Bezárás
vageszblog

A Trianon100-hoz: soproni jegyzet Kolozsvárról

Annyit kéne felfogni csupán, hogy a történelmi Magyarország maga is egy birodalom volt, középkori birodalom és nem nemzetállam, bármennyire szerették is volna így tudni a reformkor korszerűen nemzetieskedő nagyjainak minor követői a Kiegyezés után. Azt olvasom, „az emberek harmada úgy tudja, idén hatályát veszti a szerződés”. Huh, ez meleg, nehéz lesz megvígasztalni őket, lehet kell még egy „nemzeti konzultáció” bebizonyítani a sorosi ármányt.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Persze a történelmi Magyarországnak „megvolt a térbeli logikája”, hogy rögtön a „nemzeti odalon” egy „nem-nemzetinek” gondolt gondolkodót, a tavaly ehunyt Konrád Györgyöt idézzem. A történelmi Magyarország szókapcsolatban a hangsúly a szópár mindkét tagján. A történelmi Magyarország középkori államalakulat volt, ahol a bevándorló („migráns”; „honfoglaló”) harcias „magyarok” leigázták a Kárpát-medencében korábban élő szórványos népcsoportokat, szlávokat, avarokat, gepidákat meg akik még itt éltek, idővel és leginkább a középső országrészben magukba olvasztották őket és a korábban itt élőket is megajándékozták finnugor alapú, türk hatásokat mutató szép nyelvünkkel. A széleken ez már nem ment ilyen flottul, ott a szlávok megmaradtak szlávnak, későbbi horvátnak vagy szlováknak, Máramarosban, Fogaras környékén, Hunyadban, Krassó-Szörényben pedig az akkoriban blaknak, vlachnak, „oláhnak”, később pedig románnak elnevezett  görögkeletinek.

A középkorban a nagyurakat kicsit sem érdekelte, hogy szolgáik széles hada milyen nyelvet beszél. A centralizáló, abszolútista urakodók, például I. Ferenc francia király azért nem ellenérv, mert ő háromszáz évvel korábban ítélte kihalásra a provanszál, breton, okszitán identitást, megteremtve a homogén hexagont, és ezesetünkben a megkésettség anyagi erővé (gyengeséggé) lett. Itt el is varrom ezt a szálát: a történelmi, középkori Magyarországnak 1526. augusztus 29-én vége lett. (Remélem hat év múlvára Wachsler Tamás újfent kap valami szép feladatot, hogy a Kossuth-tér karácsonyfáját ezúttal Mohács-alakú karácsonyfadíszekkel ékesítse az ötszázadik évfordulóra az össznemzeti búslakodás jegyében.)

Nem megyek részletesen a későbbi történet pertraktálásába sem, csak egy adat: Magyarország lakóinak száma a XVI. század elején négymillió volt, pont mint Angliáé akkoriban. A XVII. század végére 1,2 millióra csökkent, ezenközben Anglia dacára a pestisjárványoknak húszmilliós lett. Magyarország közepe teljesen kipusztult, a mezőgazdaságilag értekes területekre szlovák („tót”) és német (sváb) telepeseket telepítettek – vö. „Schwäbische Türkei” Bácska-Bánátban. Az önálló magyar államiságot továbbvivő Erdélyi Fejedelemség már korábbról kompikáltabb államjogi szerkezet: a korai középkortól három nemzet úniója, a magyar, a székely és a szász nemzeté.

A később ambiciózusan „rómainak”, románnak nevezett etnikum nem számított államalkotónak, mondván e magashegyi pásztornépek jól elvannak a birkáikkal a havasi eszténákban, a „mioritikus térben” úgy eltömegesedtek, hogy a demográfiai kérdéseken rágódók néhai Fekete Gyulától Kövér Lászlóig máig ezt tekintik mintának. A XVIII. század végére már vitathatatanul a román etnikum került többségbe Erdélyben. Horea és Cloşca Fehér megyei parasztfelkelők 1785-ös kerékbe törése sem tekinthető kiemelkedően bizalomerősítő intézkedésnek, noha ez inkább volt az Aufklärung-apostol II. József sara, ám a Supplex Libellus Valachorum nevű rendelet már elismerte a román (vlach) népesség jogait bizonyos mértékig.

Kossuth tárgyalt Nicolae Bălcescu román vezetővel 1849-ben Szegeden, gyakorlati eredmény nékül. A Kiegyezés gazdaságilag és kulturálisan országunk legtermékenyebb időszakát hozta el, politikailag azonban a dölyf és gőg kora lett a nemzetiségek felé. Erdélyben akkor is élt kb 3 millió román, akik sérelmezték az Uniót Magyarországgal (1867), a “keleti Svájc” transzilvánista eszméje lábbal tiprásának élték meg. Horvátországnak volt autonómiája, de br. Khuen-Héderváry bánt nem épp ünnepelték. Pedig a horvát kompromisszum, az 1868-as magyar-horvát kiegyezés lehetett volna az alap és az út a többi nem magyarajkú felé az osztrák-magyar Ausgleich után. Karl Kraus bécsi publicistakirály a Bécs-Pozsony villamost ünnepelte a dolog szimbolikus jellege okán: az osztrák és az egykori magyar főváros tömegközlekedési összekötődésében látta a viccbirodalom szimbiotikus egybefonódását, pedig nagy szkeptikus volt.

Nade a „leopárdbőrszerű etnikai térképek” országában ez nem épp volt egyszerű. A felvidéki “hecckáplánok” által feltüzelt, templomavatásra összegyűlt szlovák lakosokra leadott sortűz megerősítette a csehszlovákizmus eszméjét, 1907-ben a csernovai (Liptó megye) csendőrsortűz 15 halálos áldozatával, 10 súlyos és 60 könnyebb sebesültjével  a szlovák nemzeti identitás fontos téglája, mert hiába volt szlovák származású a templomavatáson lődöző hét csendőrből öt, nem lehetett már azzal elviccelni a helyzetet, hogy „a szlovákok csehül beszélő magyarok”, a liberálisnak gondolt akkori magyar állam (szlovákul: Uhorskó) csökevényes szabadságeszménye lelepleződött. A Monarchia trializmusát, egészséges föderalizálását a magyar arisztokrácia akadályozta meg, nem csoda, ha elsősorban csehek (Masaryk és Beneš) tették a legtöbbet a nagy államalakulat szétverésére (Destruisez Autriche-Hongrie – Romboljátok le Ausztria-Magyarországot volt francia nyelvű röpiratuk címe), ami magával hozta a kis államalakulat (Mo.) szétverését is.

A helyzet komoly és tragikus – jelentették a wilhelminus német katonák szorult helyzetben az I. világháborúban. A helyzet tragikus de nem komoly – jelentették az osztrák-magyarok, mert ők a bécsi és pesti operettákon edződtek. Aztán beugrottak a nagybőgőbe, Piave, 1918 nyara után már bizony, hogy tragikus is lett, pláne miután a francia l’Armée d’Orient partraszállt Szalonikiben és elindult északnak, de akkor már azzal a céllal, hogy a Bánátban távol tartsák egymástól a két szövetséges haderőt, a szerbeket és a románokat; a magyaroknak nem osztottak lapot. Kákánia (a K.u.K. monarchia) nem élhette túl a vereséget, amiben az enhülyeség játszott akkora szerepet, mint a nemzetiségi-szomszédi mohóság; és a mítizálás: Clemanceau legendásnak tudott bosszúja fia magyar feleség által állítólag tönkretett szexualitásáért, valamint a román prostituáltak befolyásának legendája a Versailles-környéki kastélyokban.

A gőg, a dölyf, a kivagyiság csúf emberi tulajdonságok, szomorú, hogy nálunk történelmileg egy egész uralkodó osztályt jellemzett – ez a szupremáciatudatba ágyazott pökhendiség és a meghatározó nyugati közvélemény elidegenítése sajnos a mától sem idegen.

Persze, Sopron (vö. népszavazás, „hűség városa”) paradigmája, helyi népszavazással dönteni kistérségenként, az lett volna igazságos. A kismartoni Esterházy-kastély könyvesboltjában láttam egyszer egy helytörténeti könyvet, mely Deutsch-Westungarnként írja le Burgenlandot historikusan, ez szerintem historikusan korrekt, pedig az Őrvidéknek Ödenburg (Sopron) a központja és így ez az új osztrák tartomány székváros nélkül maradt.

Nem volt igazságos kicsit sem. De ne felejtsük, akartak ennél többet is: a csehszlovákok és a délszlávok az osztrák-magyar határ mentén „szláv korridort”, az összeköttetés illetve az elszigetelés végett, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság szerette volna Pécset és Szegedet; Romániát a Tiszáig gondolták el nagyralátói, de beérték azzal, hogy csak az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútig etc.

Ezeket az igényeket sikerült kivédeni, a pohár tehát félig tele, de így is igazságtalan, és meg lehet állni egy perc gyászra, de legalábbis emlékezni. Tudva viszont azt, hogy Magyarország a régi formájában birodalmi volt, soknemzetiségű és nem etnonacionalista. A reformkor nagyjai fábol ácsolták a vaskarikát, a középkori területi egység az elnéptelenedett ország újranépesítésével, egyenlőten demográfiai növekedésével történelmi fikcióvá lett.

*

Némi adalék a témához, az autonómia kérdéséhez, melyet Székely Csaba drámaíró Facebook-bejegyzéseként találtam és fontosnak gondolok:

„1907 áprilisában gróf Bethlen István (később a Horthy-korszak miniszterelnöke, ekkor még független képviselő) hosszú parlamenti beszédben mondja el a véleményét a magyarországi románság követeléseiről. Ez az első beszéde az országgyűlésben. Erdélyi emberként (a gernyeszegi kastélyban – ma Awake fesztivál – született) jól ismeri a románok igényeit: a románok autonómiát szeretnének. Ekkoriban több újságíró és politikus is úgy véli, hogy a román autonómia-törekvések valódi célja Erdély elszakítása, majd egyesítése Ruméniával. Nem volt olyan magyar politikus, aki egyetértett volna a románok autonómia-törekvéseivel, egyszerűen alkotmányellenesnek tartották, így megvitatásra is alkalmatlannak. Viszont a népek közötti békét sokan szerették volna, és az akkori miniszterelnök, Wekerle Sándor is különböző engedményeket szeretett volna tenni a románoknak, hogy lecsillapítsa őket.

Lecsillapításra szükség is volt, ugyanis ekkor terjeszti be gróf Apponyi Albert kultuszminiszter (később a trianoni magyar delegáció vezetője) az új oktatási törvényt, amelyre a románok elmagyarosítási törvényként tekintettek. Apponyi úgy vélte, nincs rendben az, hogy úgy végzi el a román gyerek az iskolát, hogy nem tud magyarul. Ezért az új törvényben előírta többek között azt is, hogy negyedik osztály végére minden gyerek tudjon magyarul írni, olvasni, beszélni. Ez felkorbácsolta a nemzetiségi indulatokat, emiatt is próbált a miniszterelnök különböző engedményeket ígérni. Ezekre reagált élete első felszólalásában gróf Bethlen István.

Beszédében hosszan ismerteti az erdélyi románság történetét, és alaposan elmélyül azokban az írott anyagokban, amelyek szerinte az erdélyi román értelmiség jelenlegi álláspontjához vezettek. Amellett érvel, hogy a románok körében már igen korán, a tizenhetedik században elkezd megjelenni a nemzeti öntudatra ébredés, és nem sokkal később az önrendelkezés iránti igény is. Bethlen szerint a román autonómia-törekvéseket nem mostanában találták ki a politikusaik, hanem Erdély történelme szülte őket, vagyis a románok részéről ez egy érthető, természetes igény. („Úgy van!” – kiabál be ekkor helyeslően Vajda Sándor képviselő, azaz Alexandru Vaida-Voevod.)

Csakhogy – folytatja Bethlen – bármit is tartalmazzon az erdélyi románok programja, a végső céljuk Erdély elszakítása. Bethlen úgy véli, ezt az irredentizmust a Román Királyság politikája táplálja, amely átszivárog a Kárpátokon. Az általuk alapított Kultúrliga is – aminek lényege, hogy kulturálisan egyesítse a román nemzetet, melynek határai nem esnek egybe a Román Királyság határaival, és erősítse a határon túli románok nemzeti öntudatát – veszélyezteti Magyarország területi egységét. Mivel a céljuk az elszakadás, ezért nemhogy autonómiát adni, de kisebb engedményeket sem szabad tenni nekik, mert azokkal úgysem elégszenek meg, és csak az irredentizmusukat erősítjük vele. Bethlen interpellációját hosszú éljenzés kíséri, és a másnapi sajtó egy új államférfi születéséről cikkez.”

Ezt fontos érteni a mából is, bármit ígér is Putyin.

*

Ehhez a dolgozathoz tűnődve, bele-beleolvasva átlapoztam a Köpeczi Béla szerkesztette háromkötetes 1986-os Erdély történetét. Sajnos nem vagyok történész, de érdekődésem és agyműködésem valamelyest történészi. A forráskritika és a környülállások figyelembevétele fontos területe a történészszakmának, a művelődési miniszter fő feladata az akkor éppen egyre kevésbé baráti Románia egy történészének, Ion Lăncrănjan elméletének a cáfolata vot. Lăncrănjan Cuvint despre Transivania c. könyvében (Gondoatok Erdélyről) dákórománilag sok a torzítás, magyarellenessége vitathatatlan. Illyés Gyulát is támadta, jellemző a kor viszonyaira, hogy maga Illyés nem válaszolhatott nyilvánosan, Pach Zsigmond Pál történész-akadémikusnak kellett helyette. Etnikai számarányokra helyezi a hangsúlyt, nem a hatalmi viszonyokra.

Egyetértek TGM-mel, hogy általában is keveset tudnak az emberek Trianonról, a szomszédos országok, „utódállamok” percepciójáról meg semmit. De a legelszomorítóbbnak mégis azt találom, hogy teljesen kiment a forgalomból a 2004. májusi – Európai Uniós csatlakozás – szemlélet, hogy a légiesült határokkal elmúlik a trianoni átok. E szemlélet ma leginkább a megújult szlovák politikát jellemzi, lásd Igor Matovič miniszterelnök gesztusait, ám nálunk a dögvész-jelleg uralg, olyan falunevek is felkerülnek a trianoni emlékárokra, melyeknek magyar neve sosem volt. Én például négy évet éltem Kolozsváron, és meg lehet szokni, hogy az van kiírva utcanévnek hogy Horea, de mi Wesselényinek hívjuk.

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy… Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom