Rendhagyó nekrológ egy amerikai hősről – John McCain halálára

A nekrológok számomra valahogy mindig lehangolóak. S nemcsak azért, mert a halál eleve nem túl vidám dolog. Hanem azért is, mert tudom, hogy készülnek. A világ nagyobb hírügynökségeinél, lapjainál az idősebb, betegeskedő, haldokló politikusok, celebek esetén már be van tárazva a leendő halott munkásságának, karrierjének summázata. A legtöbb orgánum ezek valamelyikét veszi át, legfeljebb saját nézeteinek megfelelően hozzáír ezt-azt, aztán ezek terjednek a világhálón sokféle nyelven, milliónyi kópiában. Valahogy személytelen az egész. Nem is nagyon merik egy kicsit se személyesre venni. Pedig lehetne. Akkor is, ha személyesen nem ismertük az illetőt. A szakmányban átvett, tömeggyártású nekrológok mellé néha belevihetnénk önmagunkat is a gyászcikkbe. Hogy bennünket személyesen mire döbbentett rá az illető halála? Szinte mindig van ilyen, s ez néha talán érdekesebb, mint a sokadik, egy kaptafára készült hír.

John McCain halálára volt szükség ahhoz, hogy igazán tudatosodjon bennem egy sokkoló tény. Rádöbbentem, hogy Donald Trumpban és bennem akad valami közös. Nehéz mindezt feldolgozni, de így van. Létezik egy dolog, ami McCain pályafutásától elválaszt, Trump karrierjével viszont összeköt. Az USA elnöke, akárcsak én, mindent elkövettünk, hogy megússzuk a sorkatonaságot. Nem igazán akaróztunk bevonulni. A tekintetben persze, hogy Trump mennyire volt kreatív, hogy kibújjon a szolgálat alól, kénytelen vagyok sajtóértesülésekre hagyatkozni. De én eléggé az voltam.

McCain azonban nem ilyen volt. Ő bevonult, aztán Vietnamban fogságba esett. Talán azért is volt kérlelhetetlen mindenféle diktatúrával szemben, mert ő – a nyugati politikusok oroszlánrészével szemben – megjárta a kommunisták börtöneit. Fogva tartóinak nem sikerült megtörni, pedig sok hadifogságba került embert tudtak lelki és fizikai nyomással kollaborációra rávenni. Olyannyira, hogy sokan valamilyen rejtélyes, agymosó vagy tudatmódosító eljárásnak tulajdonították, hogy mind a koreai, mind a vietnami háborúban számos elfogott katona, hírszerző és más külföldi civil is együttműködött a kommunista hatóságokkal.

„A háború kitörése után alig pár héttel, 1950. július 9-én egy amerikai hadifogoly rádióüzenetében éltette az észak-koreai propagandát. Ő volt az első, akit a háború végéig még sokan követtek. A hadügyminisztérium becslése szerint minden hét, hadifogságba esett amerikai közül egyet „agymostak.” A harcok végeztével 21 amerikai megtagadta, hogy visszatérjen hazájába, negyven kiszabadult fogoly bejelentette, hogy kommunista lett. Az agymosás kifejezés a mindennapi szóhasználat részévé vált.” – említi Varga Bálint, a Richard Condon A mandzsúriai jelölt című regényéhez írt utószóban. (Agave könyvek, Budapest. 2004. 259.o.)

Koreában sikerült a szovjeteknek” átállítani” a brit diplomataként fogságba esett MI6-tisztet, George Blaket. Vietnamban pedig nyilván a koreai tapasztalatokat is felhasználták annak érdekében, hogy minél több katonát rávegyenek az együttműködésre. McCain esetében ez nem sikerült, ami bizonyította, hogy a komcsiknak nem volt semmiféle az agyat leigázó csodaszere. (Egy titkos CIA-vizsgálat már a koreai háború végén bizonyította, hogy nem voltak ilyenek, s „…a sztálini kor politikai rendőrsége valójában a terror – a fizikai kényszer, a pszichológiai nyomás, az elszigetelés, a megalázás és a kiszolgáltatottság – hagyományos eszközeit alkalmazta példátlan és hatékony brutalitással.”)

A katonákat nem hipnotizálták vagy drogozták. S aki még látszólag, színleg megtört, az is képes volt rá, hogy leleplezze a kínzást. Mint McCain sors-, és párttársa, Jeremiah Denton későbbi szenátor, „…aki amiatt vált híressé, hogy 1966-ban hadifogolyként egy észak-vietnami propagandának szánt interjú közben pislogással elmorzézta a „kínzás” szót, és ezzel leleplezte fogva tartásának embertelen viszonyait.”

McCain esete azért érdekesen emberi, mert remekül illusztrálja: az élet nem egy hollywoodi film. Ott a főhős, bárhogy is kínozzák, egy pillanatra sem inog meg. A 444 által közölt terjedelmes életrajzi cikkben is leírják: az elején a rendkívül brutális kínzások miatt McCain aláírt egy papírt, amelyben elismeri, hogy bűnös. „Ebben a helyzetben végül aláírta a „vallomást”, amivel ugyan nem ártott közvetlenül senkinek, mégse bocsátotta meg magának soha.”

De utána erőt gyűjtött, s propagandainterjúban szerepelni már nem volt hajlandó. Azt is felajánlották neki, hogy, előbb szabadulhat, ha ezt hálásan megköszöni „jótevőinek”. „De McCain ragaszkodott az amerikaiak belső szabályzatához, hogy a hadifoglyok csak az elfogásuk sorrendjében szabadulhatnak.” Ezért újabb verések jártak neki.

Én, ha egyszer megtörnek, biztosan aláírtam volna mindent, amit elém raknak, megteszek bármit, amit kérnek, ha cserébe szabadulhatok. A legtöbb ember olyan, hogy ha egyszer átbillentik a holtponton, akkor „már úgyis mindegy” alapon bármit megtesz. És szerintem a lelke mélyén a „lógós” Trump ugyancsak tudja, hogy ő is ez tenné, csak ő ezt soha nem vallaná be.

Persze én jóval könnyebb helyzetben vagyok nála. Én ugyanis nem próbáltam amerikai polgárok százmillióit meggyőzni arról, hogy én vagyok a legnagyobb hazafi, méltó vagyok a hadsereg főparancsnokságára, bátran helytállok a legdurvább válsághelyzetben is. Trump a zsigereiben érezte: McCain ennek a hazugságnak a két lábon járó cáfolata. McCain életútja remekül illusztrálja milyen egy hősies, bátor ember. Hát, nagyon nem olyan, mint Trump, akinél – mint azt a sajtó megírta – családi hagyományt követett a katonaság elől való meglógással.

Nekem persze semmi gondom azzal, ha valaki nem akar katona lenni. Én sem akartam. Az sem gondolom, hogy a hadsereg valakit törvényszerűen jobb politikussá tesz. De az amerikai kisember ezt másképp véli. Legalábbis akkor, ha a választásokon indulókról beszélünk. Szeretik, ha a képviselőjük, az elnökük megjárta a harcteret, de legalábbis teljesített katonai szolgálatot. Enélkül is lett már elnök, illetve alelnök jó pár USA-politikusból. De ez mégiscsak gyenge pont, támadási felület az amerikai közéletben.

„Azokat a politikusokat, akiknek valamilyen úton-módon sikerült kibújniuk a behívás kötelezettsége alól, draft dodgereknek, behívó-svindlereknek bélyegzik – közéjük sorolják például Bill Clintont, George W. Busht, Joe Bident, vagy akár Dick Cheney-t is. (1993-ban például, amikor Clinton elnökként beszédet mondott a vietnami veteránok emlékművénél Washingtonban – a Los Angeles Times korabeli beszámolója szerint – mintegy száz egyenruhába bújt veterán tiltakozásul egy emberként fordított hátat neki.)” – írja az egyik USA-szakblog.

Trump nagyjából úgy úszta meg a behívást, mint én. Négy alkalommal a tanulmányaira hivatkozva kért halasztást, utoljára pedig orvosi igazolással mentesült. Majdnem úgy, akárcsak jómagam. Nálam az egészségügyi papír kimaradt: mire odajutottam volna, eltörölték a sorkatonaságot. De ha igazolás kellett volna, hogy megússzam, szereztem volna. Fiatalok tömegei csinálják ugyanezt mindenütt, ahol van kötelező katonaság.  Hogy valamire hivatkozva kibújnak alóla.

Csak a túlnyomó részükből nem lesz elnökjelölt egy hagyományos férfiasságra épülő, katonás húrokat pengető jobbos pártban. Ha az emberünk mégis az lesz, nagyon kínos, ciki és megalázó tud lenni számára, ha egy valódi háborús hős párttársa olvassa a fejére a gyávaságát. „Az egész konfliktus egyik aspektusa, amit nem érek fel ésszel, hogy miközben a legszegényebbeket mind besoroztuk, a leggazdagabbak mindig találtak egy doktort, aki azt írta, hogy csontkinövésük van. Ez pedig rossz. Ha azt kérjük, hogy minden amerikai szolgáljon, akkor szolgáljon minden amerikai” – nyilatkozta a vietnami háború kapcsán, félreérthetetlenül célozva arra a diagnózisra, melyre hivatkozva Trump megúszta a bevonulást.

Persze amit McCain ekkor a tévé nyilvánossága előtt kimondott, azt régóta tudta már a párton és országon belül szinte mindenki. De ezzel a „Király meztelen!” mondattal McCain ezt végérvényesen leleplezte. Trumpnak az e miatti komplexusaiból fakadt a gyűlölete, melynek hangot is adott, amikor a veterán politikustársát mocskolta: „[McCain] nem háborús hős. Azért lett az, mert elfogták. Én azokat szeretem, akiket nem fogtak el.” Trump dühe érthető. McCain önmagában a személyével, múltjával, cselekedeteivel rátapintott a Trump-féle populista demagógia Achilles-sarkára (ha már csontkinövés, legyen kövér.)

Korunk illiberális, unortodox, elitellenes hősei nem csak azt mondják, amit szerintük az átlagember hallani akar. De igyekeznek öltözködésükben, beszédükben, gesztusaikban is a „keményen dolgozó kisembert” utánozni. Azt sugallva: ők is olyanok, és úgy is élnek, mint az átlag. Pedig nem. Nagyon nem. Arról beszélnek, a kisember fia ne egyetemre menjen, hanem legyen csak gyári munkás. Miközben ők soha nem akartak azok lenni, s gyereket is fizetős külföldi egyetemre járatják. Hogy az egészségügy nem üzlet, s az állami kórház milyen rendben van, őket azonban VIP-intézményekben látják el. S ez a típus biztatja a kisember fiát, legyen katona, haljon hősi halált a sivatagban, miközben ő maga kibújik alóla, miként a gyerekeinek is elintézi a mentesítést.

A Huhogókban van az a jelenet. A francia forradalom idején a helyi hivatalnok (aki valószínűleg a Bourbonok idején is hivatalnok volt) agitálja a parasztokat, hogy lépjenek be a forradalmi hadseregbe. Ott áll mellette a fia, az örök kádergyerek archetípusa: elhízott ifjú, drága ruhában. A parasztok elkezdenek zúgolódni: a fiad adjon példát! Ő nem akar belemenni, mondván: a fia is hivatalnok, (mi más volna) aki mentességet élvez. De majdnem kitör a lázadás, így kénytelen belemenni, hogy a fia is vegyen részt a sorozáson. Persze aztán mégis elintézi, hogy ne kelljen neki bevonulnia. Lefizet egy parasztfiút, hogy az vonuljon be helyette.

Mert az ilyenek mindig megússzák. És pont az ilyeneknek a legkínosabb, ha színre lép egy McCain. Aki nem akarja megúszni. Mikor 2000-ben McCain indult a republikánus elnökjelöltségért, egy másik draft dodger „lógóssal”, George W. Bushhal szemben, egyszer csak:„Szórólapok hirdették, hogy homoszexuális és pszichés zavarokkal küzd a vietnami kínzások miatt.” A Fehér Házba jutó lógós pedig – hazafiságát bizonyítandó – hamis ürüggyel kirobbantotta az iraki háborút, amit máig nyögünk. Persze McCain elég nagy héja volt ahhoz, hogy maga is támogassa az iraki háborút. De őbenne talán lett volna annyi becsület, hogy nem kezd bele bizonyítékok nélkül.

Én nem vagyok híve a sorkötelezettségnek, azt se gondolom, hogy minden politikusnak legyen katonai múltja. Trumppal nem az a baj, hogy nem vonult be, ahogy Orbánnal sem az, hogy nem küldte a fiát gyári munkásnak. Hanem, hogy gyávák. A tömeguralom kreatúrái, akik a nép kegyeit hajhásszák. Bármit kimondanak, amit hallani akar. Ha a csőcselékké züllő szavazók heccre, mocsokra vágynak, azt is. Görcsösen remegve fürkészik a közhangulat hullámzását. Ha egy ügy népszerűtlenné válik, úgy ejtik, mint a forró krumplit. Akkor is, ha ők maguk rendkívül fontosnak tartják.

Volt pár ilyen ügye a NER-górénak is. Olimpia, vasárnapi boltzár, szavazási regisztráció, internet-adó. Ő egy, a tömeghangulatnak rendkívül kiszolgáltatott valaki, aki csak arról mer beszélni, amit hálás témának gondol. Az ilyenből már nem lesz politikai startup-alapító, aki tud kísérletezni, vitázni, próbál meggyőzni, szembeszállni a közízléssel. Nos, McCain ilyen ember volt. Valószínűleg nagyon kevés dologban értettem volna egyet vele. Republikánus héja volt, hagyományos értékekben gondolkodott.

Mégis, volt benne valami saját útját járó nyakas individualizmus. Ott az a híres videó, amikor a sajátjai, a rajongói, a republikánus kemény mag soraiban kampányolt, mint elnökjelölt a 2008-as választáson. Az elvakult hívek sorra dobták a magas labdákat, a ziccereket. Hogy Obamától félni kell, mert ő nem rendes amerikai, hanem egy arab (you know: migráns.) Trump és Orbán erre azonnal lecsaptak volna. Habozás nélkül, gátlástalanul. Mert ők ilyenek, erre vannak szocializálva. Hogy forog a kamera, és mondani kell valami durvát, keményet, ütőset, ha a közönség ezt várja.

McCain nem ezt tette: védelmébe vette ellenfelét. El is bukta a választást. Az Obama népszerűsége miatt egyre frusztráltabb republikánus bázis már nem ilyen lovat akart. Hanem olyat, aki jól megmondja, és soha nem hátrál. A pártban egyre súlyosabb figurák tűntek fel, míg végül Trump nyerte a mocsokban zajló iszapbirkózást.

Ez már nem McCain pártja volt. És talán már nem is az ő Amerikája. Nem olyan USA, amire vágyott. Érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet, hogyan „magyarosodott”, miként vált szélsőségesen pártossá az amerikai belpolitika. És most McCain, a hős sincs már, hogy gyengülve bár, de ellenszegüljön a folyamatnak. Nyilván, akik benne bíztak, keresik az utódját. Rossz hírem van: a hősök olyan szuper képességű mutánsok, akikből nagyon kevés van. Tehát nem lehetnek ott mindenütt. Megmenthetnek egy fuldokló kislányt egyik nap, kimenthetnek a tűzből egy nyugdíjast másnap.

De egy tömegdemokráciát képtelenség a hősökre, a hősiességre alapozni. Az a gyarló embertömegek szavazatán nyugszik. Az ő mentalitásukat kéne szelídíteni, nemesíteni – ha kell, szembeszegülve velük, bevállalván a konfliktust, ahogy McCain tette. De ez nem látványos, pörgős akciómozi, hanem évtizedek szívós munkája: ide nem a Die Hard-szériából ismert lövöldöző McClane hadnagy, hanem a bölcs, önkorrekcióra képes McCain hozzáállása kell. Kérdés, van-e annyi időnk, Trumppal a Fehér Házban. De ez már nem az Ön gondja, kedves John! Nyugodjék békében, Mr. McCain, megérdemli a pihenést!

Papp László Tamás