A Vice afganisztáni videóin mord tálibok, kétségbeesett emberek, megrendült újságíró. Az elmúlt hetek képei döbbenetesek. Sokan hasonlították az elmúlt hetekben a kabuli repülőtéren látottakat 1975 áprilisához, amikor Graham Martin amerikai nagykövet akkurátusan összehajtogatta a csillagos-sávos zászlót a saigoni amerikai nagykövetség tetején, majd beszállt egy helikopterbe hogy elrepüljön a Dél-Kínai-tengerre, a USS Nimitz repülőgép-anyahajó fedélzetére. Ezenközben a menekülni vágyók valamint a Vietkong a követség kerítésoszlopait rázták, a káosz fokozhatatlannak tűnt. A háttérben Vo Nguyen Giap tábornok, a győztes észak-vietnámi hadvezér mosolygott. És egy, most kevésbé emlegetett másik hasonló fénykép már a célországból: 1989. február 14-én az utolsó szovjet BTR, ahogy a temrizi Amu-Darja hídon Borisz Gromov tábornokkal elhagyja Afganisztánt a szomszédos Szovjet-Tadzsikisztán irányába. Vagy-vagy; melyik képhez hasonlítanak jobban a mostani döbbenetes képsorok?

1975 visszavetette Amerikát, a Watergate-be belebukó Nixon utódja, Gerald Ford nem volt éppen nagy formátumú elnök, a „vietnamizációt”, az amerikai csapatok kivonásának ideáját megörökölte elődjétől, mint ahogy azt is, hogy a dél-vietnami Thieu-rendszer hadserege nem volt épp topon a Vietkong és Giap tábornok ellen. Az északiak és a partizánok április elején Bien Hoa-nál áttörték a frontot, Saigon elesett. A koreai háborút (1950-53) ki lehetett hozni egálra, a vietnami (1964-75) vereségként él a közemlékezetben.

Az új újságírás egyik hérosza volt Michael Herr, akit napalmszagú riportjai, könyve (Dispatches; Jelentések, Gabo kiadó, Bp 2018) odáig röpítettek, hogy Coppola Apokalipszis, most c. remekének társ-forgatókönyvírója lett. Herr a durva, szemcsés képek mestere:

„Az egyik géppuskás úgy hevert az ajtónál, akár egy próbababa. A keze véres, nyers massza, akár fél kiló friss máj a hentesbolt zsírpapírján. Ugyanannál a tábornál értünk földet, ahonnan pár perce elindultunk, de csak akkor tűnt fel, amikor az egyik baka megrázta a vállam, és sehogy sem tudtam talpra állni. Mindössze a remegést éreztem a lábamból, a fickó azt hitte, megsebesültem, és felsegített. A helikopter nyolc találatot kapott, plasztikszilánkok hevertek mindenhol a padlón, egy haldokló pilóta a műszerfalon, és a kölyök megint a hevederéről lógott, halott volt, de persze (nem vertek át!) nem valóban halott.”

64-től 68-ig, az eszkalációs szakaszban volt, hogy félmillió amerikai katona volt Vietnamban. Az északiak holdújévi (Tet) offenzívája, az események végzetes eldurvulása után Amerika igyekezett visszavonni harcoló alakulatait, több vietnamit vonni be a saját polgárháborújukba, ám mérsékelt sikerrel.

Öt drámai nap krónikája – Varsó, Prága és Pozsony is afgán menekülteket fogad

A tálibok által egy napja megszállt Kabulból augusztus 16-án felszállt az első cseh repülőgép, kimentett cseh és afgán állampolgárokkal a fedélzetén. Szlovákiából és Lengyelországból is aznap indultak repülőgépek Afganisztán felé.

Bye, bye Miss American Pie

A gonzo-apokaliptikus Hunter Thompson 1975-ben egy saigoni tetőterasz-koktélbárban múlatta a csermelyléptű időt, onnan írt a Rolling Stone-nak és egy bizonyos Murray nevű Newsweekes kollegával esélylatolgatott. Az ősi kínai átok, „élj érdekes időkben!” volt a mottójuk a hongkongi (!) ópium és a papaya daiquiri valamint a francia fehérbor mellett. Az észak-vietnámi csapatok (NVA) már brutálisan megközelítették a várost, a dél- vietnami hadsereg (ARVN) fejveszetten „rugalmas elszakadott” Hué és Danang elvesztése után, az összeomlás már a sarkon integetett és a hangszórók Don McLeannel azt dalolták, hogy Bye, bye Miss American Pie / Drove my Chevy to the levee, but the levee was dry / Them good ole boys were drinkin’ whiskey and rye / Singin’ this’ll be the day that I die a szerző fülébe.

„…mikor kihozták a Szt. Jakab-kagylóinkat, és beletúrtunk, és vészjóslóan bámultam a sáros Saigon-folyó túlpartjára, ahol remegett a föld, és rizsföldek robbantak fel hosszú, tiszta sorokban, ahogy egy ing gombjai pattognak le bizonyos esetekben… Szőnyegbombázás, kicsattanó logisztikai háttér, a fehér ember ázsiai birodalmának utolsó elátkozott üvöltése.

            – Murray – fordultam felé –, és mi a faszt csinálunk most?

Egy hosszú nyakú üvegből a finom francia rizling utolját töltötte szét ólomkristály poharainkba, és higgadtan kért egy újabb palackot. Nagyjából ebédidő volt, de a szálloda tetején terpeszkedő étteremből hiányoztak a fizetőképes vendégek, kivéve minket, mi pedig nem siettünk. – Tizenhat NVA-hadosztály zárt körbe minket – mondta mosolyogva. – Az ellenség már ott van, abban a füstben a folyó túloldalán, és bosszúra éhes. Végünk.Csendesen bólintottam, és egy kukoricafejű pipába szívtam, mely teli volt párás Khymer Rouge virággal, majd a térkép fölé hajoltam, és vörös kört rajzoltam a pozícióink köré, Saigon belvárosára.

Ránézett. – És akkor mi van? – mondta – Azok az emberek kannibálok – böffentett. Levadásznak minket és megesznek. – Hülyeség – mondtam. – Vo Dong Giang ezredes személyes jó barátja vagyok. Egy időre ketrecbe zár minket, de aztán elenged.” (Hunter S. Thompson: A Félelem Birodalma. Konkrét könyvek, Bp. 2005.)

Putyin mozgósít: négy pontban a kelet-ukrajnai orosz fegyverkezésről

Példátlan mértékű orosz fegyverkezés és csapatösszevonás zajlik Kelet-Ukrajnában és a környező orosz területeken. Ugyan Moszkva a jelek szerint egy nagyobb fegyveres offenzívát készít elő, egyelőre valószínűbb, hogy „csak” erődemonstrációról és politikai nyomásgyakorlásról van szó.

Felbátorodott a Szovjetunió, de saját Vietnámba szaladt bele

Az USA persze a vereség után is ért el komoly diplomáciai sikereket a Szovjetunióval folytatott leszerelési tárgyalásokon, az emberi jogok terén a Helsinki értekezlet és annak is az úgynevezett „harmadik kosara” fontos állomás volt a külső-, és a belső birodalom desztalinizálásában, de a Carter-adminisztráció nem csak hírdetett és vallott pacifizmusa, de objektívvé vált megítélések miatt is katonailag gyengébbnek, puhakezűbbnek bizonyult mint elődje, vagy mint kardcsörtető utódja, Ronald Reagen elnöksége. Öt év visszafogottság jött, nem véletlen, hogy

a Szovjetunió is a hetvenes évek második felében érezte úgy, hogy a világháborúban elfoglalt területek (külső birodalom) határain túl is nyújtózkodhat: erre az időszakra esik az etiópiai, angolai, mozambiki szerepvállalás, saját erővel és a szövetségesek (NDK, Kuba) részvételével. Ezt a folyamatot koronázta meg az 1979 karácsonyi afganisztáni bevonulás.

A Szovjetunió „Vietnamja” Afganisztán lett természetesen, kemény terep, már a XIX. században ütközőzóna a cári birodalom és a British Raj között, messzeföldön ismerten harcias pathán (ma azt mondjuk: pastu) népességgel és milliom törzzsel. Játékfilm is örökíti, ahogy egy rosszéletű texasi képviselő, bizonyos Charlie Wilson (szerepében: Tom Hanks) Stinger-rakétákkal szereli fel az ellenálló mudzsahedineket. (Akiknek jelentős része később tálib lett.) Korai élményem a Párizsban élő lengyel festő, bizonyos Marek Halter riport-esszéje a Kenedi János szerkesztette Máshonnan Beszélőben. A romantikus lengyel rádióadót vitt titokban Afganisztánba, töltött ott időt, de rá kellett jönnie: Afganisztán nem Spanyolország, nem Nemzetközi Brigádok, hanem a középkor maga. Go mediaval: az elfogott szovjet harcosokat is megcsonkították, kiálló testrészeiket levágták, zsigerelés után hasüregüket kővel megtömték, hogy ne tudjon a lélek a Mennybe menni, mert.

Kiszervezett háborúk

Élénken él emlékezetemben, mikor George W. Bush elnök szeptember 11-e éjjelén, mikor még a füst sem oszlott el a WTC romjai fölött, már Afganisztánt jelölte meg célpontként és az Északi Szövetségnek nevezett tálibellenes koalíció, Dosztum tábornok és Ahmed Sah Maszud ágyúzni kezdte a talibánt. Nemsokára érkezett az amerikai légierő és tengerészgyalogság, vele együtt pedig NATO-szövetségések, köztük magyar honvédség is. A küldetést 2011. május 2-a után be lehetett volna fejezni, mikor a Navy SEAL kommandó végzett a pakisztáni Abottabadban bujkáló Bin Ladennel. Mission accomplished, a küldetés befejezve. A külpolitikájában sajnálatosan sokat hezitáló Barack Obama – például Biden alelnök ellenében – maradás mellett döntött. A talibán visszaszorult, de állandó elfoglaltságot adott.

A ma háborúi a korábbiakhoz képest furcsa háborúk, akárha az állami erőszakmonopólium feladásának első lépcsője lenne: részben kiszervezett, outsource-olt háborúk ezek, beszállítók, kontraktorok, a Blackwater zsoldosai és persze a szövetségesek vettek részt benne.

Mondjuk ki, húsz év alatt fegyveresen sem sikerült a Felvilágosodás eszméit Afganisztánba telepíteni. A lassan erősödő talibán miatt két esély állt az USA és szövetségesei előtt: a kivonulás vagy a háború eszkalációja. Biden elnökként az előbbi mellett döntött.

A Biden-adminisztrációnak eddig nem volt komolyabb külpolitikai hibája. Ez most az. „Biden elérkezett a krízis-ponthoz” írja a Vanity Fair. Persze már Trump tárgyalt a talibánnal, már akkor  megszületett a kivonulásról a hozávetőleges megállapodás,

Biden maga 2011, az Al-Kaida vezetője, Oszama bin Laden pakisztáni likvidálása óta szorgalmazta az afganisztáni kivonulást.

Korrekt lett volna, a cél teljesült, meghalt a cselszövő, leállítható lett volna a rút viszály, de Obama kitartott. Nyilánvaló elemzői hiba volt azt hinni, hogy az afgán falu nem győzi le az afgán városok lakosságát, a tradicionalista törzsi talibán az afgán Megasztárok és X-faktorok népét.

Magyarországról is azt gondoltuk, hogy képes a nyugatosodásra, aztán látjuk hol tartunk.

Örökös özvegyek – az Iszlám Állam feleségei

Azadeh Moaveni könyve tizenhárom, az Iszlám Államhoz önként csatlakozó lány és nő történetét beszéli el. Sorsukon keresztül bemutatja a terrorszervezetet és azokat a fiatalokat, akik nyugati országokból érkeztek, hogy a kalifátus tagjai legyenek.

Politikusok árulásáról beszél az afgán tábornok

Sami Sadat tábornok az amerikaiak által támogatott afgán hadsereg parancsnoka volt a déli Helmand tartományban, hajdani dél-vietnami katonai vezetőkkel összehasonlítható poszton. Sadat tábornok véleménycikke szerint ő és katonái (15,000 katona parancsnoka volt a Maiwand Brigádban) „állandó, egyre gyakoribb támadások célpontja lett, de feltartóztatta a talibánt és súlyos veszteségeket szenvedtünk és okoztunk. Aztán parancs jött, menjek Kabulba a különleges erők parancsnokának. De akkor már a talibán behatolt a városba; túl késő volt. Kimerült vagyok. Frusztrált vagyok. Dühös vagyok.”

Sadat tábornok dühe Biden nyilatkozatára is vonatkozik, miszerint: „az amerikai csapatoknak nem kell harcolniuk és meghalniuk egy olyan háborúban, amelyben az afgán erők nem akarnak harcolni.” A tábornok szerint az elnök szavai is okozták az afgán kormánycsapatok harci kedvének lohadását, az elveszettség, elhagyottság érzetét alakulatánál, az elnök tónusában tisztelethiányt és hűtlen elhagyást véltek felfedezni.

Korrupció, törzsi szemlélet, nepotizmus és bigottéria, bürokratikus aktatologató ügyintézés jellemezte ezt a hadsereget, de Sadat tábornok szavai szerint azért hagyták abba a harcot, mert a szövetségeseik már abbahagyták és a kormányuk cserben hagyta őket,

Ashraf Ghani miniszterelnök elmenekült az országból. A kormánypárti afgán csapatok vesztesége 66,000 ember volt az elmúlt 20 évben a tábornok szerint. Sami Sadat szerint Biden áprilisi beszéde volt a vég kezdete, mikor az elnök közölte, hogy tartani fogják magukat a Trump által megállapodott kivonulási időkerethez. Nem volt már lőszerük és távozott a repülési eszközökhöz szerződtetett civil technikai személyzet; hirtelen helikopterek és légierő nélkül maradtak.

1975 vagy 89?

Logikusan az oroszok és az amerikaiak után Kínának lenne lehetősége pacifikálni és kolonizálni Afganisztánt, de az ország Kínának is púp a hátára. Nem kicsi, de nem is nagyon lukratív piac. A világszinten piacvezető afgán ópiumtermesztés történelmi sebre emlékezteti Kínát, ahol a nyolcvanas-kilencvenes években volt már moszlim terrorizmus, azóta a civilizált világ elítéli han-kínai ellencsapást, a türk etnikumú, iszlám vallású ujgurok elleni genocídiumot a nyugati Hszincsiang (Xinjiang) tartományban, de a kínai kommunista párt semmit nem akar kevésbé, mint az ujgur új öntudatra ébredést, mondjuk tálib alapon, ami egzisztenciális kihívás és imidzsvereség is lenne a Középső Birodalomnak.

Ám ettől még vereség Bidennek, Amerikának, a Nyugatnak az afganisztáni visszarendeződés, kérdés, hogy időleges leminősülés jön, mint a vietnami háború lezárulta után, vagy esetleg akár rendszerösszeomlás jön, mint a Szovjetuniót érte az ő afganisztáni kivonulásuk után. Vagy az, amit optimista amerikai elemzők mondanak: könnyebbség Bidennek és adminisztrációjának, hogy most már teljes energiájával a fő ellenfél, Kína irányába fordulhat.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Amerikai Chinook helikopter az Egyesült Államok kabuli nagykövetsége fölött 2021. augusztus 15-én. Ezen a napon a kormányerõk ellen küzdõ tálib harcosok bejutottak az afgán fõváros külterületeire, miközben az amerikai követségre helikopterek érkeznek, onnan pedig diplomáciai járművek távoznak. MTI/AP/Rahmat Gul

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!