Világtérkép

Kíváncsiságunk határtalan. Az Átlátszó külpolitikai blogja: hírek, elemzések és tudósítások a nagyvilágból és a szomszédból, a teljesség igénye nélkül.

vageszblog

„Lopakodó szabadságom” – az iráni nők hajmutogatása, a gyilkosság, és a tömeges és csillapíthatatlan zavargások

Van egy Facebook-csoport, amit évek óta követek, és ha rossz a kedvem, rákeresek. Mivel nem olvasom a fárszi ábécét, fogalmam sincs sokesetben mi történik a képen, én csak a képet látom, ahogy perzsa lányok és asszonyok a Kaspi-tenger partján, félreeső teheráni parkban, olykor forgalmasabb helyeken is ledobják magukról a hidzsábot és fejszőrzetüket villantják a nézőnek. My Stealthy Freedom az oldal neve, általában semmi politikai, csak haj; engem mindenesetre krízishelyzetekben is felvidít. Ám mostanában más képek mutatkoznak az oldalon.

Nem jártam Iránban, amit fájlalok. Gyerekkoromban Persepolis alapításának 2500 éves évfordulójáról láttam egy közvetítést a jugoszláv tévén, Reza Pahlavi sah és felesége, Soraya ünnepelték az ókori kezdeteket, Dárius kincsét, a thermopülai 300-ak ellenségeit, sokezer katona és statiszta vonult fekete-fehér képeken, öltönyös, nyakkendős férfiak, térd fölé érő szoknyás, Chanel-kosztümös nők ünnepeltek a közönség soraiban.

Tudtam már ekkor mi a CENTO (mára elhamvadt NATO a Közép-Keletnek, amiben Perzsia kulcsállam volt), kamaszként követtem, amennyire lehetett Khomeini ayatollah síita forradalmát, amit persze nem értettem és ma se értek, azon a lapidáris gondolaton túl nyilván, hogy a falu legyőzte a várost, a középkor a modernitást.

Ben Affleck Argo c. filmjét persze, hogy megnéztem, kétszer is – több, mint egy évre a teheráni amerikai nagykövetség több, mint négyszáz alkalmazottját ejtette túszul a rettegett Forradalmi Gárda, elbaltázott szabadítási akció, Jimmy Carter elnöki bukásának egyik tényezője lett. Iraki-iráni háború, amerikai Iran-Contra ügy, Salman Rushdie sajnálatosan máig élő és gyilkolni vágyó fatwája, atomprogram, Izrael elpusztításának programja, Hezbollah Libanonban; Irán mindig fantázia-trigger volt számomra, van, és lesz is.

Márcsak ezért is, mert legalább harminc éve nem lehet valamirevaló nemzetközi filmfesztivált rendezni annélkül, hogy ne lenne iráni film a programban, ami sokat elmond az ország kulturális és civilizációs hagyományáról. Nyugati szem nehezen fogad be akár a tőlük nyugatra készülő arab (egyiptomi) filmet, és hasonló a nehézség a keletre eső bollywoodi (indiai) filmmel is. Az iráni film más, szereti a Nyugat és van miért.

Például Mohammad Rasuolof 1972-es születésű iráni filmrendező, a számtalanszor betiltott Jafar Panahihoz mérten cenzúrúzott és bátor alkotó.  Rasuolof dolgozata, A kéziratok nem égnek el (2013) például egy olyan történet, ami Vacláv Havel Csehszlovákiájában is foroghatott volna még az átkosban, csak itt az esztebákokat (StB – csehszlovák állambiztonság) „morálrendőrségnek” hívják, és az ellenzékiekkel való leszámolásba jobban belefér a a likvidálás, mint a brezsnyevi Európában; ahol szintén belefért, de ritkábban.

Rasoulof filmjeit nem játszák az iráni mozik, de hogy szamizdatként betiltott dolgok is eljutnak a helyi érdeklődőkhöz, azt egy melegfilm-fesztiválon úgy tíz éve látott iráni mozi igazolta, ahol a karakterek pornófilmet szinkronizáltak, és szókimondó leszbikus szexet láthattunk a vásznon. Rasoulofnál is ismertebb rendező Jafar Panahi, aki nemcsak be van tiltva, de egy ideig háziőrizetben volt kénytelen élni és alkotni. Panahi egy régebbi, A kör c. filmje úgy beszél az egyedül utazni kényszerülő nőkről, mint egy titkos szektáról, a föld alá szorított illegális kommunistákról a nyilasuralom idején mondjuk egy Kádár-kori filmben, üldözöttként, föld alá szorítva: nőnek lenni Iránban szinte törvénytelen.

A My Stealthy Freedom Facebook-csoport nem ismert értelmiségiek, a mullahok ellen állást foglaló ellenzékiek csoportja, csak egyszerű lányok, asszonyok, akik úgy gondolják a csadorok országában, hogy nem kell nekik a hidzsab, a hajat takaró kendő a 21. században.

My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران

‎My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران‎. Отметки “Нравится”: 1 058 656 · Обсуждают: 13 368. Admin: Masih Alinejad To support donate to https://www.patreon.com/masihalinejad

Mahsa Amini nem csak nő volt, de kurd is, kétoldali „kisebbségiség” gyötörte az életét, és bármennyire fiatal is volt (22), nyilván hallott a szíriai Kurdisztán (Rozsava) női katonáiról, akik megkeserítették az Asszad-rezsim, a Da’esh (ISIS) és a török hadsereg életét is. Mahsa Aminit, aki látogatóban járt Teheránban, és nem viselt hidzsabot, agyonverte az öreg ajatollahok „morálrendőrsége”, az életével fizetett azért, hogy szabadon hagyta a haját.

A gyilkosság után tüntetéssorozat kezdődött Iránban, több mint három tucat tüntető (nők) vesztette életét a „morálrendőrséggel” és az IRG, az (iszlám) Forradalmi Gárdával való találkozásokban, de a tiltakozó lendület nem csitul. Az ország valódi vezetője, az agg Ali Khamanei ajatollah még az internet lekapcsolására is tett kísérletet, de kudarcot vallott. A tüntetéssorozatban, amit nyugati megfigyelők már felkelésnek is neveznek, fontos szerepet játszik, hogy az első áldozat, Mahsa Amini kurd származású, ami különösen felpaprikázta a kurd kisebbséget, akik erős kisebbség, lakosságszámban kisebbségiként másodikok az azeriek mögött. (Utóbbiakról állítják a rezsim erőszakszervei, hogy körükből jönnek az ősellenség Izrael titkosszolgálatának helyi segítői.)

A felkelés vezető nélküli felkelés, szétterjed az egész országon, nem csak a fővárosban és a kurdok lakta, az iraki Kurdisztánnal határos nyugati területeken zajlik, de elér a fejletlenebb, az afganisztáni, pakisztáni határ melletti keleti területekre is. De a kezdeményezés kurd, és jelszavaik sokszor kísértetiesen hasonlítanak a börtönbüntetését töltő Abdullah Öcalan tábornok, a törökörszági baloldali fegyveres peshmergák (gerillák), a PKK parancsnokának szlogenjeihez.

Persze a női test szabadsága áll a követelések középpontjában, a rigid vallási elvek oldása. Ami az 1979-es „iszlám forradalom” óta lezultak persze, akkor az egésztestes fekete csador volt kötelező – egy, a Medicor orvostechnológiai cégnek dolgozó orvosi műszerés ismerősöm, aki akkor Iránban dolgozott röviden, aktuálisan arról számolt be, hogy tapasztalata szerint az iráni nők szemében, ami az egyedüli testrész volt, ami látszott, vágy volt, elnyomott, de pikáns pillantásokat tapasztalt –, mára valamennyit szelidült, főleg az 1997-2005 közötti Khatami miniszterelnöksége alatt, elég csak a hajat eltakaró kendő.

Nagylányom járt Iránban, elmondása szerint egy könnyű kendővel a fejen simán átvészelhető a női test cenzurája, ami azért a könnyebségek ellenére elnyomó intézkedés, cenzura marad.

A szomszédos Afganisztánban, ahol az amerikai jelenlét évtizedei alatt meghonosodtak a női szabadság bizonyos elemei – az afgán Megasztár dalversenyen indulhattak nők, létezett női futball és egyáltalán: lehetett tanulni is a lányoknak –, a tavaly augusztusi, botrányos és gyors amerikai kivonulás után a tálibok visszaállították a középkort, de fegyveres erejük dacára nem inden nehézség nélkül.

Irán jóval fejlettebb ország, mint Afganisztán, nagyobb és erősebb külföldi diaszpórával Londontól Los Angelesig, érdekes eset volt a közelmultban, hogy Christiane Amanpour, iráni származású amerikai televíziós újságíró (CNN) interjút készített volna a New Yorkba, az ENSZ-közgyűlésre érkező miniszterelnökkel, aki azt követelte tőle, hogy viseljen kendőt a fején interjű közben. Amanpour ezt elutasította azzal, hogy New Yorkban vannak, ahol sem a törvények, sem a szokások nem követelnek hajfedőt a nőktől, és lemondta a hosszan előkészített interjút. „Your loss”, a te veszteséged, mondhatjuk az iráni államférfinek.

A helyzet azóta eszkalálódott, közel negyven városban, településen tart a tüntetéssorozat, növekvő részvétellel és erőszakkal és láthatóan az iráni politikai rendszer alapjait kezdi ki. Nem is véletlen, hogy a rezsim az izraeli titkosszolgálatot, a Moszadot sejti a háttérben, és külföldi beavatkozást  és propagál. Amiből annyi igaz, hogy azokban a nyugati nagyvárosokban, Londonban, Skandináviában, az Egyesült Államokban, ahol nagy létszámú iráni diaszpóra él, nőjogi szervezetekkel nagy tüntetések zajlanak az iráni követségek előtt.

Egyes politikai elemzők és megfigyelők szerint az események méretük és elterjedtségük okán rezsimválságot, akár rendszerváltást is előidézhetnek, ami talán visszatérést jelenthet az 1979-es forradalom előtti, nyugatos Perzsiához, és talán a sah másként elnyomó rendszere nélkül.

A világnak mindenesetre ez fontos érdeke lenne, és nem csak a nukleáris fegyvert célző iráni atomprogram és a katonailag gyengülő oroszokat saját katonai technikával (önmegsemmisítő drónok) ellátó, Izraelt elpusztítani szándékozó Iszlám Köztársaság megreformálása miatt. Hanem a közel 90 milliós lakosság felének emberi jogai, testi szabadsága, előítéletekből, középkori vallási megrekedtségből való szabadulása miatt is. Irán potenciálisan nagyszerű ország, kiemelkedik szomszédai közül, mint azt a remekbeszabott iráni filmekből is láthatjuk.

Vén, iszaposszemű harcsaként sok mindent láttam már akár geopolitikailag is. De olyat, mint ami most zajlik a világban, hogy eszement és elhibázott háborúja miatt szóbajöhet Putyin bukása, hogy esély van Trump büntetőjogi felelősségrevonására, hogy egy brit konzervatív miniszterelnök a Brexit kimondása után hat évvel ismét Európa felé tapogatózik, és az iráni rezsim is belső és nemcsak belső nehézségekkel küzd, az olyan fejleménysor, amilyen utoljára talán csak 1989 őszén volt, igaz, akkor a mi térségünkben.

Igaz, ez instabilitás és krízis, ugyanakkor szokás azt is mondani, hogy a krízis esély, hogy valami jobb jöjjön utána. Meg persze jöhet sokkal rosszabb is. „Élhess érdekes időkben” – tartja az ősi kínai átok.

Vágvölgyi B. András

Megosztás