Van annak egy erősen katonai jellege, ha az ember közúton teherautókonvojban közlekedik. És annak is – természetesen akkor, ha ez a közút nem környezetétől szeparált autópálya, de hát ki látott ilyet az 1989-es Romániában, hisz ma is alig – hogyan nézik az emberek az elhaladó járműsort, milyen reakciók olvashatóak le az arcokról.

Vedd meg a könyv dedikált példányát karácsonyra a Cser Kiadó webáruházában, és árának felével az Átlátszót támogatod.

Szépen trianonozó év következik, nem árt mindenoldalúan felkészülnünk. Hol is lehet ezt elkezdeni, ha nem épp Ádámnál-Évánál?

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ott, mikor Suki tanár úr negyedikben az első világháború eseményeit kronológice taglalva oda jut, hogy „1916. Románia belépése és bukása” (kárörvendő nevetés moraja hullámzik át az osztálytermenen), és fontos persze tudnunk, hogy hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia noha csak a német Mackensen-hadsereg segítségével tudta megbuktatni időlegesen a Kis-Romániát, ám bukaresti hadtestparancsnoksága a híres Capşa étterem épületében tanyázott, ahol TGM szerint a Kelet-Balkán legjobb békacombja volt mindigis kapható?

Vagy néhai nagymamám elbeszélésénél, hogy 1919-ben álltak az üzlet ajtajában az Aréna (ma: Dózsa György) úton, nézték az ott parádézó román királyi csapatokat, sírtak és azt kérdezték maguktól „hogy keveredhetett ide ez a csürhe?!”; mely parádézáson egyébként a nem éppen széleskörű intellektuális képességeiről vagy magas moráljáról ismert vitéz nagybányai Horthy Miklós későbbi országlása alapult?

Hogy 1944-45-ben, miután augusztus 23-án a románok átdobták a váltót, az 1940-ben Magyarországhoz visszakerült észak-erdélyi területeken tíz hónapig szovjet katonai közigazgatás volt, mert Sztálin (kora Puyinja) lebegtetett; ennek eredménye lett a Magyar Autonóm Tartomány, a maga autochtón sztálinizmusával?

Vagy idézzük fel Kádár János marosvásárhelyi beszédét 1958. február 24-ről, melynek fontos része volt értesülése, hogy „úgy hallom itt laknak magyar származású emberek is”? (Gheorghe Gheorghiu Dej előzte őt „nemzetközi munkásmozgalmi” szenioritásban, valamint hálás volt a Nagy Imre-csoport snagovi „parkoltatásáért”, de jelentősen alá is ment a román kollégának.)

Vagy ott, mikor a  Ceauşescu-féle „latinos” kommuno-fasizmus előretört 1964 után, majd egy Ion Lăncrănjan nevű szerző Cuvînt despre Transilvania (Ige Erdélyről) c. kötete schmidtmáriai szinten történelemhamisított és magyargyalázott, a rendszer és a népi ellenzék írófejedelmét és szent tehenét, Illyés Gyulát is támadta, és akkor Illyés nem kapott felső engedélyt magát megvédeni, Pach Zsigmond Pál akadémikus-történészprofesszorra rótták ki ezt a feladatot?

Vagy kezdjük ott, mikor 1982 őszén az Ellenpontok c. romániai magyar szamizdat szerkesztőit annyira vegzálta a Securitate, hogy Szőcs Gézát ki is dobták egy mozgó vonatból? Vagy mikor a város-, és falurombolás (Bukarest történelmi belvárosának letarolása a stadionértékű parlament (a világ második legnagyobb épülete, 340.000 m2, illletve az erdélyi falvak magyartalanító szándékú pusztítása) nyomán hazánkat ellepték a romániai menekültek, mai szóval „migránsok”?

Hogy a világhírű olimpiai bajnok tornász, Nadia Comaneci a fagyos földön cigánykerekezett a magyar határőröknek a zöldhatáron, bizonyítandó, hogy ő az, akinek látszik? (Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint 1989 folyamán ötvenezer román állampolgár lépte át illegálisan a határt: huszonkétezren Magyarországon kértek menedékjogot, 7932-en Ausztriában, 5328-en Jugoszláviában, 3121-en Németországban és 1989-en Franciaországban.)

Grósz Károly elvtárs emlékezetes tárgyalásánál Aradon Ceauşescuval a totális elmehúnyás jegyében?

Az önálló Románia megalakulása (1859) óta állandó konfliktusforrás és történelemi szappanopera a magyar-román viszony, teljes megbékélést benne sem a közös Varsói Szerződésbeli, sem a későbbi közös NATO-, és EU-tagság sem hozott.

Parászka Boróka kérdezett nemrég a Marosvásárhelyi Rádión, hogy emlékszem-e az 1988-as Erdély-tüntetésre. Jól emlékszem a tömegre. Nagy tömeg volt 1988 június végén a Hősök terén és a Dózsa György úton, Csurka István is beszélt, nem is volt rossz beszéd, stilárisan ekkor még nem volt sok baj az indulati prózában utazó Böhönyével, persze az etnonacionalista alaphangot nem volt nehéz nem észrevenni.

Mivel 1988 március 15-én külföldön állomásoztam, ez a június 27-i esemény volt az első tömegtüntetés Magyarországon, amit láttam. Felgyorsultak az események, 1989 decemberéig nem Románia volt a fókuszban. A régió ekkorra megváltozott, geopolitikai szükségszerűség lett, hogy a fennhéjázó politikai elit által mélységes nyomorba taszított országnak is váltania kell; legyünk biztosak benne, felfokozott titkosszolgálati aktivitás folyt az országban a nagyhatalmak, meg kisebb hatalmak részéről is.

1989 december 16-án a German Marshall Fund által a Fidesz egyes akkori vezetőinek (Vig Monika, Szelényi Zsuzsa, Hegedüs István, Molnár Péter, Such György és szerénységem) szervezett washingtoni program végén New Yorkban csomagoltunk a hazautazáshoz, mikor betoppant az ott babysitteri minőségben időző Shiri Zsuzsa (ma az MTI jeruzsálemi tudósítója) a hírrel, Temesváron kitört a forradalom. Frankfurtig fokozódó izgalomban olvastuk át az összes amerikai lapot, onnantól pedig az európaiakat.

Vajon miért Temesvár? Mert Temeschwar, ez a valaha alapvetően német város, kis-Bécs, sváb Athén, lásd még: Hertha Müller és az Aktionsgruppe Banat, a legnyugatibb, nyugatiasabb romániai város, ahol nemcsak a magyar, de még a jugoszláv tévét is lehetett fogni és mégiscsak innen származott el Johnny Weismüller. Meg persze itt volt lelkész Tőkés tiszteletes.

Magyarország román lázban égett mire hazavergődtünk. Tőkés László református lelkész szúrta a Securitate szemét, közeli munkatársa, Újvárossy Ernő szeptemberben eltűnt, holtestét városszéli erdőben találták meg külsérelmi nyomokkal, novemberben négy harisnyaálarcos férfi rontott késsel hadonászva a parókiára. Tőkés és vendégei szembeszálltak a támadókkal, székekkel védekeztek.

Ahogy Lukács Csaba fogalmaz a Magyar Hangban,  roppant érdekes, „hogyan lett a kisebbségi magyar ügyből, a református lelkész melletti kiállásból a többségi nemzet forradalma”.

Temesvár 30 – A romániai forradalom el nem mesélt pillanatai | Magyar Hang

Hogyan lett egy kisebbségi magyar ügyből, a református lelkész melletti kiállásból a többségi nemzet forradalma? Hogyan keveredtek a románok a történetbe? A temesvári események spirituális hátteréről, a Jóisten által megrendezett kulcsmomentumairól ritkán esett szó – mostanáig. Az 1989-es romániai forradalomról szóló sorozatunkban napra pontosan emlékezünk a történtekre.

Emberek a testükkel védték a szilágymenyői kényszerlakhelyre száműzött lelkészt, megjelent a helyszínen a temesvári polgármester elvtárs, bizonyos Moţ, aki a parókia ablakából beszédet tartott, azt mondva, hogy „románok, menjetek haza, maradjanak a soviniszta magyarok, ha akarnak”. „Nem megyünk”, válaszolt a tömeg, „mert nem románok vagy magyarok vagyunk, hanem testvérek a Jézus Krisztusban”. A hadsereg és a Szeku alakulatai vérfürdőt rendeztek, az első áldozat Rozalia Popescu, 55 éves asszony volt, holtteste mellett pungájában (nájlonszatyrában) két vekni kenyér lakott, az aznapi zsákmány. Dennis Curry amerikai diplomata is helyszínen járt, hogy beszéljen Tőkés lelkésszel.

Ezenközben a Ceauşescu-házaspár a mérhetetlen hübriszben – érdemes ezt a mával hasonlítani, döbbenetes eredmény a Parlament és a Scornicești focipálya összevetése a Puskás stadionnal és a Pancho arénával –, a korábban Nixonnal, II. Erzsébettel, Kim Ir-szennel höttyögő „kárpáti géniusz” épp világpolitikai nagylétét ünnepelte Teheránban ajatollah-társaságban, hogy aztán ráfanyalodjon hamarosan a patkánykarbonádlira, mint Übü király.

Még Teheránból konferenciahívás Nicolae és Elena Ceauşescu részvételével, a vonal másik oldalán temesváriak: Ion Coman tábornok, Radu Bălan Temes megyei párttitkár és mások. Ceasuescu kezdetben nem kiabál, de a hangján érezni, hogy ideges. Temesváron öldöklés, tömegtüntetések más román városokban, Iaşi, Bukarest, Kolozsvár, tragikus halálok és groteszk fejetlenség; pazar képet fest erről a félreeső Vaslui városkából Corneliu Poromboiu filmrendező Au fost sau n-a fost (12.08 East of Bucharest;  magyar címe az elég béna Forradalmárok).

December 22-e a fordulópont: Ceauşescu nagygyűlést hivat egybe, a kucsmás titánba beléfojtja a tömeg a szót, helikopterrel kell menekülni, a forradalom oldalára átálló hadsereg légi irányítása azonban légtérzárat rendel el,  le kell szállniuk. Ceauşescuék gyalog indultak Târgoviștére, ott egy kutatóállomásra mentek. A vállalat emberei értesítik a rendőrséget, akik elfogják és a helyi laktanyába szállítják őket.

Megalakul időközben Bukarestben a Nemzeti Megmentési Front, vezetője a ma bűnvádi eljárás alatt álló Ion Iliescu nevű kommunista apparátcsik lett, későbbi elnök. A Ceauşescu-házaspárt karácsony napján egy tanteremben állítják bíróság elé, a katonai junták Dél-Amerikáját fagyosan idéző külsőségek között, hamar, nagyon hamar születik meg a rögtönítélet: golyó általi.

Ahogy a wikipédia írja: „A pert a pár nappal korábban öngyilkosságot elkövetett Vasile Milea helyére maga Ceaușescu által kinevezett, de a forradalom pártjára állt honvédelmi miniszter, Victor Atanasie Stănculescu tábornok részvételével folytatták le. A bíróság tagja volt még Gelu Voican-Voiculescu (aki a Nemzeti Megmentési Front alelnöke lett), Virgil Măgureanu (aki az 1990. márciusi marosvásárhelyi események után újjáalakuló titkosszolgálat főnöke lett), és mások.”

Csupa jófej kenguru-bíró, ideges-gyors tárgyalás, rögtönítélet után rövidút: talán volt gondolatnyi csend, de a bűnös múlttal való szembenézésre idő semennyi sem. Jones gazdát a kutyái falták fel.

(Crăciun) Mikor Bojár Iván András megjött Szegedre karácsony délutánján, rögtön kimentünk a helyi kis sportreptér hangárjához, ahol az árubegyűjtés zajlott. Száraztészta, sertésmájkrém, vérplazma, ilyesmik. Volt vagy tizenöt kocsi, tipikusan Avia kisteherautók, a sofőrök harmincas-negyvenes hivatásosok, a délvidékiekre ritkán jellemző hallgatagsággal és kemény arccal áldozták be a karácsonyukat. Szólt a rádió. Nagyjából csak Romániáról szólt a rádió, olykori zeneszünettel.

Arad és Temesvár környékén lövöldözések, szekusok és „terroristák” – általában palesztinok és más közel-keletiek; például még a kilencvenes években is állomásoztak Romániában a Japán Vöröshadsereghez (Nihon Sekigun) köthető elemek. A döntés, hogy nem Nagylak felé megyünk már nem emlékszem hogyan született, de mindenképpen szempont volt a minél többet menni világosban elve.

Sok más konvoj is indult, az este egy orvlövész golyója halálosan megsebesítette az egyik konvoj egyik buszsofőrjét, a hódmezővásárhelyi Tóth Sándort. Elindult a konvoj, Szeged-Rókus, Algyő, Kopáncs, Hódmezővásárhely, Orosháza, Békéscsaba irányban az ártándi határátkelő felé, feketedecember. Feketehalál.

Világosodás előtt értünk az átkelőhöz, a magyar oldalon annyit mondtak „vigyázzunk”, a román oldalon most nem kellett leadni egy karton Kentet, hogy átengedjen. Megállapodás szerint sem zászló, sem a rendszámon kívül semmilyen Magyarországra utaló jel nem volt a kocsikon, tudva, hogy az amúgyis gazdag talajra hullott Ceauşescu-féle kommuno-fasizmus micsoda sovénséget teremtett.

A hasadó hajnalban már Biharszentjánoson kezdték ünnepelni a konvojt az emberek, falusiak villáztak, V for victory, és van annak egy erősen katonai jellege, ha az ember közúton teherautókonvojban közlekedik, ünneplő emberek között olyan érzés, mintha egy felszabadító hadsereg tagjának lenni, US Army 44-ben Párizsban, vagy 45-ben Pilzenben – mondjuk.

Nem egyedi élmény, a minap olvastam Demszky Gábor Facebook-visszaemlékezését, aki szintén arra járt azidőtájt, akárcsak Magyar Bálint és Rajk László: „A román határőrök udvariasan átengedtek mindenkit, és magyarul köszöntek el. Falvakon hajtottunk át. A kapukban emberek integettek, gyerekek üdvrivalgását hallottuk, volt, aki V betűt formált, ez volt akkor a köszöntési forma, mások magyarul éljeneztek, még egy román pópát is láttam a bennünket ünneplő tömegben. Volt, aki sírt a meghatottságtól. Az emberek arcán remény, várakozás és valami hihetetlenül erős megindultság látszott.”

Bojár Iván Kolozsváron kiugrott a teherautóból, volt ott valami csaja, bizonyos Hajni, mert Iván barátom is Peter Weiss-szel vallotta, hogy „mit ér egy forradalom, ha nincs benne általános bujálkodalom” (Marat/Sade, ford.: Görgey Gábor), a konvoj továbbhajtatott Marosvásárhely felé. Ott a Kultúrpalota mellett parkoltunk elkezdődött a kipakolás, a cucc fele a nyugati keresztényeknek (r. kat., ref., unitárius), a másik fele meg a görög ortodoxiának.

A teherautók között bóklásztam mikor egy fáradt hang szólított meg a tapogatózó világtalanságban. „Egy szavukat se higgye! Moldavia Sovietica, Beszarábia, az kell majd nekik, meg a borzalmas nacionalizmusuk” – mondta az öregember a sötétben, annak a biztos tudásának adva hangot, hogy  lesz még itt akkora córesz, hogy a fal adja a másikat.

Mi azonban Mátrai Julival a fekete éjszakában elmentünk a volt RKP KB-tagból lett disszidens emberi jogi harcos Király Károly olajkályhaszagú lakásába, az interjú meg is jelent januárban a Magyar Narancsban. Volt valami szutyok szállás, szakiskolai „bentlakás” (kollégium), reggel kómatikusan kerestem a többieket, benyitottam egy irodába, ott fogtak rám fegyvert először, megúsztuk, a kiskatona is, én is. Másnap a konvojjal vissza, de én csak Kolozsvárig.

BIA csajánál a házibuli sokismeretlenes egyenlet. Az etnonémet fiú azt mondta, nem lesz itt szar se, három hónapon belül az NSZK-ba távozik. Kerítésszaggató pálinka, valami vermutédes cujka, pokol, a tévé be van kapcsolva, azt nézi minden rabszolga. Ceauşescuék pere ment. A rabszolga most az istencsászár kivégzését nézte. Direkt nem keresek rá, emlékezetből tolom, mert beégett. Katonák és civilek egy iskolapadnál, tanteremben, Ceauşescuék mellett ejtőernyősök, kezük a ravaszon. Mme Elena magából kikelve, Nicolae dühösen és lapítva vakkangat. A szituációt senki nem élvezi a tanteremben, Stanculescu tábornok és Gelu Voican-Voiculescu szekuskötődésű „jófej” sem.

Aztán vágás, falhozállítva, majd felugató gépfegyverek. Ceauşescu és Ceauşescuné összeesnek. Zsigeri rosszérzés, a helyzet megérdemelt volna egy alapos eljárást.

(kiwi) A fáradthangú marosvásárhelyi öregembernek igaza lett: a segélyszállító eufória hamar véget ért – egyszer láttam egy statisztikát, mennyi segélyszállítmány ment januárig Romániába, francia, német, skandináv 2-300 darabonként, magyar több, mint 3000 –, de nem a megbéklő hangulattal élés lett az uralkodó. Hamar megalakult a Vatra  Românească (Román Kályha), a nackós-sovén román értelmiségiekből és Securitate tisztek elbocsájtott és újraalkalmazott légiójából alakult vasgárdista szellemiségű tömörülés, amely az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogromhoz vezetett, mely alapvetően befolyásolta az akkori magyarországi választásokat is.

(Az MDF tűnt a „nemzetibb” pártnak, arra szavaztak az etnorettegők, pedig az SZDSZ és a hozzája csatlakozó Fidesz épp felszálló ágban voltak. NB: a román állambiztonsági szerveknek – ma: SRI, DIICOT – megvannak az eszközeik a magyarországi politkai fejleményekbe való beavatkozásra, legyen az választás vagy kultúrharc.)

Nem akarok nagyon csapongani, még a legendásan soviniszta kolozsvári polgit, Gheorghe Funart hoznám szóba röviden, aki 1992-ben fotós kollégámmal, Déri Miklóssal kishíján agyonveretett városában; a Vatrás, Nagy-Románia Pártos Funar a kilencvenes években Észak-Koreát delirált Erdély fővárosába, betiltott például egy főtéri kutricát, ahol szintetikus kiwi-szörpöt árultak, mondván a kiwi szó négy betűjéből kettőnek is gyenge a románságteljesítménye, a k és a w nem szerepel kelet-balkáni szomszédunk ábécéjében.

Ugyanez alkalommal az akkori jóarcnak számító Emil Constantinescu liberális elnökjelöltet kérdeztem a demokratikus berendezkedés helyi reményével kapcsolatban, azt válaszolta: still a long way to democracy. Hát ja. Az akkor meg sokkal szerencsésebb és jobb körülmények közül és adottságokból induló Magyarországnak sikerült mára demokráciadeficitben alulmúlnia Romániát, és mondjuk eléggé útálom az „ennél még Romániában is jobb”-kezdetű jammerolást, de azt mára részbeni kolozsvári lakosként elmondhatom empírice, hogy az erdélyi főváros autóparkja legalább egy katagóriával magasabb osztályúnak tűnik a budapesti autópark átlagánál.

(Cîntarea României) Megéneklünk Románia – így hívták a  Ceauşescu-kor kínaikulturálisforradalmi Röpülj páváját (televíziós népzenei harangöntését), roppant mulatságos műsorfolyam volt, láttam belőle egy vagy két részt, hát anyám, borogass! Viszont a megéneklés román erény maradt, az ezredforduló után felívelt (mára kicsit kifulladt) román filmes újhullám, de már korábban is a disszidens klasszikus Lucian Pintilie (lásd: Balanţa, Tölgy 1992) komolyan foglalkozott a „forradalom” problematikájával, „emlékezetpolitikailag” feldolgozta a rendszerváltás korát, a Hârtia va fi albastră (Jelszó: a papír kékre vált) borzalmas című, de annál szuggesztívebb Radu Muntean-filmhez még csak hasonló sem született nálunk rendszerváltás témakörben, annyira általános a tojásontipegés és a politikai beszartság.

Párhuzamos történet ez, román és magyar, tanulságos hogyan lett a temesvári hős Tőkés Lászlóból egy Ian Paisley (az észak-írországi brit protestáns unionisták vérhabos szájú háborúpapja), hogyan idomultak magyarországi politikai aktorok román mintákhoz, erdélyi magyar közvetítőkkel hogyan jelent meg a poltikai bizantinizmus és egyfajta kifordított vasgárdista-légionárius politikai kultúra a magyarországi politikai kultúrában is a közelmúltban. Márcsak ezért is érdemes komolyan tanulmányoznunk a romániai rendszerváltás történetét.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Nagylak, 1989. december 23. – Csak egy irányban közlekedhettek gépjárművek a magyar-román határátkelõhely hazai területén a nagylaki állomáson. A romániai események miatt december 23-án ismét lezárták a határt a két ország között, így csak a Romániából érkezõ gépjárművek közlekedhetnek, hiszen az állomáson még a segélyszállítók sem léphetnek be a szomszédos országba.  A képen: várakozó gépkocsik és utasaik a határállomáson. MTI Fotó: Németh György

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!