Olvasom a visszaemlékezéseket, hiányérzetem van. Harminc éve, október elején egyesült Németország nyugati fele a keletivel, a mában is kérdés, hogy a hajdani NSZK a curryszaftos virslis-Brause üdítős DDR nélkül is Európa vezető hatalma lett volna? Ennél is lényegesebb, hogy az újsüttetű ónacionalizmus a német egység örvén áradt el az Unióban. 

Kicsit szégyenlem, hogy a kilencvenes évek közepén egy gyékényen árultam a mai Orbánnal. Az évtized délszláv háborúinak európai kezelése vitt arra, hogy írásművészetemben a korabeli EU-t „lúzerklubnak” tituláltam, leginkább annak békeközvetítő-konfliktuskezelő teljesítménye nyomán. Lord Carrington, a svéd Carl Bildt, Paddy Ashdown, majd később az ugyancsak brit, korábbi hongkongi kormányzóként jóval talpraesettebb Chris Patten működött ezen a pályán a Balkánon. A UNPROFOR egységeiben franciák – leginkább idegenlégiósok –, spanyolok, belgák, olaszok, britek teljesítettek szolgálatot, szolgálatteljesítésük sírkövei a Srebrenicában egy holland dandár árnyékában lemészárolt „muzulmán” (bosnyák) férfiak tömegsír-temetője.

Vukováron láttam ukrán és belga békefentartókat, a döbbenetes ostrom után a gyilkoló-erőszakoló szakállas-šajkačás csetnikek le se szarták őket.

Az európai uniós politikai és katonai szerepvállalásra a kilencvenes évek Balkánján leginkább a magyar nyelv „balfaszság” szavával tömören kifejezhető értelmi, érzelmi és kontextuális helyzet a legtalálóbb: decens, kifogástalan öltönyöket és kiskosztűmöket villantó, magasintelligenciájú és mélyműveltségű nyugat-európai politikusokból csináltak bohócot szotyolaköpködő balkáni hentesek és gengszterek. Ez a helyzet máig nem változott, csak már nem Miloševićnek, Karadzićnak meg Tudjmannak hívják a balkáni gengsztereket.

Az európai töketlenkedés eredője pont az a nemzetállami őrület és örjöngés volt, amit mostanában Orbán és bandája kevesel vagy éppen hiányol az európai politikából. Európa az ipari fejlettségével, 500 millió lakosával vezető tényező lehetne a világban, de nem az – mondja, és joggal mondja. Önálló, közös politika, magyarán közös külügy, pénzügy, hadügy. Mondhatni: tiszta K.u.K., és fel lehet persze hozni ellene Musilt és Kafkát, Karl Kraust és Adyt, Hašeket, Krležát, hogy mennyire nem működött az az államalakulat.

Hogy az Európai Unió most miért nem működik, és erről milyen szépírók szépírhatnak a jövőben, azt még nem tudni, de hogy ebben a témában vezérinspirátor lehet, sőt lesz Orbán Viktor, abban egészen bizonyosak lehetünk. Noha a nacionalista közelítés megvolt, ott volt a legfelvilágosodottabb EU-tagállamok gondolkodásában is.

A német egységgel kezdődött. Nem a Közös Piac alapító atyáinak gondolkodása került előtérbe, hanem az első-, meg a másodikvilágháborúsdi és a Nagy Német Para. A Nagy Német Para elég hipokrita mód viszonyult a Berlini Fal leomlásához, a felszínen ünnepelte, mint a hidegháború végét, de ódzkodott a német egyesüléstől, félve a közel kilencvenmilliós Németország túlhatalmától, az addigi négy „hatvanast” (NSZK, Franciaország, Nagy-Británnia, Olaszország) számarányban jelentősen felülmúló  Egyesült Teutóniától, esetlegesen visszatérő militarizmusától, ha nem is éppen benáculó, de talán és esetlegesen wilhelmínus trendeket mutatható új országtól.

Ezidőben ellenzéki külpolitizátorként kaptam meghívást a Lórántffy Zsuzsanna utcai brit nagyköveti rezidenciára, ahol Sir Geoffrey Howe külügyminiszter aggódva érdeklődött a német egység iránti magyar  véleményről, reakciókról, és Tom King brit védelmi miniszter homloka is elfelhősödött egy évvel korábban, 1989 koraőszén, mikor a német fejlemények kerültek szóba egy ugyancsak követségi villásreggelin. (2016-ban David Cameron Európa-ellenes árulása – a Brexit-népszavazás kiírása, mely a német problémához is kötődött – az orosz rásegítéssel gyengítette az Uniót; viszont azzal a tapasztalattal is járt, hogy a kilépés macerás, és a kilépőnek nem épp kifizetődő folyamat.)

1991-től a posztjugoszláv háborúk némely aktusai is ráerősítettek a Nagy Német Para c. jelenségre: 1992. január 15-én jelen voltam a zágrábi főtéren, ahol a horvát függetlenséget várták, ünnepelték a város lakói, annyira, hogy egy helyi popbrigád már bekészült a Danke Deutschland című zeneszámmal. A másodikvilágháborúsdis játékot csak erősíthette volna, ha a nemzetközi megfigyelők felneszelnek a Hej bije, bije / Ustaški se barak vije („Magasan lengjen az usztasa zászló”) refrénű népszerű és vidám, akkor még csak ötvenéves dalocskára, ami a németsimogató popzene után hangzott el a zágrábi Jellašić téren, ahol a magyar történelemből is ismert bán már rég nem Pest-Buda, hanem Belgrád felé vág lovasszobrának kardjával.

1990 őszén a The New York Times gyakornoka voltam, soha nem feledem az Op-Ed (véleménycikk-rovat) akkori rovatvezetőjét, Mitch Levitast, ahogy bejött a szobába, ahol én is állomásoztam, és odaszólt a kisfőnökének: „Megint írt”. „Kicsoda?” „Az a német.” „Melyik német? Több német van.” „Nem hozom le, hülyeség.” „De melyik német és milyen hülyeség?” – okvetetlenkedett tovább Howard Goldberg, a kisfőnök. Levitas a kezében tartott faxpapírra pislantott, „Gun-Gun-Gunther. Gunther Grass. I won’t run it.”

Günther Grass híres, idővel Nobel-díjassá lett író arról próbált cikkezni, hogy az NDK-nak meg kell őriznie önálló államiságát, mert hiába a Westmark (valutaúnió)  és a beruházási „Marshall-segély”, a „vörösporosz” éthosz szúként ette bele magát a keleti német mentalitásba, jobb ha ezt kiizzadja magából a keletnémetség, annélkül szabadul meg tőle, hogy Rajna-vidékiek, bajorok, svábok vagy a hannoveri kalifátus tanítgatná minderre.

Hogy az Ossie-t mi különbözteti meg a Wessie-től, annak mára könyvtárnyi az irodalma.

Az Ossie-ság nem csak a curryszaftos virsli és a VEB Fischwerk Sassnitz paradicsomos makrélája, Walter Ulbricht kecskeszakálla és a mord határőrök a Friedrichstrasse-i S-bahn határátkelőhelyen, vagy, már a Falomlás után az Anita Wronski nevű bár törzsközönsége a kelet-berlini Prentzlauerbergben, a Käthe Kollwitz téren; az Ossie-ság a nyugatnémet hatvanas évek végéből, a Nagy Német Nácitlanításból  való kimaradás. Volt és maradt.

A rőtporosz bolsevizmus szőnyege alatt jól megfért a keleti tartományok feldolgozatlan emlékezetpolitikája, nemhiába kapkodott mindenki a szívéhez a kilencvenes évek elején Hoyerswerda és Rostock szkinhedbotrányai közepett, nem véletlen, hogy Rudof Hess bajorországi síremléke keletnémet fiatalokat gyűjtött egybe és radikalizált, az NSU-ügy – Nazionalsozialistischer Untergrund, földalatti halálbrigád, 1999-2011 között 11 embert, bevándorlókat, rendőrt, öltek meg – is Zwickauból (leánykori nevén: Karl Marx Stadt) indult, ezen a vidéken erős a Pegida és az AfD is; a jelenlegi német szésőjobboldaliság fő bázisa a volt NDK.

Persze kerülnünk kell a leegyszerűsítést és a sztereotipizálást, mint ahogy a (nyugat)német értelmiség, média és tömegtájékoztatás kínosan kerüli is; fontos gesztus ez  keleti tartományok populációi felé.

Nem a belnémet politikai paletta feszülése azonban ennek a cikknek a témája, hanem a régivágású nacionalizmus „németveszéllyel” riogató visszatérte az európai politikába. A német egyesülés az NSZK-ban nem volt népszerű, az NDK-ban igen; de csak úgy, mint a szociádemokrácia a magyaroknál, Brandt, Schmidt, Kreisky és Vranitzky kancellárok nyomán a Billák árúválasztékát látták meg a magyarok a Közértek helyén, Gorenje-hegyeket, ausztriai síeléseket, etc., és ez a DDR-Bürgerek esetében sem volt nagyon más. Ők örvendeztek, hogy több, mint félmillió szovjet katona hagyta el hazájukat, Berlin is egyesült és a következő évtizedek legfontosabb európai városa lett, a régi Trabantokat és Wartburgokat új Volkswagenek és Škodák váltották és színesedett a keletnémet gasztronómiai paletta is.

2020-ra a Nagy Német Para búvópatak. A „Merkel-Macron tengely” valóban tengely, ez mozgatja az Unió futóművét ma, de Angie kiszállóban, a belnémet poljövő előzetes képe zavaros, akár félelmetes is. A német egység harmincadik évfordulójára megjelent emlékező cikkek zöméből kimaradt a Nagy Német Para miatti európai újnacionalizmus felbukkanása, és ez hiba.

Vágvölgyi B. András