Világtérkép

Kíváncsiságunk határtalan. Az Átlátszó külpolitikai blogja: hírek, elemzések és tudósítások a nagyvilágból és a szomszédból, a teljesség igénye nélkül.

vageszblog

„Nem blöff” – Putyin mozgósít és nukleárisan fenyeget, mit lép a világ és az orosz társadalom?

Az orosz elnök valószínűleg már nem hisz abban, hogy nyerhet Ukrajnában, de egy jóféle chicken game-re (ki rántja el előbb a kormányt) most is hajlandó. Nagyszabású és az egész országban mutatkozó tömegtüntetések vannak az egész, 10 időzónán át nyujtózkodó velikij Ruszban, 300,000 újoncot sorozna, de lehet az egymillió is, és a taktikai nukleáris fegyver használatát lebegteti. Bidentől Borellen át Stoltenbergig (USA-EU-NATO) jön a figyelmeztetés, hogy ez nem egy olyan cucc, amit meg lehetne úszni, de Vova rátartian annyit mond csak: „ez nem blöff!”. Mire készüljünk, Armageddonra vagy Putyin bukására? 

Az ukrán-orosz háború globálpolitikai fejleményeihez hozzáteendő, hogy a nem nyugati hatalmak sem ünneplik Putyin rablóháborúját: még az Oroszországgal együtt hadgyakorlatozó Kína sem állt teljes mellszélességgel Rettegett Iván mai utódja mellé. India is dorgál, „korunk nem a háborúk kora”; egyedül Irán áll a harcoló oroszok mellé drónokkal és miegyébbel, még Észak-Korea is tagadja, hogy fegyverrel segíteni a posztszovjet birodalmi törekvéseket. A volt szovjet gyarmati területek közül a legnagyobb, Kazahsztán viszont új elnökével elfordul Moszkvától.

A magyar miniszterelnökségi politikai igazgató, Orbán Balázs már hónapokkal ezelőtt nagybátran odanyilatkozott, hogy nem orosz-ukrán, hanem orosz-amerikai háború zajlik Ukrajnában. Ha ez így van, akkor Amerika tud háborúzni a mában, az oroszok meg a háború előtt alaposan fel voltak értékelve katonailag, igényt tartottak a világ második legerősebb hadserege büszke címre. Nos a harkivi áttöréssel és a herszoni csatával ennek a kijelentésnek az emléke is köddé vált: Oroszország katonailag nem második, hanem másodlagos.

Herszon és Harkiv: nem csapda volt, hanem kétfrontos ellentámadás

A putyini propaganda az orosz katonai hírszerzést hibáztatja a kudarc miatt, de a valódi ok az lehetett, hogy épp Putyin és a hadügyminisztérium hagyta figyelmen kívül a katonák figyelmeztetéseit.

Régi duma: mit vennél ami orosz, feldolgozott ipari termék és nem Kalasnyikov? Vennél mosógépet, komputert, applikációt, divatcipőt? Naugye! (Metrókocsit, atomerőművet is csak a nagyon hülyék vesznek tőlük.) A Kalasnyikov is kiterjesztően értelmezendő, az orosz haditechnika egészére vonatkozik. Az AK47-es maradandó népszerűségét nem vitatva, el kell ismerni, hogy a nyugati, elsősorban amerikai harci technológia most erősen bebizonyította felsőbbrendűségét. Ez a háború tüzérségi háború volt eddig leginkább, az orosz lőerő találati pontossága 20-50%, míg az újabban az ukrán hadsereg által használt amerikai HIMARS rakétavetőké 100%. Ja, és az előbbiek 20-50 kilométerre visznek, addig a HIMARS hatótávolsága 80 kilométer.

Az űrből is látszik: NASA-térképen mutatjuk, hogyan növekszik az ukrán tűzerő | atlatszo.hu

Az ukrán védelmi minisztérium hivatalos jelentése szerint az első amerikai M142 HIMARS rakétavetők június 23-án érkeztek meg Ukrajnába. Az első, éles bevetésük már másnap megtörtént (ami arra utal, hogy valójában már korábban megérkeztek a rendszerek, a hivatalos bejelentés idejére már kiképezték a kezelőiket, és hadrendbe állították a fegyvereket).

Az elmúlt 10 nap, két hét legfontosabb tanulsága, amit a szakértők április óta mondogatnak, hogy igen, reális esélye van annak, hogy az ukránok nyerhetnek, és ez mára nem esély, hanem valószínűség.

Most Vlagyimir Vlagyimirovics bejelentette a mozgósítást. Eddig is területi alapon, a szegényebb, nemzetiségi területekről vitték a bakákat Ukrajnába meghalni, dagesztániakat, burjátokat, tatársztániakat, Kadirov csecsenjeit és a Wagner zsoldosait, valamint külföldi erőként a Moszkva holdudvarába tartozó líbiai és szír harcosokat. Megrázó kép volt, ahogy Prigozsin („Putyin szakácsa”, az orosz állami zsoldosok vezetője) szibériai börtönkolóniákon verbunkolt, köztörvényes bűnözők büntetési tételük elengedését kaphatják, ha Ukrajnában vállalnak katonai szolgálatot.

Gyilkosok, erőszaktevők, egyes források szerint katonának állt egy elítélt kannibál is. Képzeljük el, amint ezek a frissen golyófogónak besorozott oroszok elfoglalnak egy ukrán falut, mondjuk! Képzeljük el, ami a polgári lakosságra ilyen esetben vár!

Érdemes előtte megtekinteni Szergej Loznyica ukrán rendező Donbasz c. játékfilmjét, ami pedig jóval február 24-e előtt született, igaz 2014, a háború valódi kezdete után. A különböző szkeccsekből összeálló antológiafilm mélyremegy a fake news, a totalitárius virtuália, valamint a hagyományosan primitív eurázsiai viszonyok találkozásának elemzésében, különösen, hogy ez most aztán tényleg a boncasztalon történik.

Útmutatást adhat ehhez még Alekszander Proskin 1987-es filmje, az ’53 hideg nyara, ami Sztálin halála után, Berija rövid országlása idején játszodik, mikor Szibériában és másutt szélnek eresztették a GULAG foglyainak jó részét, köztörvényeseket, emberevőket, rablógyilkosokat – és persze a politikaiak egy túlélő kisebbségét –, s azok dúltak, fosztogattak, erőszakot tettek, és a Szovjetúnió elhagyatottabb területein Magyarország-méretű országrészeket tartottak az uralmuk alatt. Ez a feltételezett helyzet azonban nem szűkül Ukrajnára, a Putyin utáni káoszban Oroszországban is opció.

Sojgu nem Zsukov. Az orosz hadvezetés véresen idétlen téblábolása azt mutatja, hogy a tuvai fiú – Szergej Sojgu hadügyminiszter a mongol határnál ékeskedő Tuva szülötte – jobban tette volna, ha megmarad a szülőhelyét jellemző torokhang-éneklés mellett, mint hogy stratégát játszik. Voltak nagy orosz hadvezérek, Kutuzov és Trockij, Tuhacsevszkij – aki megverte a japánokat 1937-ben Halhin Gol-nál, de Sztálin kivégeztette, mert népszerűségét veszélyesnek ítélte saját hatalmára –, a II. világháború győztes szovjetjei: Vorosilov, Rokoszovszkij, Tolbuhin és társaik.

De Grebennyik tábornok – Budapest 1956-os szétrombolója –, vagy Borisz Gromov, az afganisztáni szovjet erők sikertelen, 1989-ben vesztesen elódalogni kényszerülő parancsnoka nem tartozott a nagy orosz generálisok közé. Mint ahogy a mai orosz stratégák, így Sojgu sem.

Putyin édesanyját KGB-nek hívták, de amiben az oroszok a kezdet kezdetén nagyot buktak, az a hírszerzés: elhitték, hogy Blitzkrieggel elfoglalható Ukrajna, hogy az oroszul beszélő ukránok egy emberként állnak a „felszabadítók” mellé. Ehhez képest az történt, hogy az ukránul és oroszul beszélő ukránok igazi nemzetként fogtak össze, és nem lennék meglepődve, ha a közös szovjet hagyomány alapján majd Nagy Ukrán Honvédő Háborúnak neveznék ezt a borzalmat, amit a neosztálinista új Rettegett Iván (Putyin) indított abbéli félreértésében, hogy összekeverte Dél-Oszétiát és Abháziát Ukrajnával.

Mit olvashatunk ki kedvenc putyinológus szerzőm, a The New Yorker publicistája, Masha Gessen Jövőnk a múlt című remek könyvéből e nyilatkozatok után? Régről tudjuk, hogy az orosz-amerikai írónő „ambciózus kis gengszternek” tartotta a kezdetektől a fiatal Vlagyimir Putyint, Oroszország alászállását uralomra kerülésétől (2000) számítja, és ez a kis gengszter az, aki nem eléggé elítélhető módon elnyerte az új-újbaloldali nyugati vezetők, Tony Blair, Gerhard Schröder, és, tegyük hozzá: Gyurcsány Ferenc, szimpátiáját.

Hogyan tudta eladni magát a Dzsezsinszkij-akademista „Szőke Tatár” Nyugaton eleinte jó arcnak és kellemes partnernek –  rejtély. Schröder kancellársága utáni Gazprom, majd Rosznyeft igazgatósági tagsága elég jó indikátora a kérdésre adott válasznak.

Ahogy Abbasz Galjamos orosz politikai elemző – és Putyintól eltávolodott egykori beszédírója írja (idézi Uj Péter, 444.hu): „…Putyin már nem hisz a katonai győzelemben. Azért volt szükség a mozgósításra, hogy Ukrajnát valahogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse. Demonstrálni akarja, hogy képes eszkalálni a helyzetet. És ha az ukránok látják milyen elszánt, talán azt is elhiszik, hogy atomfegyvert akar bevetni. (…) Putyin a nehéz helyzetekben mindig emeli a tétet. Azt várja, hogy az ellenfele kitérjen. Amikor azt mutatja, hogy készen áll a még súlyosabb konfrontációra, blöfföl. Ez nem újdonság.”

A The New York Times-ban Thomas Friedman Putyin három  menekülési útjáról ír. Az első a totális ukrán győzelem, ami arra viheti Putyint, hogy valami őrültséget csináljon az arcvesztés elkerülésére. A második valamilyen piszkos alku, hogy a tűzszünetért megtarthasson valamennyi ukrán területet. A harmadik lehetőség ennek a szoftabb verziója, kevésbé mocskos módja. A szovjet korszak legnagyobb, 3,5 millió Instagram-követővel bíró popsztárja, Alla Pugacsova is kérte, nyilvánítsák „külföldi ügynöknek”, mert nem hisz ebben a háborúban, ami páriává teszi az országot és pokollá a lakosok életét.

Friedman szerint az elmúlt egy hét volt a lehető legrosszabb a háború kezdete óta, „bölcsesség, igazság, kegyelem és B-terv nélkül”. Hadköteles oroszok felteszik John Kerry vietnami háborús kérdését: „Hogyan kérsz meg egy embert arra, hogy ő legyen az utolsó, aki meghal egy félreértésért?”. Ezenközben Putyin a nukleáris csapást fontolgatja, szóval képzeljük el Ukrajnát, mint globális Groznijt, vagy Aleppót, miközben ez a háború kizárólag Putyin, és nem az orosz emberek háborúja. Persze Putyin után valaki rosszabb is jöhetne, de még ha olyan demokratikus nacionalista, mint Navalnij lenne az utódja, akkor is nehezen elviselhető lesz jó ideig az ukrán fiaskó.

Ha netán Putyin elvérezne az ukrán banánhéjon, mi jönne vissza antropológiailag?, az újorosz vagy a szovjet ember? A homo sovieticus definíciószerűen neosztálinista birodalmi lény, virtuális entitás, az újorosz meg az, aki Seychelles-en telel ki a szobortestű jekatyerinburgi kurvájával.

A szovjet ember imaginárius lény, virtualitását talán legjobban Eörsi István ragadta meg, egy még a szamizdat Beszélőben megjelent írásában. A fiatalok már nem tudják, hogy a belvárosi Sas utcát az átkosban Guszev utcának hívták, a szovjet hadsereg egy őrnagya, Illés Béla magyar író egy regényéből, aki Guszevet gárdakapitánynak írta le, 1849-ben Paskievics herceg csapataival a magyar szabadságharcot leverni érkezett Erdélybe, de igazságérzetétől vezérelve, ám átált forradalmárnak, amiért a cári hatalom kivégeztette.

Eörsi folytatja nyomozását: „egy finom irodalmi érzékkel megáldott barátom, Krassó Miklós már 1955-ben gyanút fogott. Kérésére a Szovjet Hadtörténeti Intézet közölte, hogy 1830 és 1870 között egyetlen Guszev sem létezett az orosz tisztikarban. A Guszev utca azonban nem volt átkeresztelhető. Szovjetellenes akciónak minősült volna…”. Eörsi a fake news kifejezés térhódítása előtt is ismerte, mit jelent a „mintha (érték nélkül” – ahogy a postán mondták egykoron), mennyire propagandisztikus manipuláció ez.

A „szovjet ember” kitalálmány, miként az „újorosz” (Viktor Jerofejev, Pelevin vagy Szorokin kedvelt szava) is az. Nagy az az ország, sok a kincse, de kevés a demokrata hagyománya. Márpedig a tényalapú valóságra törekvés, és az emberi egyenlőségbe vetett hit nélkül lehet akármekkora egy ország, ha csak a hatalmi gőg tartja egybe, akkor az bizony egy szarkupac. Most esély van rá, hogy Oroszország, a kataklizma után, kilépjen a szarkupac státuszából. Ez egyébként Magyarországnak is esély.

Zelenszkij úgy korunk Che Guevarája, ahogy a Covid idején a kovász lett korunk tamagochija, azzal a különbséggel, hogy ő nem biztos, hogy Boliviában fog meghalni, mint Che, vagy Eduardo Rózsa-Flores – mondjuk. A The Atlantic hasábjain a volt lengyel külügyminiszter, Radek Sikorski felesége, Anne Appelbaum írja, hogy szemben Zelenszkijjel Putyin mostani handabandája nem a biztos vezető benyomását kelti. Bejelentett egy nagy tévébeszédet, majd magyarázat nélkül nem csinálta meg, az elfoglalt területeken hamis népszavazásokat rendezne seperc alatt, és a mozgósítás most az egyedüli esély maradt, nehogy szégyenletes vereséget szenvedjen.

A Putyint Aranyborjúként imádó autoriter vezetők, Kínában, Belaruszban, Kazahsztánban – tegyük hozzá szomorúan: Magyarországon –, de az „erősember” vezette országokban is, mint Törökország vagy India, eddig örömmel mutatkoztak vele, de a támogatás elveszőfélben van. Hadserege gyengének mutatkozik, morálja összeomlott, külföldi támogatottsága fogyó, és az otthoni is, és ez elkezdheti alaposan aggasztani. Még a török  Erdoğan is arról beszél, hogy fel kell hagynia a területi nyereségek hagymázával, vissza kell adnia mindent, még a Krímet is.

A magyar hozzáállás szánalmas. Gábor György filozófus írta össze pár napja népszerű Facebook jegyzetei egyikében, hogy a kormányzati biztonságpolitikai médiamegmondó, a nagyszerű és fennen szárnyaló Nógrádi György hogyan nyomatja az orosz propaganda-bullshitet február óta ezerrel, de  szeptember 18-án már arról éretkezett, hogy „Putyin veszített a presztizséből, az orosz hadsereg nem bír el Ukrajnával,” szeptember 19-én, hogy „Az ukránok két csapásáról nem tudott az orosz hírszerzés, ezért fejek fognak hullani” és szeptember 21-én pedig azt mondta, hogy Putyin nem alkalmaz elsőként atomfegyvert. Hát, ha ezt mondta, akkor minden okunk megvan arra, hogy elkezdjünk aggódni.

Magyar hatalomgyakorló talán ezer év alatt nem nézett be ennyire háborús konfliktust, mint Orbán Viktor, és ennek is kéne, hogy legyen következménye.

Vágvölgyi B. András

Megosztás