Bezárás
vageszblog

Pincsitől a csau csau-ig: hogyan rontsunk a magyar-japán viszonyon?

Még az átkosban találkoztam először nagyszámú japánnal Japánban, meglepett, hogy az akkor még általános Bukarest-Budapest tévesztés helyett mindenki tudta, hol van Magyarország, sőt, „Ázsia Európába küldött nyílhegyének” tartották a magyarokat, ami már csak azért is érdekes, mert a japán gondolkodásban ők viszont nem ázsiaiak, hanem különálló entitás.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Talán 2015 nyarán volt az időpillanat, mikor a világ második legerősebb gazdaságának előkelő pozícióját Kína átvette Japántól, amit a szigetország lakói a rájuk jellemző porcelánmosolyos megadással fogadtak: harmadiknak lenni is szép, és Kína éppen tízszer nagyobb lakosságú náluk. A kínai-japán viszony történelmileg komplikált, a japán imperializmus első számú célpontja Kína volt az 1945 előtti militarista korban, a nankingi vérengzést és más háborús attrocitásokat, sok millió halottat a kínaiak máig nem tudtak megemészteni, a japánok pedig húzódoznak elismerni azokat.

Ettől még a két ország polgárai remekül kereskednek, jól megértik egymást, különösen írásban; hangulatos látvány Tokióban és másutt, japán pincérek és kínai vendégek társalgását szemlélni, egymás kezéből kapkodják ki a papírt és írószert és írják a rendelést. A kínai ideogrammák (kandzsik) ugyanis mindkét nyelvben közel azonos jelentésűek, az írott kínai pedig a latin, a lingua franca. A 4-5000 éves japán civilizációt a kínai hatás nélkül érteni nem lehet.

A lakatlan Senkaku (Diayou) szigetek a Kelet-Kínai tenger éke, a japán Ryukyu-szigetlánc legdélebbi pontjától 410, a kínai partoktól 330, Tajvantól mindössze 170  kilométerre (Tajvanon más a kínai neve: Tiaoyutai-szigetek). A halászati jogok miatt a területi hovatartozás régóta vitás pont, akárcsak a északon a négy Kurili-sziget esetében, ami miatt még mindig nincs békeszerződés Oroszország és Japán között 1945 óta.

Kína az utóbbi időben szinte beltengerként kezelné a Sárga-tengert, a Kelet-, és Dél-Kínai tengereket, Senkakutól jóval délre a Spratley-szigeteket – ezt Vietnam, a Fülöp-szigetek és Indonézia vitatja -, amerikai hadihajók napjainkaban is tartanak flottafelvonulásokat a kínai fél távoltartására. Távoli, harcálláspontunkból nehezen értelmezhető problémák ezek, annyira sem ragadja meg a magyar ember figyelmét, mint a külpolitika más, színes-érdekes problémái. Legyen hát elég annyi, a kínai-japán viszony darázsfészek, és kicsit sem a mi ügyünk.

Történt viszont a napokban, hogy a V4 kormányfői Brüsszelben Shinzo Abe japán miniszterelnökkel találkoztak, ám a regionális csoportosulás és a csendes-óceáni gazdasági óriás vezetőinek találkozója felemásra sikerült, mert találkozni ugyan találkoztak, ám erről a diplomáciai szokásoktól eltérően nem fogalmaztak meg közös közleményt, nem volt sajtótájékoztató, csak egy kis erőlködés. Orbán akadékoskodott, vegyenek ki az előre elkészített zárónyilatkozatból két utalást, ami Kínának nem esett volna jól. Így aztán nem lett nyilatkozat.

(A magyar külügy szerint egyébként nem igaz, hogy Orbán miatt maradt el a közös közlemény, „a hír dezinformáció, tipikus álhír” – a szerk.)

Azt már megszoktuk, hogy a magyar kormány tök fölöslegesen Ukrajnával keménykedik kárpátaljai magyar érdeknek beállítva, a lopakodó irredenta szellemében, de tényszerűen pőre orosz érdeket képviselve. Ám hogy a távoli, de országunkkal baráti viszonyt ápoló Japánnal szemben miért kell pőre kínai érdeket képviselni, azt ész fel nem foghatja.

Kína nagy, hatalmas, nemsokára egész Afrikát gyarmatosítja, a világgazdaság talán legdinamikusabb szereplője, satöbbi, satöbbi. Japán is nagy és hatalmas, lakosságra majdnem mint Németország és Franciaország együtt – másfelől viszont pont annyian élnek ott, mint Szecsuán tartományban -, hazánkkal szímpatírozós viszonyban, éppen száz éve vették fel a diplomáciai kapcsolatot az Osztrák-Magyar Monarchiával, és már a sötét hetvenes években ideküldték Kobayashi Ken-Ichirót a televíziós karmesterversenyre, hogy felderítse a kádárizmusba ájult magyarokat.

Orbán külpolitikai károkozása eddig az EU-t, az amerikai kapcsolatot, a NATO-szövetséget és persze a szomszédos országokat érintette, ám most ezzel a húzással kelet felé is tízezer kilométerrel nőtt az akciórádiusz: sikerült a japán miniszterelnököt is megsérteni.

Kínával mindenki kereskedni akar, Kínával mindenkinek kereskedni kell. Kína nyilvánvalóan gazdasági motorja a XXI. századnak, mely az „Amerikai” után talán lehet majd „Kínai Évszázad”. De! Kína régivágású autokrácia, to say the least, a Belgrád-Budapest gyorsvasút is remek terv (nekik; sok magyar haszna nincs), viszont eddig nem emlékszem, hogy a kínai pártállam érdekében a kedves vezető ennyire erősen exponálta volna magát.

A magyar nép ajkán már régen elterjedt a „Putyin-pincsi” epitethon ornans (eposzi jelző), amihez most társulhat a Xi Jingping (Hszi Csinping) csau csau-ja, ölebe, házikedvence jelző is. Az ölebség ott is látszik, hogy Pintér Sándor belügyminiszter javaslatot nyújtott be, a Nagy Közös Központi Tárhely törvényjavaslatát, melyben a közterültisek, a BKK, a Magyar Közút, a bankok és a rendőrség térfigyelő kameráinak (CCTV – de ez most esetünkben nem a kínai állami televíziót jelöli) egy helyre gyűjtött anyagainak tárhelye lenne.

Kínában mintegy 280 millió kamerával figyelik az állampolgárokat, pontrendszert dolgoztak ki a helyesen-helytelenül viselkedők osztályozására magasan fejlett arcfelismerő rendszerük segítségével. Azt én tudom, hogy nincsenek állandó barátok, csak állandó érdekek,  értem azt is, hogy Eurázsia jelenleg fontolgatja, hogy Kelet-Ázsiával szövetkezik Óceánia ellen, és csak így szabadulhat meg a balliberális Goldsteintől, de ehhez az itthoni gyűlöletfélórák kevesek.

A csaucsau-t egyébként a Songshi Quan-nak (szongsi kuan-nak, dagadtoroszlán-kutyának) is nevezik származási helyén, északkelet Kínában. Másik neve a Tang Quan (Tang-dinasztia kutya), melyben az érdekes, hogy a Tang-dinasztia Kína fénykora volt, a legfejlettebb birodalom volt e sártekén, csakhogy az 1200 évvel ezelőtt volt. Hogy a következő Tang-kor mikor lesz, nem tudni, lehet már holnapra oda orwellizálódik a világ, de az is lehet, hogy újabb 1200 év múlva. Mindenesetre én nem fogadnék rá nagy összeggel. Ha miniszterelnök lennék, depláne barátok megsértése, elvesztése árán pedig mégannyira sem.

Vágvölgyi B. András

Képünk forrása: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom