nélküli népcsoport.

Hasonlóság viszont, és a vasárnapi választás is ezt bizonyította, hogy a félmillió halálos áldozattal járó februári katasztrófa által leginkább érintett 11 városból háromban ugyanannyian szavaztak rá, mint korábban, és sehol sem esett 60 százalék alá Erdoğan támogatottsága. Mint a magyar vidék, ahol nagy kaszával aratott a Covid. Hasonlóság a hatalmas infláció, és az is, hogy ennek sincs kormány-népszerűtlenítő hatása. Aztán az is paralell, hogy a kormányzó AKP olyan fölényben van az erőforrások tekintetében, és olyan mértékben uralja az államigazgatást, hogy így itt is nehéz elképzelni a bukást.

A hatpárti koalíció elnökjelöltjéről, Kemal Kılıçdaroğluról még nem tudható, hogy a betonba gerelyként beleálló Márki-Zay Péter lesz-e belőle, vagy egy 2002-ben vékonyan győzedelemes Medgyessy.

Az urnák vasárnap délután ötkor zártak, az Anadolu hivatalos hírügynökség 19.30-kor már Erdoğan jelentős előnyéről számolt be az exit pollok alapján, a liberális isztambuli és ankarai polgármesterek, a Karácsonyként népszerű Ekrem İmamoğlu és Mansur Yavaş fájdalmas sikolyt hallattak, de bizakodóan mondták, hogy mint az önkormányzati választásokon is, a nagyvárosi szavazatok kései összeszámlálás után jelennek meg, így Kılıçdaroğlu is később arathat. Ez nagyjából így is lett, de nem ment 45% fölé. A harmadik – a második fordulóra kieső – jelölt, Sinan Ogan nagyjából 5 százalékot kapott, és azt mondta, a következő napokban bejelenti, kit fog támogatni.

A modern Törökország 100 éves történetének egyik legfontosabb választása ez, és nem csak azért, mert először állt össze a hatpárti ellenzék a kormánnyal szemben. A tét történelmileg nagy: modernista, szekuláris állam marad-e Törökország, vagy az ottomán-nosztalgiás teokrácia felé mozdul. Erdoğan új „török évszázadról” beszélt utolsó, a Hagia Sofia templomból lett mecsetből lett múzeumból újramecsetizált hatalmas Konstantinápoly-kori épületnél. „Ennek a török évszázadnak a hordozói a fiataljaink, gyermekeink, asszonyaink” mondotta, ami némileg irónikus egy elöregedő országban, a nők lefátyolozottságát újragondoló politika képviseletében.

„Lopakodó szabadságom” – az iráni nők hajmutogatása, a gyilkosság, és a tömeges és csillapíthatatlan zavargások – Világtérkép

Mivel nem olvasom a fárszi ábécét, fogalmam sincs sokesetben mi történik a képen, én csak a képet látom, ahogy perzsa lányok és asszonyok a Kaspi-tenger partján, félreeső teheráni parkban, olykor forgalmasabb helyeken is ledobják magukról a hidzsábot és fejszőrzetüket villantják a nézőnek.

Erdoğan hadsereget erősítene, haditechnikailag függetlenítené, ugyanakkor vallásosabb, konzervatívabb Törökországban gondolkodik, családi értékeket emleget, keserű retorikát használ az LGBTQ+ közösséggel szemben, és minden szempontból tradicionalizál. Éles ellentétben áll tehát Kemál pasával, a Törökök Atyjával, aki nem fogadta el a Versailles-i békerendszer Törökországra eső részét, kiverte bónuszként az efézoszi görögöket, úgy másfél milliót, örmény-, és kurd-barátsága sem nyalta meg az ég alját, viszont betiltotta a fez és a turbán viselését, nyúlszőrkalapokat propagált és esténként rakiját ivott, mint egy gyaur.

Erdoğan flörtöl a Klemllel, egyés vélemények szerint orosz hackerek is segítik kampánymunkáját, ahogy Donald Trumpot és a Brexit-pártiakat is segítették. Kılıçdaroğlu viszont kampőányzárásként Atatürk mauzóleumához vonult és nyugatos Törökországot ígért. Szidta a jelenlegi vezetést, hogy Törökország a kábítószerkereskedők és a korrupt építési vállalkozók Mekkája lett, és nincs hely az országban a „rablóknak”, sőt az 1,150 szobás elnöki palotát is túlzásnak tartja.

Amerikai bizonyosan Kılıçdaroğlu mellett áll, az Európai Unió megosztottabb: ugyanis Erdoğan országa szóba sem jön uniós tagként, Kılıçdaroğlu Törökországa viszont újfent igen, és akkor bizony akár rögtön a legnagyobb tag is lehetne. Az EU-nak kell Törökország – pufferként, délkeleti bástyaként, menekülttáborként, védőfalként, de nem biztos, hogy tagként.

Izgalmas és fontos két hét elé nézünk Törökországban, és talán nem is tudjuk mennyire fontos ez nekünk is. Az autokraták alkonya kezdődik, vagy a visszatérés kezdete a vitatkozó, veszekedő demokráciákhoz.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Recep Tayyip Erdogan török elnököt, a kormányoldali pártszövetségnek, a Nép Szövetségének elnökjelöltjét hallgatják támogatói pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) ankarai székháza előtt a török parlamenti és elnökválasztás éjszakáján, 2023. május 15-én. MTI/EPA/Necati Savas