Pont húsz éve jártam Gazában, még voltak bent telepesek, nem épp eltartott kisujjú emberek, avokádófronton vettek részt az agráriparban, állig felfegyverezve, tetszett a nyolcéves kislány sztorija, hogy hetente kétszer tankkal jár át egyik telepről a másikra zongoraórára. Ekkoriban született Rouzan al-Najjar is.

Rafahba tartottunk, követségi kocsi sofőrrel, valamint üzletbarátom Lipschitz, aki az ivrit és arab tolmácsolással is segített, le, az egyiptomi határvárosba, a házi csempészalagutak vidékére, ahol ekkor adták át a Jasszer Arafat Repülőteret, ahol néhány nappal később Jasszer Arafat forgadta a reptér első vendégét, Bill Clinton amerikai elnököt, aki Jeruzsálemből helikopterezett ide.

Útközben, Han Junisz főterén már koradélután elkezdtek gyűlni az asszonyok a letartóztatott fiaik bekeretezett képével, egyszerű törzsi rigmusra tunningolták magukat, a katonai ellenőrzőpont személyzete egykedvűen figyelte tevékenységüket, a drótkerítés-szélvédős dzsippen hosszú hajlékony rádióantenna jelezte összeköttetésüket a nagyobb erővel.

Rafah vagy harminc kilométer, ha szamarakat kerülgetve is az úton, de hamar megvoltunk. Másfél órával később a han juniszi főtéren már megjöttek a tizenötévesek is, elkezdődött a kődobálás.

Az erezi átkelő olyan volt, és nyilván ilyen ma is, mint egy időkapu, világok közötti átjáró, az egykori belnémet határ vagy a Fal oldalai Berlinben. Ott az elsőből a második világba lehetett közlekedni, Erezben az elsőből a harmadikba. Zsúfoltság és nyomor a Szaladin sugárúton, legyek lepik a birkahúst a hűtő nélküli hentesnél, rengeteg fiatal és valamennyivel kevesebb vénasszony múlatja a csermelyléptű időt semmittevéssel, hangszóróból ordít a müezzin, kaffiyás (beduinkendős) vénember üldögél egy kisteával a büfé előtt egy sörösládán, shishát szív és olvasót perget, mindent regisztrál.

Ebben a hangulatban alapvető fontosságú a mesterséges adrenalinfokozás, erre szolgál a ritmus. A „törzs dobja”, de ez így pontatlan, mert a törzs dobja McLuhan szerint a rádió. Monoton ismétlegetésre alkalmas ritmus, egy előénekes majd az egész tömeg által megismételt rigmus. Normálállapotból az egekbe fokozás. Kell idő, míg beindul az agresszió. Ezt a fiatalok hozzák be a letartóztatott fiaikért kántáló vénasszonykórus mellé. Parittya, hadicsúzli, kövek – PVC-csövekből barkácsolt Kasszam-rakétát pár évvel később láttam a dél-izraeli Szderótban –, ezek a fő fegyverek. Meg a fake news.

Az év vége világsajtót megmozgató eseménye volt Rouzan al-Najjar húszéves ápolónő lelövése Gazában. A New York Times nagy erőkkel látott neki a témának, oknyomozás, videószimuláció, rengeteg szemtanú tanuságának matematikai elemzése segítségével:

Mindeközben az előrehozott választásokat eredményező korrupciós vádakkal illetett illiberális Binyamin Netanyahu miniszterelnök Brazíliában vendégeskedik a hasonszőrű Jair Bolsanaro elnöki beiktatásán; hamár a helyszínen, ideológiai tejtestvérével, Orbán Viktorral is pacsizik.

Megrendülőfélben lévő hatalom szívesen és kedvvel alkalmaz erőszakot, amelyet szeret kikényszerítettnek láttattni, manipulációtechnológiai csodafegyver a rendfenntartókra támadó tömeg képe, igaz, kétélű ez a csodafegyver, a demokratikusan tüntetőket támadó hatalom képe is mérgez. Könnyű túltolni.

Izrael nemzetközi megítélésének alapja vagy ötven éve a valós, illetve a kiprovokált erőszak képe. Pár hónapja Ahed Tamimi tizenhat éves palesztin lány képe söpört végig a világon, a szőke raszta, átlagos holland vagy dán tinédzserre hajazó külleme fokozta a nyugati együttérzést ügyével, mely egy izraeli katona felpofozásával kezdődött.

Az ikonikus riportfotónak nincs párja. Capa épp meghaló spanyol polgárháborús köztársaságija. Varsói kisfiú feltartott kézzel a gettóban, körötte SS-katonák. Meztelen vietnami kislány My Lai-ban. Az apja ölében holtan fekvő palesztin kisgyerek – honnan is lőtték le? A Muhammed al-Durrah incidens 2000 szeptember 30-án történt Gazában, ahol a Netzarim kereszteződésben kibontakozó tűzharcban lelőtték az apja háta mögött megbúvó kisfiút.

Egy Talal Abu Rahma nevű férfi vette fel az esetet, aki a France2 tévécsatornának dolgozott: az izraeli hadsereg (IDF) először elismerte a felelősséget, később, elemzés után, visszavonták. Nagy médiavita bontakozott ki Franciaországban és világszinten, a káoszban honnan jött a gyilkos golyó. Ballisztkai szakértők, lőpályaív-mérnökök, kommandósok és tüzérségi tótumfaktumok állításainak többsége szerint valószínűsíthető, hogy a gyilkos lövés hátulról, azaz palesztin oldalról jött. Egyes vélemények szerint az sem kizárható, hogy az egész jelenet a fiú halálával megrendezett volt, a gyerekmártír képének és legendájának médiahatékony vágya rendezte meg az esetet.

Hasonlították a Dreyfuss-ügyhöz is, mindenesetre Franciaországban szignifikánsan nőtt az iszlámgyökerű antiszemitizmus. Hogy a felvételt elvágták a mozdulatlan fiún, pedig a nyersanyagon volt még egy kézmozdulata később. A későbbi francia vizsgálatban is meghallgatott három jelenlévő izraeli katona, „Ariel, Alekszej és Idan”, arról számolt be, hogy érezhető volt a tévéstábok érkezéséből, hogy valami készül. A posztjukkal szembeni lakóépületből lőttek rá állásukra, ők fejlett célzóberendezéssel ellátott fegyverükből egyes lövésekkel viszonozták a tüzet, egyikük sem használt sorozatlövést, és mindhárman egybehangzóan állítják, hogy az al-Durrahékat eltaláló lövések nem az izraeli oldalról jött, amit később a független francia vizsgálat is igazolt.

A Rouzan al-Najjar-ügy feltárása nyilván összefügg a Muhammad al-Durrah-üggyel és annak kezelésével, azzal a különbséggel, amit azóta a technika fejlődése és a médaifogyasztási szokások változása jelenetett. A The New York Times begyűjtötte az összes mobiltelefonos felvételt, ballisztikai szakértők matematikai analízisnek vetették ezeket alá, 3D szimulációt csináltak, a leghülyébbek számára is érthető modellezést, ami bizonyította, hogy a határkerítésen – melyet drótkötéllel próbáltak elvonszolni a tüntetők – túli sáncok melyikéről érkezett az a lövés, mely jól bizonyíthatóan nem célzottan irányult a húszéves ápolónőre, hanem a sziklás talajon megpattanva okozott halálos sebet.

„Több adat kell…” mondta Hszi Csinping kínai vezető, és tényleg, a több adat segítheti a helyzet tisztázását is, mint ezesetben történt. Mármint, ha helyesen, előítéletmentesen, nem egy prekoncepció igazolására használtatik, mint arra annyi példát is látni.

Csodás film megy egy pesti moziban vagy két hónapja, napi egyszer a Cirko-gejzírben, Szergej Loznyica ukrán rendező Donyeci történetei: hidegebb, ridegebb tájban hibridháborús igazságutáni média, a történelmi emlékezet brutalitása és jelenidejű kozákpogrom, és háborús gengsztergazdaság, télikabátzsebből evett mákostészta. Cannes-ban fontos díj 2018-ban, a magyar közönség érdeklődése mérsékelt, pedig tényleg csak egy szomszédos ország háborúja, igaz, az ellenfél a Főni barátja, tartója, minden oroszok cárja. A média szerepe a mai fegyveres/erőszakos konfliktusban felbecsülhetetlen, üzenete a média maga. Mely ural mindent, mint városképet a katedrális.

Címlapkép: The New York Times