Az oroszoknak, úgy látszik, nem elég, hogy full scale háborút vívnak Ukrajnában, és vesztésre állnak az eltökélt ukrán honvédelem és a nyugati fegyverek felsőbbrendűsége miatt. Xi Jinping (Hszi Csin-ping) moszkvai látogatása után Eurázsiának hűséget kell mutatnia Kelet-Ázsia iránt: az orosz csendes-óceáni flotta komoly hadgyakorlatot tart, aminek az egyik drillje, hogy egy Szahalin szigete elleni támadást vernek vissza. Ezenközben a kínai védelmi miniszter Moszkvában járt, Putyin személyesen fogadta, ráadásul annál a gigantikus szörfdeszka formájú asztalnál, amivel tavaly a „békemissziós” Orbánt alázta, csak most más volt az ültetési rend.

Az 1904−05-ös japán−orosz háború után Dél-Szahalin japán birtok lett, és az is maradt 1945-ig. Az orosz−japán ellenségeskedés már akkor sem volt új keletű, a japánok a harmincas években bábállamot hoztak létre Mandzsúriában (Mandzsukuo – Észak-Kína), és kíváncsiságuk, érdeklődésük nem lankadt, Mongólia irányában is tapogatóztak. A kietlen mongol pusztában azonban 1938-ban a Vörös Hadsereg kemény csapást mért a japán Császári Hadseregre Halhín-Gol térségében, ezután a japánok letettek Mongólia és Szibéria gyarmatosításának elképzeléséről.

Az európai fegyverszünet (1945. május 8.) után amerikai kérésre és az érzékelhetően megkezdődő hidegháború előtti pozíciófoglalásként a szovjet haderő a csendes-óceáni hadszíntérre csapatokat küldött, akik kiszorították a japán Kvantung-hadsereget Mandzsúriából és Korea egy részéből, valamint a Szahalin és a Kuril-szigetekről. Japán ezt követően − és a két atombomba után − tűzszünetet kötött, az amerikai és az őket segítő nyugati hatalmakkal nem sokkal később békét is kötött San Franciscóban.

Ez az oroszokkal nem történt meg, a két ország között ma is csak tűzszünet van papíron, a japánok nem hajlandók elismerni a négy Kuril-sziget orosz fennhatóságát.

Mikor Douglas MacArthur négycsillagos amerikai tábornok 1945. augusztus 15-én repülőgépével landolt a fősziget, Honsú közepén, hogy lefokozza a császárt és alkotmányt írasson Japánnak, akkor utóbbi törvényhely fontos rendelkezése volt, hogy Japánnak nem lehet hadserege. A nemzeten ejtett Pearl Harbor-i seb után és mivel a háborúban részt vett 16 millió amerikai katonából elesett egymilliónak jelentős része a csendes-óceáni fronton halt meg, érthető, hogy Amerika minimálisra kívánta csökkenteni egy újabb japán−amerikai fegyveres konfliktus veszélyét.

A Japán Császárságnak ún. Önvédelmi Ereje lehetett, ami valamiféle megerősített rendőrséget és parti őrséget jelentett. A japán konzervatív jobboldal régi vágya volt a hadsereg feltámasztása, és az utóbbi időben az előző és a merénylet áldozatául esett Abe Sindzó miniszterelnök komoly patrónusa volt ennek. Utódja, Kisida Fumio, noha a szolidabb politikus képét igyekszik fenntartani elődjéhez képest, ő is és most már amerikai támogatással Japán újrafelfegyverzését szorgalmazza – természetesen Kína ellenében és a Tajvanra ácsingózó Mennyei Birodalom féken tartásához erőt és súlyt remélve.

Szabadlábon a japán Ulrike Meinhof – kiengedték a börtönből Shigenobu Fusakót, a Japán Vörös Hadsereg alapítóját – Világtérkép

A KGB mellett más kelet-európai titkosszolgálatok is támogatták, elsősorban a keletnémet Stasi, a csehszlovák STB, kisebb mértékben a magyar állambiztonság is, és ebben a körben meglepő módon a román Securitate is.

Régóta vallott privát elméletem, hogy a koreai háború fő oka is az volt, hogy a kínaiak és a szovjetek által támogatott északi kommunisták kezdeti jelentős katonai sikerei azt a félelmet erősítették Washingtonban, hogy a kommunizmus átjuthat a Csuzimai-szoroson, tért foglalhat Japánban, és a roppant ipari potenciállal bíró szigetország átcsúszása a sötét oldalra minden bizonnyal megbontaná a globális egyensúlyt.

Dél-Korea is kemény hely, volt, van, lesz, sokáig volt katonai diktatúra Pak Csong Hi tábornok vezetése alatt, ők voltak az az amerikai szövetséges, akik a legtöbb katonát küldték például a vietnámi háborúba, többet, mint az ausztrálok vagy bárki más. A koreai keménység nem csökkent, nem is csökkenhetett: a megosztott ország északi része a legstupidabb, legbornírtabb országok egyike a földkerekségen.

Közbevetés: Oroszország, miután kiszorult a civilizációból, jelenleg leginkább Iránnal, kisebb mértékben Észak-Koreával szövetkezik katonailag, hű ebe, Belarusz – és az ide húzó Orbanisztán mellett.

És most alakul az orosz−kínai szövetség, amelyben nyilvánvalóan nem Moszkva diktálja a ritmust. Kínát látszólag Tajvan érdekli, több okból is. A KKP szerint fájó tájseb, hogy az etnikailag némileg különböző tajvani őslakosságot – mely Formóza néven volt már portugál, majd japán befolyás alatt álló szigetcsoport – 1949-ben felülírta a Kuomintang, a kínai jobboldali szoldateszkának a kommunisták elől oda menekült maradéka, és Kínai Köztársaság néven az ENSZ-ben például egész Kínát is képviselte a nixoni pingpongdiplomáciáig (1972), ami után az Egyesült Államok is elismerte az „egy Kína” elvet. Kellett ehhez a szovjet−kínai ellentét is, ami 1969-ben határháborúba torkollott az Usszuri folyó mentén.

Diktátor-csúcs – mit jelent Tajvan számára Xi látogatása a Kremlben? – Világtérkép

Távolinak tűnik a probléma, de nem az. Magyarország, az elmúlt tizenhárom évben sajnos szokásosan, diktátorpárti, a népi Kína gigantikus hátsójához támasztja létráját a seggnyaláshoz, és széttárja kezét, hogy ekkora hatalommal, mint Kína, nem lehet ujjat húzni.

Jelenleg Tajvan adja a világ microchip-gyártásának 65%-át, maga is katonai gyökerű állam, csangkajsekista junta volt sokáig, de a nyolcvanas években már gazdasági csodahely lett, a „négy kistigris” egyike (rajtuk kívül: Dél-Korea, Hongkong és Szingapúr tartozott ide), a gazdasági fejlődést jelentős demokratizálás is követte – ami az anyaállamban az 1989-es Tienanmen téri vérengzés után nem következett be –, és Tajvan védhatalma természetesen az USA volt.

Tajvan megszerzése Pekingnek ideológiai és persze gazdasági kérdés is, de nem csak az. Az Egyesült Államok politikájának a hidegháború kezdete óta jelentős eszköze az ún. containment, a beszorítás, a földrajzi korlátozás politikája. Lásd: Fekete-tenger – Nagy Péter óta a fő orosz birodalmi vágy a „melegtengeri kijárat”, ez meg is lett a Fekete-tengeren, csak hát ott a Boszporusz, és azon török engedély nélkül nehéz kijárni, és Törökország, Erdoğan alatt bármennyire elszabadult hajóágyú is, azért mégiscsak NATO-szövetséges.

Hasonló a helyzet Kínával, bár a mérték jóval nagyobb. A Sárga- és Dél-kínai-tengereken Kína beszorulhat, mint Ságvári a büfébe, ha Korea, Japán, Tajvan és a Fülöp-szigetek tengerészetei beszorítják. A Fülöp-szigetek az 1898-as spanyol−amerikai háború óta kváziszövetségesi viszonyban áll az Egyesült Államokkal, a Clark és Subic Bay támaszpontok régóta amerikai bázisok, és a stupid és vérengző Duterte elnök bukása után hatalomba jutott új vezető, a hajdani Ferdinand Marcos diktátor fiacskája megint sokkal inkább Amerika-párti politikát visz: 11 új amerikai katonai bázis létrehozásán fáradoznak éppen.

Egy előre bejelentett gyilkosság előszava – Félelem és reszketés Kínától keletre – Világtérkép

Kína erőt fitogtat, Amerika békít és véd, Tajvan szorong. Joggal szorong, elképzelni is borzasztó mit művelhetne a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA), ha netán partra szállna Tajvanon.

Vietnám érdekes. Történelmileg az „amerikai háború” – ahogy ott hívják a hatvanas-hetvenes évek nagy háborúját – természetesen mély nyomokat hagyott a magát máig kommunistának valló hanoi vezetésen, de a Kínával való viszony bajos. A XX. század egyik legnagyobb hadvezére volt Võ Nguyên Giáp tábornok, aki katonai pályafutását a japán megszállók ellen kezdte, aztán leverte Franciaországot, az USA-val kihozta a háborút döntetlenre, ami imágóilag azért leginkább amerikai vereségnek látszott, kitalálta a Vietkongot és a Ho Si Minh-ösvényeket, leverte a szomszédos Kambodzsában a világtörténelem talán legbornírtabb terrorállamát, a Vörös Khmert, és, mintegy bónuszként, 1979-ben megnyert egy határháborút Kínával szemben.

Vietnám és az USA évtizedek óta közeledik a történelmi és ideológiai különbségek ellenére, és a százmilliós délkelet-ázsiai ország a világ egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasága. Katonailag sem elhanyagolható. Ha Vietnámot is sikerül amerikai bűvkörbe vonni, akkor Kína a containment jegyében tényleg beszorulhat nagyobbacska parti vizeire. Nem véletlen, hogy Kína a Spratly-szigetek környékén és másutt mesterséges földterületeket igyekszik létrehozni, ahová kiterjesztheti szuverenitását.

S hasonló ügy ez a mostani barátkozás a katonailag megcsúfolt oroszokkal is. Putyin az ukrajnai fiaskó közben, szankcióktól, ukrán elszántságtól és nyugati fegyverektől sújtva erősen forráshiányossá vált, Kínát nyilvánvalóan érdekli Szibéria kincse, de hadászati együttműködést is áhít. Ennek része volt Xi moszkvai vizitje, a szahalini hadgyakorlat az orosz Csendes-óceáni Flotta részéről és most a kínai hadügyminiszter moszkvai találkozása a hazánkban legendássá vált asztal mellett Sojgu orosz hadúrral és magával Putyinnal.

Ukrajna után Kína és Németország is béketervekkel álltak elő a háború kitörésének egyéves évfordulójára – Világtérkép

Alapvető akadálya a békefolyamatnak, hogy Oroszország olyan feltételt – öt ukrán megye elcsatolásának elismerését – támaszt bármilyen tárgyalás megkezdéséhez, ami már önmagában nemzetközi jogot sért.

A két antidemokratikus világhatalom lehetséges szövetsége rettenetes következményekkel járhat az ezredforduló után „újrakezdett történelem” – engedtessék meg az utalás Fukuyama 1989 utáni hurráoptimizmusára a „történelem végével” és az esetleges elkövetkező kanti „örökbékével” kapcsolatban – vonatkozásában, hiszen ha a világban a gyenge triumvír (Oroszország) összefog az egyik erős triumvírral (Kína), az roppant kihívásokkal szembesíti a harmadik, jelenleg legerősebb triumvírt (USA).

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Hszi Csin-ping kínai államfő (b) és Vlagyimir Putyin orosz elnök kezet fog az országaik közötti átfogó partnerség és stratégiai együttműködés továbbfejlesztéséről szóló dokumentumok aláírási ünnepségén a moszkvai Nagy Kreml-palotában 2023. március 21-én. MTI/EPA/Szputnyik/Kreml pool/Vlagyimir Asztapkovics