Bezárás
vageszblog

Amerikai levéltárosok oktatják ki Donald Trumpot orosz és afgán történelemből

Ma, mikor az amerikai csapatkivonás Afganisztánból, illetve Washington tárgyalásai a tálibokkal a hatalommegosztásról ismét bekerültek a világsajtóba, Donald Trump amerikai elnök ismét olyan, mintha orosz kottából beszélne – összevissza.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Kevés olyan fontos, közintézménynek látszó, de nagyon is magánkezdeményezést ismerek, mint a washingtoni National Security Archive, ami ugyan Nemzetbiztonsági Irattárnak hangzik, de valójában civil szervezet: a Jimmy Carter elnök idején elfogadott információszabadság-törvény (Freedom of Information Act) alapján létrejött, magánszemélyek által megismerhető és kikérhető kormányzati iratokat kutató archívum.

Az archívum fáradhatatlan vezetője, Tom Blanton és orosz származású szerkesztőtársa, Svetlana Savranskaya január 29-én közöltek egy válogatást abból a dokumentumcsomagból, amely az 1979 karácsonyi, afganisztáni orosz invázióra adott amerikai kormányzati reakciókat tartalmazza. A nyilvánosság számára eddig ezek az iratok nem voltak elérhetőek.

Afganisztán kietlen, hegyes vidék. Természetes pufferzóna, ütközőállam, már amennyiben az államiság kritériumait mélyre szállítjuk, és egy kecsketetemmel való, lóról folytatott rögbizést tekintjük a nemzeti sportnak.

Ha visszamegyünk az időben százötven-kétszáz évet, láthatjuk: ez a terület azért maradt ki a gyarmatosításból, mert az orosz cári és a brit birodalmat egymás ellen kijátszva, nekik sokszor keményen ellenállva el tudták kerülni a gyarmatosítást. Ez a tágabb ázsiai környezetben csak Iránnak, Sziámnak (Thaiföld) és Japánnak sikerült.

Afganisztánon is végigsöpört a hatvanas-hetvenes években a modernizáció: egyfajta forradalom zajlott a fekete-fehér képek tanúsága szerint. Kabul utcáin a nők miniszoknyát hordtak, ami a tálib uralom idejére egész testet fedő burkává „változott”.

Az utolsó király, Zahir sah negyven éves uralma egy puccsal ért véget 1973-ban. Muhammad Daoud Khan lett a köztársasági elnök, aki igyekezett továbbra is kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolni a hidegháború mindkét vezető hatalmával az évszázados rutin szerint.

1978 áprilisában Daoud Khant is megpuccsolták, a köztársaságból pedig „demokratikus köztársaság” lett Nur Muhammad Taraki vezetésével. Ám őt 1979 szeptemberében megölték, utódja pedig gyilkosa, Hafizullah Amin lett.

Vele lettek elégedetlenek a szovjetek, és támadták meg Afganisztánt 1979 december 27-én. Egy KGB-ügynök megmérgezte a kóláját, de annak szénsavtartalma hatástalanította a mérget. Aztán az ételét próbálták megmérgezni, de az összeesküvést nem ismerő szovjet orvosok megmentették. Meg kellett várni hát az inváziós csapatok érkezését, és ekkor már könnyű volt palotaforradalomnak beállítani a gyilkosságot.

A 2019. január 2-án tartott kormányülésen Donald Trump amerikai elnök úgy fogalmazott, hogy „Oroszország azért volt Afganisztánban, mert a terroristák be akartak jutni Oroszországba, és már közel jártak ehhez. [Az oroszoknak] joguk volt hozzá. Kemény harc volt. Szó szerint összeomlottak ebben; megint Oroszországnak kellett hívni őket, szemben a korábbi Szovjetunióval. Tudják sok hely, amiről mostanában olvashatnak, Afganisztán miatt nem része Oroszországnak”.

Lehet, hogy Donald Trump tényleg nem tudja: a tárgyidőszakban a világterrorizmus szélsőbalos volt és jórészt Moszkvából irányították (a Patrice Lumumba Tudományegyetem, mint terroristaképző elég ismert).

Az amerikai elnök „árnyalatlan” történelemszemlélete nem tárgya jelen írásnak, de a kijelentés nyilvánvalóan egyik előzménye volt a National Security Archive új publikációjának, mely a The New York Times címlapjára is kikerült.

Az archívum által kiadott dokumentum bírálja az akkori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, Zbigniew Brzezinski korabeli nézetét is, mely szerint az oroszok évszázados vágya volt a „melegtengeri kijárat”, és az afganisztáni invázió az ehhez a célhoz vezető első lépés volt.

Ezzel szemben az derül ki a most publikált dokumentumból, hogy Amin elnök majd negyven éve ősszel diplomáciailag hosszúnak tartott megbeszélést folytatott az amerikai megbízottal, Archer K. Bloodal 1979. október 27-én, ami azt a félelemet keltette a szovjet gerontokratákban, hogy Afganisztán újra a Nyugat felé fordulhat.

Blood elődje, J. Bruce Amstutz pár héttel korábban olyan jelentést küldött az amerikai külügyminisztériumba, a State Departmentbe az afgán kommunistákról, hogy „egy marék skorpió, akik halálra marják egymást”, ahogy ez később szó szerint meg is történt.

Blood jelentésében az afgán elnök, Amin, jó színben tűnik fel, mint aki ismeri az afgán vezetők magas erőszakos halálozási rátáját, és aki szükséges kegyetlenségét és keménységét halkszavúságával jól palástolja.

„Soha nem áldozná fel Afganisztán függetlenségét egyetlen külföldi hatalom kérésére sem, és ebbe a szovjeteket is beleérti” – jelentette róla Blood.

„Eltitkolja előlünk kapcsolatát az amerikai ügyvivővel” írta kézzel írt jelentésben Jurij Andropov, a KGB akkori vezetője Brezsnyevnek. Amire a „ferdeszájú vén trotty” (Petri György szavait idézve) döntést hozott. A többi történelem.

Nem csak a kommunizmus bukásának történelme, de az iszlamizmus felemelkedéséé is.

A minap társaságban találkoztam egy lett filmes lánnyal, akinek megemlítettem egy régi, „glasznoszty-kori” dokumentumot, amit lett rendező, Iuris Podnieks készített. Rögtön tudta miről van szó, pedig tán még meg sem született a készültekor. Könnyű-e szovjet fiatalnak lenni – szólt a béna magyar cím, benne pedig rockzenei közönség Rigában, randalírozás a HÉV-en, és sok más hasonló.

Viszont az akkori Filmvilágban interjú is volt a rendezővel, akitől megkérdezték: volt-e cenzúra? Glasznoszty volt, így elmondhatta: igen, volt cenzúra. Az egyik jelenetben két érettségizőt behívnak katonának, kiképzés után Afganisztánba kerülnek. Az egyiket elkapják a mudzsaheddinek, ősi afgán szokás szerint kibelezik, végtagjait, kiálló szerveit levágják, hasüregét kővel tömik ki. Az egykori iskolai padtárs „méltó bosszút áll”. Mikor visszamegy a hajdani Hanza-város Rigába eltávon, bemegy egy kocsmába, kér száz gramm vodkát, de nem szolgálják ki, mert nincs még 21 éves. A lett filmes lány bólogat, ismeri a történetet.

Az amerikai elnök viszont láthatóan nem ismeri, Putyin-barátsága mellett ez lehet az oka, hogy keveri a szovjet-afgán háború előtti terrorizmust az e háború alatt kifejlődöttel.

Volt a nyolcvanas években egy ma keveset emlegetett szamizdat, Máshonnan Beszélő volt a címe, Kenedi János szerkesztette. Itt jelent meg magyarul egy esszé-riport a Párizsban élő lengyel festő és aktivista, Marek Halter akciójáról, aki némi spanyolpolgárháborús-nemzetközibrigádos nosztalgiától is vezetve rádióadót (Radio Free Kabul) kalapozott össze a szovjeteknek ellenálló afgánoknak.

Helyszíni tapasztalatai azonban megrendítőek voltak: az ellenállók középkori vallásháborúzók, szemükben a szovjetek épp úgy a hitetlen Nyugat képviselői voltak, mint a Nyugat más hitetlen képviselői. Hiába támogatta és képezte ki a CIA és más amerikai kormányzati szerv közvetlenül, vagy a pakisztáni titkosszolgálaton (ISI) keresztül a mudzsaheddineket, az őket támogató „afgán arabok” lettek később az Al-Kaida, azaz Amerika esküdt ellenségei.

Erről az Aaron Sorkin írta film (rendezője Mike Nichols), a valós történeten alapuló Charlie Wilson háborúja is csak szőrmentén szól, pedig Amerika pillanatnyi érdektől vezérelve maga képezte ki és finanszírozta saját hosszú távú ellenségeit. (Itt most európai példával is példálózhatnánk, de nem, nem leszünk a kiskakas, akinek mindenről az jut az eszébe.)

A „meghódíthatlan” Afganisztánban, a Hindukus télen dermesztő, nyáron tűzforró ormain vívja épp Amerika eddigi leghosszabb, 17 éve tartó háborúját. 2001 szeptember 11. után a Bush-kormány vezényelt oda csapatokat a tálibok által is támogatott Al-Kaida ellenében, ám most a Trump-adminisztráció valami furcsa Amerika-barát-tálib koalícióban gondolkodik, ami a vereség beismerése.

A vietnami háború kudarcával azonban ezt az esetet nem lehet összehasonlítani sem. A vietnami háborúban (1965-75) volt időszak, hogy félmillió amerikai katona állomásozott Indokínában. Az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok száma most 17 ezer, és ennél sokkal több soha nem volt. Az afganisztáni kivonulás, vagy nem-kivonulás nem hasonlítható 1975 „fekete áprilisához”, Saigon elestéhez.

Ha a történelem úgy általában az élet tanítómestere, akkor a precízen okadatolt jelenkortörténet a példabeszédkénti emlegetésen túl akár a megoldáshoz vezető folyamatként is kezelhető. Ebben segítenek az olyan dokumentum-publikációk, mint amit most az NSA közölt.

Kiemelt kép: Szovjet katona Afganisztánban, 1988. Fotó: Mikhail Evstafiev

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom