Tényleg fura, hogy Japán – mely erőszakos politikai cselekményekkel igen ritkán kerül a világlapok címoldalára – most bő hónapon belül másodszor említődik e hasábokon is történelmi terrorizmus és aktuális politikai merénylet okán. Az előző írás apropója a terror japán hercegnőjének szabadon bocsátása volt húsz év böri után, melyet negyven évvel korábbi tettekért kapott. A friss hír pedig, hogy az ősi császárvárosban, Narában, őzikék és fatemplomok övezte tájban egy illető lőfegyverrel (jó, házilag eszkábált lőfegyverrel) likvidálta a szigetország leghosszabban kormányzó miniszterelnökét. Aki – mondjuk így – megosztó személyiség volt. 

Yakuza ide, szamurájfilmek oda, Japán a világ egyik legbiztonságosabb országa a mindennapok szintjén. A lopás nemigen, nagybani korrupció persze van, az igen nagybani, de nem látszik annyira, mint Várkonyi Andrea gyémántokkal kivert Audemars Piguet órája vagy Palkovics miniszter poharazgatása gazdasági szereplőkkel a budai Várban. Aki persze a korábban népszerű J-pop, az egykor nemzetközi szinten is ütős japán tömegkultúra felől közelít a távolból, az hihetetlenül vad, kegyetlen, perverz helynek gondolja a csendes-óceáni szigetországot. Ami persze egy hihetetlenül vad, kegyetlen, perverz hely, de csak fantázia-szinten, a virtuáliába szublimáltan.

Illetve azért szinte minden évtizedben történik valami felfoghatatlanul kegyetlen. Ilyen volt a tokiói metróban az Aum Shinrikyo szekta gáztámadása 1995-ben; a hatvanas-hetvenes évek diákmozgalma és szélbalos terrorizmusa; és ilyen volt Asanuma Inejirō szociáldemokrata politikus és szakszervezeti vezető meggyilkolása 1960-ban; vagy akár Mishima Yukiō Nobel-várományos szépíró militarizmus-nosztalgiától átitatott rituális öngyilkossága 1970-ben. A zseniális német filmrendező és polihisztor, Werner Herzog a múlt hónapban jelentetett meg regényt, melynek fő karaktere Onoda Hirō, a japán katona, a Császári Hadsereg őrmestere, aki csak a hetvenes évek közepén adta fel a dzsungelharcot, addig  Fülöp-szigeteki rendőrökre és ott állomásozó amerikai katonákra lövöldözött.

És most csak a II. világháború csendes-óceáni teátrumában zajló események utánra fókuszáltam.

1957-60 között volt a Japán Császárság miniszterelnöke Kishi Nobosuke, korábbi háborús bűnös. Attól még, hogy Kishi 1970-ben, már rég hivatali ideje letelte után, az Egyesült Államokban „megbecsült vendég” volt, és Richard Milhous Nixon akkori amerikai elnök „nemcsak a szabad világ egyik kiemelkedő vezetőjének” titulálta Kishit, de „az USA nagy és hű barátjának” is. Ettől még Kishi (1896-1987) nehézsúlyú háborús bűnösnek számított, az 1937-től japán megszállás alatt lévő Mandzsukuóban (Mandzsúria) rabszolgamunkán és ópiumkereskedelmen gazdagodott – ő és politikai szövetségesei is. Kínai nacionalistákkal, Csang Kaj-sek Kuomintangjával, odaejtőernyőztetett iparbárókkal és a szervezett bűnözés aktoraival csencselt az észak-kínai bábállamban.

Kishi politikai befolyását az akkori militarista-fasiszta kormány, valamint a háború után szinte mindig kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) felső vezetésében a pénzmosásban tanusított különleges tehetségének köszönhette. „Egyetlen telefonhívással” hatalmas összegeket tudott mozgatni  privát és pártcélokra, és mikor 1939-ben visszatért Tokióba, a negyvenhárom éves úriember szemet gyönyörködtető politikai szövetségi rendszert tudott magának fabrikálni. Majd húsz évvel később miniszterelnök lett, az LDP politikai „vének tanácsának” vezénylő szamurája, akit az AMPO (a japán-amerikai biztonsági egyezmény) ellen tiltakozó diákság, a Zengakuren (Össz-japán Diákszövetség) tömegtüntetései buktattak meg, akik még, a tokiói Haneda reptér leszállópályájának megszállásával Dwight Eisenhower aktuális amerikai elnök szigetországi hivatalos látogatását is meghiúsították.

Kishi elégedetlen, boldogtalan ember lett miniszterelnöki bukása után. Utódai, Ikeda Hayato és Sato Eisaku, noha közeli kollégái voltak, de abbafejezték Kishi azon törekvésének folytatását, hogy a II. világháború csendes-óceáni frontján megszületett fegyverszünet, majd békekötés eredményeként létrejött Alkotmány – értelmi szerzője: Douglas McArthur négycsillagos tábornok, az Egyesült Államok fegyveres erőinek csendes-óceáni főparancsnoka – az örök pacifizmusról szóló 9. cikkelyét felülvizsgálják, és ezzel gátat vetettek a remilitarizációnak, tudván, érzékelvén, hogy a diákmozgalom által befolyásolt japán közvélemény nem fogadná ezt el, és az LDP akár el is veszíthetné a választásokat.

Mikor Kishi ex-miniszterelnök 1970-ben Washingtonba látogatott Nixon elnökkel és Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadóval találkozni, akkor a látogatásról szóló hivatalos kommüniké szerint: „Mr. Kishi szerint a japán-amerikai biztonsági szerződés mostani automatikus meghosszabbítása kis ellenállás mellett könnyedén ment, nem úgy, mint tíz évvel korábban, mikor a Vörös Kína propagandája felkorbácsolta ellene a japánok érzéseit”. Kishi szerint tehát az AMPO-ellenes diákmozgalom a „Vörös Kína” aknamunkájának volt köszönhető, ha nem lett volna „Vörös Kína” és Mao Ce-tung (japánul: Mo Tokto), akkor máig ő lehetett volna a házmester.

A hatvanas évek diákmozgalmainak valóban volt Mao-szimpatizáns, „kulturális forradalmi” vetülete, és nem csak Japánban, de Amerikában, Párizsban és például még Budapesten is, bár ez utóbbi helyen sokkal inkább a nyugati gesztus imitációja, mint direkt kínai befolyás volt.

Kishi Nobosuke miniszterelnök még az 1960-as évek közepén kötött szoros szövetséget az Egyesítő Egyházzal (Sun Myung Moon szektájával), akivel egyberímelő antikommunista nézeteket vallottak. Kishi közel hatvan éve nem gondolta volna, hogy ez a szövetség vezet majd szeretett „unokája”, Abe Shinzo meggyilkolásához. Yamagami Tetsuya, az elkövető, ugyanis a Moon-szektához kötődés, az azzal való elégedetlenség miatt eszkábált házilagos lőfegyverrel, kihasználva a gyenge titkosszolgálati védelmet, a volt miniszterelnök közelébe férkőzött, és halálos sebet ejtett rajta 2022. július 8-án az ősi császárváros Narában, a július 10-i választást megelőző kampányrendezvényen.

Kishit már megbukása után mutatták be a Moon-szekta befolyásos vezetőjének, ezt követően az Egyesítő Egyház olyan ingatlanon építhette fel tokiói főhadiszállását, melynek korábban Kishi volt a tulajdonosa. A hetvenes évek elejére az LDP számos politikusa használta az Egyesítő Egyház tagjait kampányaktivistaként. Ezeknek a japán politikusoknak a kampányok előtt Dél-Koreába kellett utazniuk az Egyesítő Egyház világközpontjába, látogatniuk kellett Moon főpap teológiai előadásait, akkor is, ha nem voltak az egyház tajai, amiért a hála az iparszerűen működő, elkötelezett és fáradhatatlan kampánymunkások lettek. Az egyház védelmet élvezett Japánban, és nem véletlen, hogy a Moon-szekta globális bevételeinek négyötöde a nyolcvanas évekre már Japánból származott. Abe Shintaro, Kishi Nobosuke veje és Abe Shinzo apja LDP-s politikusként erősen függött a moonitáktól politikailag.

Akik jártak Japánban választások idején, felfigyelhettek a nagy csomópontokon rendszeresen felbukkanó fekete furgonokra, melyek hangszórókból (szél)jobbos propagandát toltak/tolnak, és általában a Moon-szekta, vagy valamelyik yakuza gumi működteti őket kormányhivatalnokok érdekében.

Mikor Abe Shinzo, Shintaro fia, és Kishi „unokája” 2006-ban először miniszterelnök lett, megválasztása után kapott a fejére a független és a közszolgálati sajtótól, hogy köszönő táviratokat küldött az Egyesítő Egyháznak. A Spirituális Kereskedelem Elleni Nemzeti Jogászszövetség például leszögezte, hogy „amennyiben Abe-san továbbra is aktív politikusként képzeli el az életét, akkor nem jó ötlet  együttműködni az Egyesítő Egyházzal és olyan eseményeket támogatni, melyek az egyházhoz, vagy annak más szervezeteihez köthetőek”. Ám mindennek ellenére az egyház poltpéteri szintű immunitást élvezett Abe miniszterelnöksége idején az ügyészség részéről.

Ezek motiválták Yamagami Tetsuyát július 8-án és azt megelőzően, hogy merényletet szervezzen Abe Shinzo volt miniszterelnök ellen. Yamagami elfogása után a rendőrnyomozóknak elmondta, hogy egy „vallási csoportot” vádol azért, hogy a moonita tanokba révült anyja annyi adományt adományozott az egyháznak, hogy abba belerokkant a család. Eredetileg egy egyházi vezetőt készült megölni Yamagami, de az megvalósíthatatlannak és túl kockázatosnak tűnt, inkább egy hozzájuk kötődő expolitikus likvidálása mellett döntött, hiszen Abe Shinzo a közvélekedés szerint erősen kötődött az egyházhoz, és a kampányrendezvény, ahol nyilvános beszédet tartott Narában, igen gyengén őrzött volt. Érdekesség, hogy a japán média eddig nem volt hajlandó nevén nevezni a „vallási csoportot”, bár mindenki tudja, hogy kikről van szó.

Ottani magyarokból álló „tokiói gangem” egyik tagjával leveleztem az ügyról, a távoli vallási-politikai párhuzamot világítják meg sorai: „Hát izgi, az tuti . . .  mitől is lett egyből a Yasukuni-jinja látogató ultra-szélsőjobbos Abe egy hős? Az meg külön szép, hogy az LDP-ét egy Abe családi háborús bűnös hozta létre Moonies befolyással (…)  igaz, engem azért kezdett érdekelni, mert egykori menyasszony-szerelmemet a Hit-gyüli szippantotta úgy be, hogy még ma is bírok rajta pörögni.”

Abe utódja, Kishida Fumio miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy folytatni kívánja elődje, Abe Shinzo politikáját (úgy is, mint a hadsereg erősítése), ami az új csendes-óceáni helyzetben a szuperhatalmi Kínával és az észak-koreai gengszterállammal súlyosbított régióban persze nem meglepő. Kishida pártapparátcsik – nemrég egy plisszírozott szoknyájú gimnazistalány megkérdezte, hogy mikor nevetett utoljára, mire az új miniszterelnök azt válaszolta, hogy mindig, mikor szeretett baseball-csapata, a Hiroshima Toyo Carp győz –, de nem idegenek tőle a közvéleménynek aligis tetsző gondolatok, például, hogy lehetne amerikai nukleáris fegyvereket állomásoztatni Japán területén, felül lehetne vizsgálni az Alkotmány 9. cikkelyét, és lehetne növelni a katonai költségvetést. (Japán a világ harmadik legerősebb nemzetgazdasága.)

A korábban galamblelkűnek tartott politikai figura héjaformát öltött, és ezt a Tajvan körül kialakult helyzet, Kína másirányú nyomulása és az ukrán háború miatt is érzékenyebbé vált japán közvélemény ünnepelné. Az USA tokiói nagykövete, Rahm Emanuel – volt chicagói polgármester és Barack Obama 2008-as és 2012-es kampányainak tanácsadója – szerint a megváltozott helyzetben változott a közvélemény is: ma többen fogadnák el a Császárság fegyverkezését, mint korábban. A 64 éves Kishida – akit erős piásnak, de unalmas társalgónak szokás tartani – hangsúlyosan ítélte el az Ukrajna elleni orosz agressziót, míg elődje a szorosabb együttműködés gondolatát dajkálta Putyinnal. Kishida az első japán miniszterelnök, aki megjelent egy NATO-ülésen, és az USA, Dél-Korea és Japán részvételével katonailag erősebb jelenlétre fókuszáló együttműködés is alakul.

Vágvölgyi B. András

Köszönet Kerítés Péternek. Címlapkép: Abe Sindzó japán miniszterelnök sajtótájékoztatót tart Tokióban május 26-án (forrás: MTI/EPA/Reuters pool/Kim Kjung Hun)