A Sekigun (Vöröshadsereg) harmadik generációjának szülőanyja kurvaként kezdte. Elődei, a Skigun-ha (Vöröshadsereg frakció) vezetői filozófusok voltak, fegyveres próféták, a hatvanas években széleskörű és radikális Össz-japán Diákszövetség (Zengakuren) „holdkóros széle”. A második generáció egy kyotói és egy tokiói csoport összefonódásából létrehozott Egyesült Vöröshadsereg (Rengo Sekigun) két vezetője Asama-sansónál, Karuizawa mellett, Gunma prefektúrában, a Japán Alpokban kicsiben lejátszották a sztálini pereket, 17 társukat irtották ki mintegy »trockizmus« miatt, amiben a legfurcsább az volt, hogy ők maguk is leginkább trockisták voltak. A japán rendőrség 1972-ben  heveny tűzharcban likvidálta néhányukat, a többiek börtönbe kerültek. És aztán jött Shigenobu. 

„Minden ölelésben, minden aktusban egy-egy újabb rizsgombócot láttam a leendő Nihon Sekigunnak (Japán Vöröshadseregnek)”, amelynek már a kitalálásakor globális jelentőséget áhított, amit aztán meg is szerzett. 1946-ban Tokióban született, apja még egy évvel korábban a Kempeitai, a Császári Hadsereg hírhedt katonai rendőrségének volt tisztje, jobboldali nacionalista, a Tenno (az állami shinto vallás istencsászára) feltétlen híve. A Kikkoman szójaszósz-gyárban dolgozott, ahol aztán majd egyetlen lánya is, aki viszont marxista radikálisok hívéül szegődött és nem csak a japán, de a világ társadalmát is fel kívánta rázni az áporodott konzervativizmusból.

Shigenobu Fusako terrortevékenysége a Cannes-i filmfesztiválon kezdődött 1971-ben, mikor a világhírű Oshima Nagisa oldalvizén odaérkező a japán újhullám vezérlő szamurájánál két kevésbé ismert, de még nála is jóval radikálisabb filmrendezőkkel (Adachi Masao és Wakamatsu Koji) összeismerkedve elhívta őket Libanonba, hogy palesztin menekülttáborokban egy verbunkos-mozit, rekrutáló filmet forgassanak, amivel japán egyetemistákat toborozhatnak, hogy az öngyilkos merényletek kamikaze-gondolatát átvigyék tízezer kilométerrel odébbra, a Távol-Keletről a Közel-Keletre.

A film leforgott, „a forradalom piros minibuszával” turnéztak Japánban, egyetemeken, össze is szedtek egy háromtagú brigádot – közöttük volt Shigenobu akkori férje is, akit ő beszélt rá a shahadára, az öngyilkos merényletre –, akik Montréal, Párizs, majd Róma érintésével érkeztek meg a tel-avivi Ben Gurion repülőtérre. Géppisztolyos, kézigránátos támadást hajtottak végre, az „imperialista Amerika kistestvére”, a zsidó állam ellen. Egyiküknek sikerült az öngyilkosság, kézigránátot robbantott a saját feje mellett, másikukat lelőtték az izraeli biztonságiak, a harmadikat, Okamoto Kozót elfogták. Ó tizenhárom évvel később fogolycserével szabadult, a líbiai Tripoliban tízezres ünneplő tömeg fogadta a láthatóan bekattant japán férfit, úgy vitték Kadhafi ezredes és elnök fenséges színe elé. A Ben Gurion reptéren 26 áldozat maradt, döntően Betlehembe igyekvő puerto ricói keresztény zarándokok.

Shigenobu ebben az időben nagybani méhkirálynő volt, japán cégeket zsarolt meg anyagi támogatásért, szervezetének bázisa Libanonban, Bejrutban és a Bekkaa-völgyben volt, a csoport tevékenysége kiterjedt Peru és Bolívia, Kolumbia és Algéria, Banglades és a Fülöp-szigetek területére; a hidegháború éveiben a globalista ideológiát valósították meg. Egyszer Tokióban beszélgettem csoportja egyik tagjával, a libanoni börtönből frissen szabadult Adachi Masao filmrendezővel, aki például elbeszélte, hogy „legalább hússzor” járt fővárosunkban, „Budapest csodaszép város”, csak azokat a környékeket nem szerette, „amerre Carlos dirigált”.

Adachi nyilvánvalóan a rózsadombi Vend utca környékére gondolt, ahol a nyolcvanas évek legelején a rettegett Ilyich Ramirez Sanchez (Carlos) venezuelai születésű világterrorista rendezte be bázisát a KGB segítségével és a magyar hatóságok jóváhagyásával. Az Állambiztonsági Történeti Levéltárban található anyag arra, hogy a budapesti japán nagykövetség kéri, követeli a japán terroristák szoros megfigyelését, letartóztatását, de mozgott a hatósági fülebot.

Shigenobu palesztin kapcsolata a Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Front az el-Fatah utáni legnagyobb tagszervezete, a PFLP volt. Gyereke is született a hetvenes évek közepén Libanonban, May Shigenobu – a májusi, tel-avivi merénylet emlékére –, a gyermek apjának kilétét homály fedi, keresztény palesztin terrorvezérek, George Habash vagy Wadi Hadad szoktak szóbakerülni.

May Shigenobu a mai japán televíziózás vezető tévé-személyisége, celeb, popkulturális sztár. Shigenobu Fusako, ha százötven évvel korábban születik, Stendhal tollára méltó regényes akcióhős lehetett volna: nevéhez fűzódik az amerikai haditengerészek elleni diszkómerénylet Nápolyban, Nyugat-Németországban hasonló merénylet amerikai katonák ellen, a World Trade Center elleni legelső, akkor még csőbombás, merénylet New Yorkban, 1988-ban.

Mondják, volt Kolumbiában a szélsőbalos FARC gerillák kiképzője, partnerszervezetei közé tartozott a fülöp-szigeteki Abu Shayyaf – mely csoport később hivatalosan is az Iszlám Államhoz (Da’esh vagy ISIS) csatlakozott –, az északír IRA, a nyugatnémet RAF, az olasz Brigete Rosse. A KGB mellett más kelet-európai titkosszolgálatok is támogatták, elsősorban a keletnémet Stasi, a csehszlovák STB, kisebb mértékben a magyar állambiztonság is, és ebben a körben meglepő módon a román Securitate is.

A kilencvenes évek első felében dúló délszláv háborúk idején a veterán amerikai haditudósító (The New York Times) John F. Burns a Balkánon látta felbukkanni. A negyedszázados libanoni polgárháború utolsó periódusában, bejruti bázisukon, egy akupunktúra-klinikán lecsapott csapatára a libanoni Sűreté, hat japán – köztük a korábban emlegetett filmterrorista Adachi Masao –  bíróság elé került terrorista tevékenység miatt, az ezredfordulóig ott voltak börtönben, majd a japán hatóságok egy bérelt orosz Aeroflott reülővel hazaszállították őket Tokióba.

2000 novemberében, egy osakai bárban fogták le Shigenobu Fusakót a japán hatóságok, sajátságos dohányzási szokásai voltak a nyomravezetők, hiszen arcberendezését a plasztikai sebészet eszközrendszerének felhasználásával megváltoztatta. A japán bíróság többrendbeli emberölés felbujtójaként, nemzetközi terrorizmusért húsz év börtönre ítélte, melyből a múlt hét végén szabadult. A börtönkapuban lánya, May, ügyvédje, szimpatizánsai és a világsajtó fogadta. Nagy kérdés, hogy hetvenhat évesen mire lesz még képes. A japán nők sokáig élnek.

Vágvölgyi B. András

A sajtóarchívumot az Arcanum adatbázisa szolgáltatta.