1990. január 5-én a Bányász moziban (de lehet, hogy akkor már Grafitti volt a neve) közös sajtótájékoztatót tartott a két szövetséges liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz. Magyar Bálint és Kőszeg Ferenc szabad demokrata, Fodor Gábor és Szájer József fideszes ügyvivők vitték a szót. A főszereplők még takarásban ekkor: Lovas Zoltán a Magyar Narancs újságírója, a Fekete Doboz riportere és Végvári József állambiztonsági őrnagy, operaügyi elhárító szt. tiszt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Engedtessék meg az illetlenül sok idézet egykori kollégámtól, Lovas Zoltántól (a barátainak csak Lózoli), akit 1989 nyarán ismertem meg, és ebben az időszakban sokat mozogtunk együtt. Eredetileg a Magyar Hírlap újságírója volt, a Stefánia úti Csehszlovák Nagykövetség előtt haveroztunk össze, Deutsch Tamás és társai prágai letartóztatása okán ment ott a demo és az éhségsztrájk.

Lovas 89 őszét, a „dominók dőlésének“ korát hihetetlen energiával, adrenalinban tocsogó őrületben tolta végig az öremény-azerbajdzsáni Karabahtól Lipcséig, Prágától Temesvárig és Szilágymenyőig, akadt ideje Pesten lapot alapítani velünk (Magyar Narancs) és alkalmasint belefolyt a belpolitikába is. A Dunagate-üggyel kapcsolatos személyes közlését a Magyar Narancs egy 1990. februári számában Szomorújáték címmel közölte, később 1989-es ámokfutása könyvében is megjelent: Jöttem, láttam, győztek. AB-Beszélő kiadó, Bp. 1990. A romániai „forradalom“ melletti szimpátiatüntetés-hősök teri éjféli miséjén kezdődött ez az egész.

„December 24-én, éjfél előtt fél órával értem ki a térre, siettem, magam is az ökumenikus mise egyik szervezője voltam. Egész nap rohangáltam a rádió, a tévé, a Molnár utcai Fidesz-iroda között. (…) Roszik Gábor gödöllői evangélikus lelkész – maga is az éjféli mise egyik szereplője – szólított meg: Zoli, itt van a téren egy belügyi főtiszt, valamiért nagyon keres téged. Rendben – gondoltam –, nyilván a Tőkésékkel kapcsolatos tapasztalatokra kíváncsi a BM. Miért keres? – kérdeztem. Nem tudom, de valami fontosról lehet szó, a nevét nem mondta, csak azt, hogy a mise után az Állatkert felé vezető sétányon találkozzunk – válaszolta.

Vége a misének: szép volt, zsúfolásig tele volt a tér, több tízezer fáklya és gyertya lobogott két óra hosszat. Agyonfagytam. Éjjel két óra múlt. Roszik és én elindulunk a sétányon. A tiszt nem jött. Fel-alá sétálunk, nem értjük. Fél három tájt azután szinte a semmiből előtűnik egy őszes fejű, szemüveges ember, s Roszikhoz lép. Ő az. Rövid, zaklatott beszélgetés. Hogy ő belügyi tiszt, őrnagy, s hogy súlyos visszaélésekről van szó, dokumentálni kellene a dolgot. Mit? Azt, hogy gőzerővel folyik a belügyi nyilvántartások megsemmisítése, s így pár nap múlva nyoma sem marad a titkosszolgálati praktikáknak. Mit lehet tenni? Holnap – mondja az akkor még nevenincs ember –, holnap lehetne talán forgatni. Jó, de hogyan? Kérek egy telefonszámot, majd a reggeli órákban jelentkezem, és Józsi bácsi leszek, te meg Zoli öcsém – búcsúzik. (…)

Reggel hétkor a telefon csörgése vert fel: – Én vagyok,  Józsi bácsi – szólt a hajnalban megismert hang. – Szervusz, drága bátyám, itt Zoli öcséd, hát hogy áll a disznótor? – kérdeztem, s közben arra gondoltam, karácsony van, hogy olyan valószínűtlen az egész, és mi a fenének is kell ez az egész nekem. – No, öcsém, a hús java sajnos már meg van darálva, de azért van még egy kis töltenivaló… – Józsikám, az má’ jó dolog, elgyüvünk a szomszéd faluból, velem van a Gyuri gyerek is, begyüvünk hozzád, oszt eszünk, iszunk egy kis kóstolót – válaszoltam, s elkezdett járni az agyam, honnan szerzek én most használható videokamerát? – No, jó, gyertek, tudod, hol dolgozom, ma is ügyelnem kell, de sebaj, ünnepkor a rokonlátogatás nem tiltott, gyertek ide pont két órára, majd a kapuban várlak tikteket, jó? – kattant a telefon. S én ott álltam reggel negyed nyolckor egy szál semmiben, december 25-én. (…)

Délre hivatalos vagyok anyámhoz, ünnepi ebédre. Amíg odaérek, lassan elkezdek gondolkodni, mi ez az egész? Jelentkezett egy belügyi őrnagy, aki a titkosszolgálat Néphadsereg utcai központjában dolgozik. Azt mondja, hogy most zúzzák be az állampárt múltját dokumentáló dossziékat. Meg azt, hogy bevinne a cég központjába, forgassuk le, ami történik. Nem beugratás, nem provokáció az egész? Úgy érzem, nem. Valahogy nem sikolt a vészjelzőm. Illetve sikolt, de nem ez irányból. Azt kiabálja, hogy vigyázz, ez életveszélyes, ha igaz is a dolog, és te bemész oda, akkor – ha elkapnak – onnan többet nem jössz ki.

Fél kettő, hideg van. A parlament elé percre pontosan érek, a leendő botcsinálta operatőr is. A „behatolásig” még fél óránk és három sarkunk van. Beülök a kocsiba, egy perc alatt elgurulunk két sarkot, a Balassi és a Markó utca sarkán leállunk. Huszonkilenc percünk van, hogy megbeszéljük a dolgot. Mondom neki, miről van szó. Érti. Félsz? – kérdem. Félek, de jövök – mondja. Te félsz? – kérdi. Nem, lezser kis dolog lesz. Hazudok, tudja. Izzad a tenyerünk. Egyik cigiről a másikra. Mind a kettőnknek vizelnie kell, de már nincs idő hová elmenni. Józsi tényleg a titkosszolgálati műintézmény kapujában vár. Pont két óra. Belépünk az előtérbe. Fiatal, szőke kormányőr. Józsi bekonferálhatott minket, mehetünk. Kezemben a demizson, a srácnál egy sporttáskában a kamera, kacskalábút játszva, remegő lábbal megyek a lift felé, tájszólásban beszéljük a falu életét. A liftben Józsi mutatja, egy szót se, mindenütt mikrofonok. Felérünk az ötödikre. (…)

Teljes csend, sehol senki a folyosókon. A fal mellett settenkedünk. Nem tudni, hol, milyen automata kamera van pontosan, de a falmellék biztosabb – int Józsi. Izzadunk. Beérünk egy szobába, a falon fél négyzetméteres fémszínű kapcsolótábla, Józsi érthetetlen szisztéma szerint zongorázni kezd rajta. Némán suttogja, a biztonsági rendszert kell ki-bekapcsolnia. Nem értek semmit, de bent vagyunk a cég szívében. (…) Az egész óriási, titkos ideggócban hárman vannak csak bent december 25-én, ő, az ötödik emelet ügyeletese, egy másik belügyér, a harmadik szintért felelős, no meg a kapuőr. A harmadik szinti ember most kiment a házból, hazaugrott ebédelni. Elvégre karácsony van, Józsi bá’ addig átvállalta az ő szintjét is. Így lehetünk bent észrevétlenül.

Az operatőrsrác közben előszedte a kamerát, összedug, bekapcsol, filmezhetünk. Oké, de mit? Hozom, mindjárt hozom – mondja Józsi bá’. De mit? Hát, amit még nem daráltak be. Dossziékat. Arról, hogy kiket és miket figyel a cég. Elmegy. Ketten maradunk. Remegünk, alig kapunk levegőt. Visszajön, kezében dossziék, úgynevezett területi összefoglaló jelentések, súgja, itt van, csináljátok, csak takarjátok le a kézzel írt neveket, nehogy azonosítani lehessen, honnan került ki a cégen belül a dolog, mondja. Kimegy, ügyelni. Mi nekiállunk. Régebbi, féléves, háromnegyed éves anyagok. Konkrét bizonyítékok arra, hogy az állampárt hogyan figyelte meg a pártokat és vezetőiket néhány hónapja. Felháborító. Suttogva olvasom a sorokat, a kamera jár. Kapkodunk. Nyílik az ajtó. Józsi bácsi jön vissza. Hogy állunk? – kérdi. Jól. De ez így nem elég, valami frissebb kellene, a MaSZop kongresszus utáni, ami azt tanúsítja, hogy a megfigyelések még ma is folynak – mondom. Várjatok, az is lesz, ki kell szedni az egyik páncélból, hozom azt is. Filmezzetek, ha már itt vagytok, táruljon föl ez az egész disznóság. Kimegy.

Az operatőr suttog, félek. Én is, mondom. Józsi bá’ jön vissza, liheg, letesz az asztalra egy újabb dossziét. Itt van, mondja, ez egészen friss. Tényleg az, egy-két napos, hetes jelentések. Észbontó. A cég ugyanúgy működik, figyel, jelent, mint hónapokkal korábban. Mérges vagyok. Mit hazudoznak akkor össze? – gondolom. Várjatok, most oszoljunk ketté – mondja Józsi bá, Te gyere velem, bök rám, lemegyünk a pincébe, nézd meg a zsákokat, a már bedarált anyagokkal. Te meg közben forgass itt – mutat társamra. Nem, azt nem, nem maradok itt egyedül, válaszol az operatőr. Ne hagyjatok itt, félek, ha itt hagytok, akkor inkább fejezzük be, menjünk innen… Jó, nyugi, menjünk együtt, mondom. Úgyis kell a pincében is forgatni, ha lesz elég fény. Az a disznóságok bizonyítéka. Elindulunk. Újra a folyosón, újra némán, settenkedve. Ki, egy hátsó lépcsőházba. Az ablakon lelátni a HM udvarára, géppisztolyos őrszem sétál. Az ablak előtt le kell görnyedni, észre ne vegyenek.

A pincék egyformák. Ez nyomasztó, pláne, hogy belügyi. Börtönőrök és rácsok között kinyúló rabkezek helyett papírzsákok, műanyagzsákok tucatjai. Egyet megemelek, van vagy 70 kiló. Belenyúlok, apró, szürke papírférgek peregnek le az ujjaim között. Itt van, ezeket december 20. óta darálták idáig – mutat körbe Józsi bá’. A darálót nem lehet látni, az el van zárva. De ez is bizonyíték. Egy félreeső sarokban villanyt gyújtunk, kamera be, végigsvenkel a gép a zsákokon, én közben elfúló hangon suttogom, amit látunk. Utána vissza a lépcsőn. Újra a le nem hallgatott szobában. A friss dosszié lapjai következnek. Olvasom, félhangosan. Észbontó. Hogy volt merszük ezt csinálni? Hogyan remélték, hogy semmi nem derül ki? Hogyan lehettek politikailag ennyire féleszűek, hogy ezt megengedték maguknak? – jár a fejemben. Mindjárt fél négy – jön lélekszakadva Józsi bá’. Tűnjünk most már el, bármikor visszajöhet a másik ügyeletes. Jó, nem kell minket biztatni, seperc alatt összepakoljuk a cuccunkat. A kazettát ki a gépből, beteszem a táskámba. Mi legyen a kamerával? – Azt hagyjátok itt, majd én holnap, a szolgálat után kiviszem, nehogy ezen bukjunk meg – mondja Józsi bá’. Ránézek az operatőrre, ez az ő saját gépe. – Oké – jelez, csak már menjünk. Józsi bá’ rém feszült. Miért? – Nem tudom, nem tudom, de ideges vagyok – válaszolja. Ti csak menjetek, úgy, ügyesen, ahogy bejöttetek. Ha valami lenne, akkor fussatok, ahogy tudtok, én fedezlek titeket – súgja lefelé a liftben. »Na, ha ez beugratás, palimadárfogás, akkor most táskámban a kazetta, a bizonyíték, most kell, hogy lefogjanak, s akkor nekünk lőttek – így is, úgy is« – gondolom.

Kilépünk a kapun. Nem nézek körbe, úgy érzem, még a járdaszegély is minket figyel. Olyan átlátszó, talmi ez az egész. (…) Le a metróba a Kossuth téren. Krimijelenet. Be a szerelvénybe, épp indul, kiugrás, figyelés, ki ugrik ki utánunk. És így tovább, vagy két órán keresztül a legkülönfélébb közlekedési eszközökkel. Végre egy taxiban a Marx téren elválok társamtól. Előtte egy kapualjban megbeszéljük, hogy ő nem tud semmiről, sehol sem volt velem, a családjának sem mond semmit. Úgy legyen, az ő érdekében. Újra a cég közelében járok, hat óra, nyúlós hideg, sötétség, néptelen utcák. Itt van egy tuti lakás, amit biztosan nem figyelnek, nem mikrofonoztak be. Oda megyek, van kulcsom. Legfőbb ideje, rohanok a WC-re. A lakás üres, fel-alá járok. Nem jönnek-e utánam? Nem gyújtok fényt, lesek ki a folyosóra. Senki. Állati ideges vagyok, beledőlök a fürdőkádba és csendben összehányom magamat. Nevetséges.

A kazetta. Ez most a lényeg. Jó lett egyáltalán a felvétel? Kép, hang van? El kell mennem valahová, gyorsan meg kell nézni, egyedül, és azután eltenni. Le kell fújni a mentőakciót. Mert egy valaki tudta, hogy hová és miért megyek. Szava, hangja van a tömegtájékoztatásban. Délelőtt megbeszéltem vele, ha este nyolcig nem hívom fel, akkor kezdjen akciót az előbányászásunk érdekében. Feltárcsázom, virágnyelven mondom, bent jártam, ami kellett, megvan, a dolog igaz, ne csináljon semmit. Érti. Azt is, hogy miért a virágnyelv. Őt ugyanis feltehetően lehallgatják.

Eszembe jutott, kihez menjek. Ott van videomagnó, ők »tiszták«, nem eshetnek bele a BM által megfigyelt körbe. Újabb séta, hátranézésekkel, követnek-e. Nem. A lakás a képmagnóval légvonalban alig 100 méterre esik a kora délután felkeresett intézménytől. Ez jó. A lopott árut mindig a kirakatba kell tenni, ott senki sem keresi. A házigazdák megértőek. Elvégre december 25-e, este van, a tévében mesefilm megy, én meg beállítok azzal, hogy a saját lakásukban menjenek ki a konyhába, s amíg nem szólok, maradjanak is ott. Normális, nem? A kép is és a hang is jó. Ez már fél győzelem. Ki tudja leellenőrizni Józsi meséjét és személyiségét hitelt érdemlően? Én nem, az bizonyos. Nincs különösebb tapasztalatom a BM-esek módszereit illetően. Kinek lehet, aki ráadásul megbízható? Csak, akit a BM már huzamos ideje zaklat, figyel. Ráadásul olyan valaki(k) kell(enek), aki(k) kellő politikai súllyal is bír(nak) ahhoz, hogy ezt az egész ügyet menedzseljé(k). (…)

Megvan fejben, hogy ki(k)hez forduljak. Tárcsázok. Szerencsére karácsony van, az illető otthon találtatik. »Szervusz, LóZoli vagyok. nem, nem boldog ünnepeket akarok kívánni. Bár azt is. Boldog ünnepeket. Figyelj ide: Megtaláltam azt, amit mindig is kerestetek! Ráadásul teljesen friss. Nem, tárgyi nincs, csak film, de az jó. Menjek oda hozzád? Az nem lesz jó. Vagy… rendben, odamegyek, majd sétálunk egyet.«”

Lépjünk itt ki Lovas narrációjából: Köszeg Ferenc a szamizdat Beszélő szerkesztője, az akkor induló Heti Beszélő főszerkesztője, régi, patinás demokratikus ellenzéki az ember, akit a Ló azzal hívott fel, hogy „itt a cucc, amit mindig is kerestetek”. Ekkor, az SZDSZ-Fidesz teljes akcióegységének korában az SZDSZ vezérkar, miután a lengyelektől eltanult konspiracja szabbályrendszerének betartásával körbement a hír, teljesen természetes volt, hogy arról a Fidesz vezérkart is részletekbe menően tájékoztatják.

Az SZDSZ-Fidesz tökéletes akcióegységének aranylapjaira – „a pártatlan tájékoztatás alapelvei”

Ha a szabaddemokraták és a fiataldemokraták viszonyát a mából nézzük, akkor az a hamistudati percepciónk alakulhat ki, hogy az állampárttá lett Fidesz viszonya a Kádár-rendszer Demokratikus Ellenzékéből kisarjadt szociálliberális párttal mindigis antagonisztikus volt. Ez nem így volt.

(Lózoli folyt.) „Másnap néhány telefonbeszélgetés titokgazda és köztem. Először én hívtam, otthon, virágnyelven, hogy hívjon fel. Értette, valahonnan visszahívott. Mondtam, két ember szeretne vele találkozni és elbeszélgetni. Ezt is értette. Aznap este – karácsony harmadnapján, december 26-án – találkoztunk négyesben. Az első lakásban, ahol összejöttünk, nem bízott meg Józsi bá’, akinek akkor még a teljes nevét sem tudtuk. Elmentünk máshová. A bizalom ott sem teljes. Jó két óráig beszélgettünk négyesben kétség, a hitetlenség és a sanda félszegség hangján. Józsi bá’ elment, mi pedig az utcán töprengtünk, hogy mennyire hiteles az ember és a történet. Konklúzió: ha hiteles is, önmagában a film nem elég, a felvett dokumentumok legalább egy részére eredetiben is szükség lenne tárgyi bizonyítéknak arról, hogy az egész szürreális állampárti disznóság még mindig folyik.”

Magam az 1989 c. könyvecskémben így írtam arról, hogyan szereztem tudomást. „(Dániel könyve) Hazaérek,  Moni lohol épp el a házból, összefutunk a kapuban, kérdi röviden mi volt Erdélyben, mondom röviden. Röviden kérdem, mi volt itt, röviden mondja (suttog): „Van egy nagy belügyes gebasz, a Lózoliék rájöttek valamire, én se‘ tudok többet, te is tartsd a szád!“ Elkerekedett szemmel tartom a szám.“ Moni természetesen a sajnálatosan korán, tragikusan elhunyt Vig Monika.

„(Lózoli folyt.) Kérdeztem, Józsi bácsi hozott-e magával eredeti dokumentumokat? Hoztam, újságpapírok között kicsempésztem. Azt a dossziét, amiből kiemeltem, ma reggel zúzták be, úgyhogy tiszta a dolog. Nem egészen értettem, de lényeg a lényeg, a film után itt a tárgyi bizonyíték. Odaadta, belegyűrtem az oldaltáskámba. Figyelj ide – mondtam –, ha téged most a cégnél elkapnak, nem lehet bizonyítani, hogy te tetted azt, amit tettél. Sőt még azt sem, hogy egyáltalán létezett Végvári József belügyi őrnagy. Pár perccel korábban elárulta a nevét… – Szóval számodra csak az lehet biztosíték, dokumentum, hogy egyáltalán vagy, ha beleegyezel, hogy egy filmfelvételt készítsünk rólad. Rendben – mondta. – Mikor? – Amint lehet, akár holnap – válaszoltam.”

A Fideszen belüli történésekről: „(Dániel könyve) Fidesz-ülés a Molnár utcában. Fodor azt mondja, van egy pont, amit nem itt bent kéne megbeszélnünk. Furcsálkodás, felöltözünk, kimegyünk a Duna-partra. Az igazság az, hogy metszően jeges a szél, elég hülyén érezzük magunkat, kint állunk vagy huszan, választmány és tanácsadói (minusz Orbán: Oxfordban, és Kövér: Pápán). Szájer foglalja össze a sztorit, még nem tuti a kimenetel, de amint vége az ünnepi punnyadásnak, robbantani kell. Az MSZP nem fog 40%-ot kaszálni márciusban, az mostmár tuti! Mikor visszamentünk a Molnár utcába, elgémberedett ujjakkal kezdtem el cikket írni »A cseresznyepálinka-szagú James Bondokról«.“

A Magyar Narancs 1990. januári első számban megjelent szösszenetem: „Na, végre egy jó hír! Végre egy fix pont! 1989-ben bosszantóan sok dolog változott. Ki lakást cserélt, ki kocsit, ki nőt, a legtöbb dolog az árát változtatta, és mi itt valamennyien úgy tudtuk, hogy a rendszer is cserélődik, s ez nem kevés bizonytalansággal töltött el bennünket. Éreztük persze, hogy vannak állandó momentumok az életben, s végre ímhol a bizonyosság: a Szerv, a Cég még él, és dolgozik is fáradhatatlanul, pontosan úgy, mint rég! Időt, pénzt (költségvetésit) és fáradságot nem kímélve dolgoznak… tarantella-pókokkal és mérgezett műszempillákkal (…) Nekik a felelősségteljes munkához a valóság egészét kell tanulmányozniuk, el kell választaniuk a tiszta magot az ocsútól, s ez nem kis munka, hogy aztán az egészből a részre, s a részből az egészre vonatkozó következtetéseket vonjanak le. De azért ez az egész nem olyan ciki, mint amilyennek látszik (csőhasonlat – stasis felhanggal) (…) ez egy 45 éves szokás, amitől nem lehet csak úgy ripsz-ropsz megválni, s mivé lenne a MASZOP and Friends, ha még ezzel a kis doppinggal sem fújhatnák fel magukat a márciusi akadályfutásra.“

A történések, mint John Le Carré hírmegalapozó harmadik könyvében (A kém aki bejött a hidegről), zajlottak, azzal a különbséggel, hogy újságírók és ellenzéki aktivisták nem hogy bejöttek a hidegről, de kimentek érte.

„(Lózoli folyt.) …találkoztunk másnap, 1989. december 30-án is. Ekkor készült a filmnek a java, amelyet később a tévénézők is láthattak. Vagy három órán át forgattunk Józsi bácsival. Akit akkor én már sajnáltam. Nem tekintettem átállósnak, belügyesnek, provokátornak, paranoiásnak, szegény hülyének, ravasz rókának, szóval semminek, aminek a korábbi napokban véltem. Egyszerűen csak egy szerencsétlen, megtört sorsú, meghasonlott embert láttam benne. Egy rendszer áldozatát, egy olyan embert, aki képes volt túllépni önmagán, s valami nagy dolgot megcselekedni.“

Végvári József, az állambiztonság őrnagya tényleg nagyot lépett. Noha még az első szabad választások előtt voltunk, de, legalábbis elvileg, a rendszert már leváltottuk, Köztársaság volt, köztes állapot, mikor az MSZMP-MSZP viszonylag népszerű volt. Nehéz fiataloknak elmondani, annyira hihetetlennek tűnik a mából, de a kor technikai szinvonalán álló médiával és sajtóval a sajtószabadság és annak használata éppen nyalta az ég alját, az újságírók, mint társadalmi csoport volt a lakosság által legmegbízhatóbbnak ítélt foglalkozási céh, és a sajtó nagyon keményem csócsálta a január 5-i Bányász/Grafitti moziban elhangzott SZDSZ-Fidesz sajtótájékoztatón elhangzottakat. Az MSZP-nek, korábban úgy tűnt, esélye volt jó eredményre, a Dunagate-nek nevezett botrány után ez elolvadt, a tavaszi választáson csak 9%-os eredményre volt elég.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Budapest, 1990. január 19. – Végvári József, a Belső Biztonsági Szolgálat január 31-ével nyugállományba vonuló őrnagya (b1) beszél a Dunagate-ügyről tartott sajtótájékoztatón a Graffiti Moziban. Mellette (b2-j) Lovas Zoltán újságíró, Fodor Gábor, a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) választmányának tagja és Magyar Bálint, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) ügyvivője.MTI Fotó: Krista Gábor

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!