Lassan 21 éve, hogy a budapesti éjszakából felhívtam a New York-i anyafigurámat – akinek lakhelye nappalijából kitűnő rálátás nyílott a WTC ikertornyaira –, hogy mizu. Novobatzky Mariann sodró monológja szinte elsöprő volt. „Hát állok az ablaknál Andriskám, a reggeli kávé a kezemben, nézem, hogy rossz helyen megy az a repülő, ha Hobokenben (New Jersey) akar leszállni, hát másfél mérfölddel odébb kéne mennie a Verrazzano Narrows Bridge-től és a Pulaski Skyway-től. Nézem, nézem, aztán látom, ahogy becsapódik a Déli Toronyba.” „És mit csináltál?” – kérdeztem ekkor feltűnően kreatív gondolkodást villantva. „Mit csináltam, mit csináltam volna?! Hát bekapcsoltam a tévét.” Később aztán megtekinthettem a saját ablakból készített Polaroid-képet is: egyik torony már összeomlott, a másik még csak lángol. De ez a nagyon is civil fotó csak megerősített abban, amit már azon a furcsa, nagyon furcsa szeptemberi napon is rögtön éreztem: az amerikai lakosság számára ez az eset csak egyvalamihez hasonlítható – a hawaii Pearl Harbor hadikikötőjének 1941-es japán bombázásához. 

Ahogy a redhead Jessica Chastain szeplős-nervózusan rágja a ceruzája végét egy pakisztáni CIA black site-on a legférfiasabb filmrendezőnő, Kathrin Bigelow Zero Dark Thirty c. játékfilmjében (2012), az sok mindent elmond az amerikai érzelmi viszonyról a 2001. szeptember 11-i merényletről. A „világ fővárosában” egy ikonikus épületpár felrobbantása, mintegy háromezer áldozat, négy civilekkel megtömött polgári gép terrorista elfoglalása és élő bombaként, öngyilkos merényletben történt felhasználása máig mélyen ivódik az amerikai kollektív tudattalanba.

Két gép az ikertornyokat rombolta le, egy a Pentagonban okozott kárt, és a negyedik, a United 93-as járata – melyet az utasok lázadása zuhantatott le idő előtt, hollywoodi film is készült az esetből (United 93, 2006, r: Paul Greengrass)  –  a washingtoni Capitoliumot vette volna célba. Mélyen ülő seb a nemzeti pszichében, mémmé lett kép a fehér házi Situation Roomból, ahogy Obama elnök, Hillary Clinton külügyminiszter, Leon Panetta CIA-igazgató – a Bigelow-film szerepében: John Gandolfini –, a tengerészeti kommandó, a Navy Seals vezetője és mások élőben nézik Oszama bin-Laden kivégzésének élőerős titkos akcióját a pakisztáni Abbottabadban.

Az érzés a háború érzése volt, egy meghatározhatatlan ellenséggel szemben vívott háborúé, aki nem egy állami entitás, hanem valami formátlan dolog, ha mélységesen eltökélt is. A kilencvenes évek fordulópont a nemzetközi terrorizmus történetében; korábban az 1968-as diákmozgalmak lunatic fringe-e, a holdkóros kisebbség cserélte a kritika fegyverét a fegyverek kritikájára, a hetvenes éveket a szélsőbalos terrorizmus jellemezte; a palesztin merénylők is a távolból Moszkva és a csatlós országok, így hazánk, távolságtartó támogatását is élvezték az imperialista „Nagy Sátán” (USA), a hozzá csatlakozott „Kis Sátán” (Izrael), valamint a hazai kapitalista elemek elleni támadáshoz. Azóta a helyzet globálisan változott, iszlamista, szalafista, vahabita lett a terror, és az első rettegett szerveződés a szaudi uralkodó családdal is rokoni kapcsolatban álló Al-Kaida lett, mely utóbbi amúgy is kedvelt kapcsolata volt a muszlim jet set-nek.

Ha Oszama bin-Laden volt a rettegett Al-Kaida terrorszervezetben az ügyvezető, akkor Ajman al-Zavahiri (أيمن محمد ربيع الظواهري) volt a tartalomfejlesztési igazgató.

Az 1951-ben Egyiptomban született terrorszereplő, korábbi sebészorvos és egyházfi, gazdag családból jött, majdnem mint bin-Laden. 14 évesen csatlakozott a Muzulmán Testvériség nevű radikális szervezethez, majd az egyiptomi Iszlám Dzsihadhoz. Generációjának az 1967-es, ún. „hatnapos háborúban” elszenvedett megalázó arab vereség volt a fontos élmény, ekkor ábrándultak ki a szovjetbarát Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök marxizáló pánarabizmusából. 1988-ban lett bin-Laden háziorvosa és bizalmasa, ő volt az, aki egyfajta „belső forradalmat” indított be a szaudi mágnásban.

De al-Zavahiri már korábban is érintett volt Anvar el-Szadat egyiptomi elnök elleni halálos merényletben, később volt köze az első csecsen háborúhoz Oroszországban, és a Benazir Bhutto pakisztáni elnöknő elleni sikertelen gyilkossági kísérlerthez. Ült egyiptomi és orosz börtönben, utazgatott Svájctól Szarajevóig, Malájziától Tajvanig, Szingapúrig, Hongkongig, építette a hálózatot, rendezgette a pénzügyeket.

Egy volt KGB-tiszt, Konsztantyin Preobrazsenszkij szerint az Angliában Putyin által polóniummal meggyilkoltatott Litvinyenkó volt FSZB-ügynök azt állította, hogy személyesen ő felelt al-Zavahiri oroszországi látogatásáért, aki egy furcsa fordulattal 1996-97-ben Dagesztánban még FSZB-kiképzést is kapott. A kilencvenes években személyéhez köthetőek voltak a tanzániai Dar-esz-Szalam és a kenyai Nairobi amerikai követségei, valamint a USS Cole amerikai hadihajó elleni támadások, ami után az amerikai adminisztráció vérdíjat tűzött ki a fejére; ez 911 után felszaladt 25 millió amerikai dollárra.

A WTC, a Pentagon és a Capitolium elleni meghiúsult támadás ötletadója és kreatív igazgatója volt, igen előkelő helyen az Egyesült Államok nem épp kisszámú ellenségeinek listáján. Oszama bin-Laden 2011-es likvidálása után ő lett az Al-Kaida vezetője, bár vezetése alatt veszített a szervezet az első számú közellenség szerepéből, a tízes években ezt a szerepét átvette a szintén amerikai titkos akcióban kivégzett al-Bagdadi vezette Da’esh (ISIS; az Iszlám Állam), mely irdatlan személyközi brutalitásával került a világlapok címoldalára és a terrorszervezetek első helyére. A Da’esh lekörözte az Al-Kaidát: médiatudatosabb, digitálisabb, 21. századibb és a személyes terror szintjén még kegyetlenebb volt, ami már csak azért is érdekes, mert a Da’esh születésénél épp az Al-Kaida iraki szervezete bábáskodott, és mindkét szervezetet a szunnita extrémizmus jellemezte és jellemzi.

Al-Zavahirivel július 31-én helyi idő szerint reggel hatkor egy, a CIA által ráküldött R9X robbanóanyagmentes nindzsabomba végzett az afgán főváros, Kabul Sherpur negyedében, ahol al-Zavahiri a Talibán különös kegyetlenségéről ismert belügyminisztere, Sirajuddin Haqqani tulajdonában lévő villának erkélyén a hajnali órákban szent szövegeket olvasgatott.

Az amerikai hírszerző közösség jelentős eredménye volt a hely megtalálása, és különösen a titkosszolgálati elemzők számára alapfontosságú életforma-patternek – mint például a reggeli olvasás a balkonon – feltárása és operatív szempontú értékelése. Az  R9X robbanóanyagmentes nindzsabomba sajátossága, hogy nagy precízióval  végez a célponttal; még akkor is, ha a környékén civilek, családtagok vannak, nincs, vagy minimális lesz a collateral damage (járulékos veszteség).

Joe Biden amerikai elnök augusztus 1-én jelentette be a sikeres akciót, amit egy héttel korábban engedélyezett, „igazság tétetett, ez a terrorista vezető már nem létezik” – mondta. Bidennek nagyon jól jött az eset, a tavaly augusztusi ripsz-ropsz kivonulás, a 20 év háborúskodás után a Talibánnak átengedett hatalom sokat rontott elnöki imidzsén átgondolatlan, kaotikus jellege miatt. A Talibán megsértette a tűzszüneti megállapodást azzal, hogy beengedte al-Zavahirit az ország belsejébe. Korábban a Pakisztán Afganisztánnal határos, az észak-vazirisztáni Peshawar környéki törzsi területen lévő Tora-Bora hegység barlangjai voltak az Al-Kaida bázisai. Amerikai hírszerzők itt is nyomoztak utána, de mérsékelt sikerrel.

Al-Zavahiri élete a titokzatosság, árulás, erőszak és konspiráció élete volt, menekülőmódban volt serdülőkorától, a gyakori imádságtól a bigott iszlámhívők bőrkeményedésével a homlokán, „szent ember”, de al-Zavahiri nélkülözte bin-Laden karizmáját. Ám ő volt az Al-Kaida intellektuális főnöke, műveleti igazgatója és PR-felelőse, ő segítette bin-Ládent ahhoz, hogy a szaudi mágnás világszinten rettegett terrorvezér legyen. A főni kiiktatása után ő vette át a vezetést a csökkenő jelentőség korában, illetve egyfajta régens volt Hamza bin-Laden mellett, aki Oszama fia és dezignált utóda.

Al-Zavahiri mellett robbantak a bombák, egyik helyettesével Abu al-Khayr al-Masrival amerikai dróntámadás végzett Szíriában, 2017-ben. Al-Masri utódjával, Abdullah Ahmed Abdullahhal izraeli ügynökök végeztek Teheránban, 2020-ban. Mind e buzgalom érthető, hiszen hírszerzési szakemberek szerint al-Zavahiri felelőssége nagyobb bin-Ládenénál az amerikai célpontok elleni sikeres támadások kitalálásában, megszervezésében és végrehajtásában.

A The Jerusalem Post értékelő cikke szerint al-Zavahiri kiiktatása éppen 20 évet késett, sokkal korábban ki kellett volna tudni jelenteni, hogy „igazság tétetett”, hiszen iszlamista vonalon ő volt a főideológusa a „zsidók és keresztesek” ellen vívott szent dzsihadnak. Korábban a CIA abban reménykedett, hogy az általuk beszervezett Humam Khalil Abu Mulal al-Balawi, az Al-Kaida jordániai orvosa és propagandistája vezethet el al-Zavahirihez, de al-Balawi kettős ügynök volt, és mikor 2009. decemberében az afganisztáni Camp Chapman amerikai katonai támaszponton felbukkant, robbanó mellényével öngyilkos merényletet hajtott végre, amiben hét CIA-ügynök is meghalt. Ez az ügynökség legnagyobb addigi vesztesége volt. Az eset a korábban említett Bigelow-film (Zero Dark Thirty) egyik kulcsjelenete.

Az is kérdés most tehát, hogy az al-Zavahiri elleni akciónak lesz-e akkora hollywoodi visszhangja, mint bin-Láden likvidálásának volt egykor.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó forrása: FBI Most Wanted