Izrael, miként hazánk is, mélységesen megosztott ország. És nem csak a közhelyes „Tel Aviv bulizik, Jeruzsálem imádkozik” (+ „Haifa dolgozik”) paradigma mentén, hanem a zsidó állam kötelezettségeinek, feladatainak és lehetőségeinek felfogása szerint is. Benjamin Netanjahu, a populista, autokrata miniszterelnök már eddig is Izrael leghosszabban regnáló, és legkorruptabbnak tartott kormányfője volt – ma is számos per zajlik ellene három fő vonalon –, kimerítő választás-sorozat (négy év alatt öt szavazás) vetett véget regnálásának. Az őt követő Bennett-Lapid kormány kényszerszülte balos-jobbos koalíció volt – az ország történetében először arab párt is része lett a kormányzatnak –, és ezt a törékenységet Bibi (Netanjahu széleskörben használt beceneve) ki tudta aknázni. Most újra nyert, és az a jelenlegi kérdés: olyan lesz-e Izrael, mint például északi szomszédja, Libanon volt – egykor, és ma. Izrael történelmének legszélsőségesebb kormánya alakult, miniszteri széket kapott két szélsőjobboldali, ultranacionalista párt (a Zsidó Erő és a Vallásos Cionizmus) vezetői, és a harcos LMBTQ ellenes Noám párttal szövetségben 11%-kal a harmadik legnagyobb politikai erővé váltak az országban. 

„Orbanizálódik Izrael” – mondja egy tel avivi barát, és rossz ezt hallani Budapesten, hogy bárhol a világon, ha valami suttyó dolog történik, azt az elmúlt jócskán bő évtized Magyarországával demonstrálják és magyarázzák. „Jogi puccs” – mondják Tel Avivban, és az egész úgy kezdődött, hogy a korábbi kormánykoalícióban tag kis Yamina párt egyik tisztviselőjének egészségügyi miniszter pozíciót ajánlott az amúgy sajnos igen tehetséges kamarillapolitikus és hatalomtechnikus Netanjahu. (Illető azóta megkapta a sarzsit.) A 120 tagú Knesszetben (parlament) törékeny többségben lévő Lapid-kormány ekkor, tavaly nyáron, elveszítette így a többségét, s új választásokat kellett kiírni. Ismét. November elsejére írták ki a választást, horror-Halloween vetítette előre árnyékát, ami be is következett. Az új kormány a koalíciókötési tárgyalások után mostanra megalakult.

Izrael eddigi önképe szerint európai, nyugati ország, katonai középhatalom, és a Közel-Kelet egyetlen működő demokráciája. 1948-as alakulásakor az ENSZ határozata szerint a volt brit mandátumterületen két országnak kellett volna megalakulnia, Izrael zsidó államának és Palesztína arab entitásának. Ez a terv az első pillanatban háborúba torkollott, és Izrael azóta számos győztes háborút vívott, de a tartós békét nem sikerült megnyernie. A háborúk mellett, intifádák, szovjet-támogatott, majd dzsihadista terrorcselekmények folyamatosan habosították a viszonyt, ám megtörtént Izrael megbékélése Jordániával és Egyiptommal, majd újabban számos arab országgal az ún. Ábrahám-egyezmények révén.

A Közel-Kelet az „arab tavasz” elbukása után továbbra is autoriter rendszerek otthona maradt: a súlyos és sokszereplős szíriai háború, az iráni atomfenyegetés, és az olyan rezsimek, mint az Európában és a FIFÁ-ban is érezhetően súlyosan korrupt Katar, vagy a politikai és mediális ellenfelét államának külföldi konzulátusán felszeleteltető régens vezette Szaud-Arábia. Most a The New York Times szerkesztőségi cikkében arról meditál, hogy Izrael ezzel a fordulattal szomszédaihoz hasonul-e, hiszen az új, szélsőjobboldali pártokat is a koalíció részévé tevő pártokkal. “Nem lehet ugyanis egyszerre a Holokauszt emlékét őrizni – felhívva a világ figyelmét a szélsőjobboldali eszmék szörnyű következményeire –, ugyanakkor támogatásunkról biztosítani Izrael jelenlegi kormányát” – mondják a kritikusok a diaszpórában.

Az új kormány koalíciós partnerei enyhén szólva sem a kétállami-megoldás hívei, az ún. Palesztin Autonómia területén lévő zsidó telepek megőrzésének és még „előörsökkel” bővítésének is elkötelezettjei, ami nyilvánvalóan a palesztin államiság és a tartós béke ellen hat, végső soron lehetetlenné téve azt. A 2007-ben (a zsidó) terrorizmus pártolásáért vád alá helyezett Itamar Ben-Gvir is kormánytag lett, méghozzá rendőrminiszterként – korábban pártja a deklarált rasszizmus miatt nem indulhatott, korábbi lakását nyilvánosan Baruch Goldstein, a hebroni Ősök Sírjánál történt 1994-es mecsetmészárlás (29 halott) elkövetőjének portréja ékítette –, minisztersége első hetében a jeruzsálemi Templom-hegyre látogatott, mely az iszlám harmadik legszentebb helye, ez a lépés nem épp bizalomgerjesztés az új kormány részéről. Ben-Gvirről terjed egy videó, mely egy héttel Jichak Rabin miniszterelnök meggyilkolása előtt készült, ahol tinédzserként a békepárti kormányfő eliminálására szólított fel.

A másik koalíciós partner vezetője, a „vallásos cionista” Belazel Smotrich, az új pénzügyminiszter nyíltan a palesztin területek annexiójának barátja, az izraeli klinikák szülészeti osztályain az arab nők elkülönítésének szószólója, a vegyesházasságok ellenfele, és az arab ingatlanszerzések bősz ellensége. A miniszterelnök helyettese, Avi Maoz korábban „büszke homofóbnak” mondotta magát, és ő is a szélsőséges pártokkal rezdül együtt.

Az izraeli kapcsolat: magyar segítséggel térhetett vissza Bibi, a természetes szövetséges

2005 nyarán Orbán Viktor ellenzéki pártelnök Jeruzsálembe látogatott. Ez volt az első útja Izraelbe. A látogatás során tárgyalt a meghívóval, a jobbközép Likud-kormány külügyminiszterével, Szilvan Salommal, valamint a korábbi miniszterelnök Benjamin Netanjáhúval, aki akkor a pénzügyi tárcát irányította.

Izrael legjelentősebb nemzetközi szövetségese az Egyesült Államok, bár Anthony Blinken külügyminiszter a J-Street nevű amerikai liberális lobbicsoport ülésén azt hangoztatta, hogy Amerika Izrael kormányának politikáját fogja vizsgálni és nem a kormánytagok pedigréjét. Ez lehet megnyugtató Izraelnek, de nem nehéz felismerni benne az ódzkodást az új kormánytól. Már jóval Donald Trump adminisztrációjának hivatali ideje előtt is a jobbrahajló zsidó állam igazán komoly amerikai barátai nem a jelentős többségében liberális amerikai zsidóságból, hanem a jóval számosabb szélsőjobboldali karizmatikus keresztény csoportok köréből tevődött össze.

Az előző választáson sikeres Netanjahu-ellenes szövetség – mert a bal-, és jobboldal már rég nem mérvadó politikai identitásképző tényező az országban, ami tényező, az a viszony a régi-új kormányfőhöz –, törékeny, egyfős többséget tudott szerezni, és ebben a koalícióban Izrael történetében először egy arab párt is részes volt. A baloldali irányultságú államalapítás óta Izrael büszke hagyománya volt a vitatkozó és impulzív (vö. „ha két zsidó van jelen, az három vélemény”), ámde gyémántkeménységű plurális demokrácia volt.

A magukat a honvédelemből vallási hivatkozással kivonó ultraortodox (haredi) politikai formációk, ultranacionalista, vállaltan rasszista, arabellenes zsidó extrémisták valaha teljesen kívülálltak az izraeli politikai establishmenten.

Most ezeket a szereplőket vonta bűvkörébe Netanjahu, és ez minőségi változás az ország 75 éves történelmében. Ahogy a diaszpóra és az amerikai zsidóság nagy része tartja, „a demokratikus zsidó állam” került veszélybe, Netanjahu az érvényes jogrend szerint letöltendő szabadságvesztéssel büntetendő „választási megvesztegetést” követett el, nem véletlenül bírósági reformmal kezdi legújabb kormányfőségét. Valamint populista ígéretekkel, a drágaság elleni küzdelemmel, a szegénysorsú „keletiek” felemelésének ígéretével, a bűnözés megállításával, az országon belüli – tehát nem a gázai és a Palesztin Autonómia területén lévő – arab szervezett bűnözés felszámolásával.

Az izraelinfo.com c. magyar nyelvű izraeli oldalon jelent meg interjú Pető Andrea egyetemi oktatóval, aki az ország jövőjével, libanonizálódásának kérdésével is foglalkozik.

„Az illiberális erők ebben a történelmi korszakban, amit Eric Fassin „neoliberális újfasizmusnak” hív, többek között az összes állami forrást saját magukhoz csatornázzák, ebből párhuzamos intézményeket hoznak létre vagy a meglevőket erősítik. Ilyen – Magyarországon – az MCC (Mathias Corvinus Collegium), ami az elszegényített magyar felsőoktatástól is elvont pénzekből működik. Izraelben már megvan a párhuzamos rendszer az oktatásban és a hadseregben is. (…) Most az lesz a tét, hogy az állami intézményrendszert sikerül-e kiüresíteni és a párhuzamos rendszert hegemónná tenni. A polarizált, szétszakadozott társadalom ez az illiberális kormányzás célja és módja.”

Vezethet-e az illiberalizmus Izrael libanonizálódásához? – Interjú Pető Andreával

Pető Andrea, a Budapestről Bécsbe költözött CEU nemzetközi hírű professzora jelenleg a jeruzsálemi Héber Egyetem vendégelőadója, aki novemberben svéd díszdoktorsága mellé az Oslói Egyetem 2022-es Emberi Jogok díját is megkapta a tudomány szabadságáért végzett munkájáért. K: Először is gratulálok a díjhoz, hiszen ennél csak a Nobel-békedíj a magasabb.

A százhúsz tagú Knesszetben most szokatlanul erős a kormánykoalíció, 64-56 a törvényhozók számának aránya, és Bibi jogi puccsban utazik, alkotmányt módosítana és a bíróságok jogkörét szűkítené. Igazságügyminisztere, Yair Levin olyan „alkotmányos reformot” javasol, amely erősen szűkítené a politikai döntések bírói felülbírálatának eddigi rendszerét, ebben a jelenlegi legfelső bíróság vezetője, Ester Hayot a legnagyobb ellenfele, aki „jogi ellenforradalomról beszél”. Rendszeresek a tüntetések, csütörtökön jogászdemonstráció volt, és hetek óta tízezrek tüntetnek szombat esténként, az ünnep kimenetele után az új kormány intézkedései ellen.

A jogi puccs első lépése lenne, hogy a képviselők egyszerű többsége felülbírálhassa a Legfelsőbb Bíróság döntéseit, ami eddig alkotmányos garancia volt. A szélsőjobber mesterterv szerint csak a 15 legfőbb bíró egybehangzó döntésének lenne korlátozó ereje a végrehajtó hatalmon. A terv második eleme az lenne, hogy teljes egészében a kormány jelölhesse ki a bírákat kinevező testület tagjait, míg eddig csak a testület kisebbsége volt kormánykinevezett. A Legfelsőbb Bíróság jogkörének a korlátozása kihúzza az állam szövetéből azt a lehetőséget, hogy a töredezett politikai erők random koalíciója a demokratikus alkotmányos rend ellen léphessen fel.

Netanjahuék tudatosan le akarják építeni a nem vallásos oktatást, és várható a tudomány szabadsága elleni támadás is. A média gleichschaltolása is napirenden van, a közmédia eljelentéktelenítése, akárcsak az eddigi talán legfontosabb információforrás, a katonai rádió bezárása.

A „szégyentelenség” fontos kormányzati és szakpolitikai kategória lett. Korábban ciki volt, ha több ezren tüntetnek valaki ellen. Ez most lényegtelen, mert a hatalom használata minden korábbi erkölcsi ellenőrzés felett áll. Sőt, erősíti a saját csoport összetartását. Sok szó esik mostanában Izrael jövője kapcsán a libanonizációról, mikor az állam szétesik kormányozhatatlan és egymással fegyveres konfliktusban levő területi egységekre, és Izraelt geopolitikai realitásai különösen sérülékennyé teszik. Sokan beszélnek általános sztrájkról, remélik, hogy az ellenzék itt nem követi el azt a hibát, mint a magyar ellenzék, hogy kívülről várja saját problémái megoldását.

Az viszont realitás, hogy egyre többen fognak elmenni Izraelből, a bevándorló országból kivándorló ország lesz a politikai klíma változásával, ismerőseim között van aki már mindenét eladva Olaszországba költözik, más épp portugálul kezdett el tanulni. Erősek azok a hangok is, hogy a diaszpórának fel kell emelnie a szavát a jelenlegi izraeli folyamatok ellen. A magyarországi progresszív zsidó közösség sajnos kevés sikerrel épített ki akkor munkakapcsolatot, mikor a legutóbbi időkig a legtöbb magyar származású izraeli politikus volt kormányon.

Az újvidéki felmenőkkel büszkélkedő Yair Lapid sajnálatosan megbukott, de kész továbbra is harcolni, és a marosvásárhelyi felmenőkkel büszkélkedő volt vezérkari főnök és többszörös kormányfő-jelölt Benny Gantz szerint pedig „úgy kell tiltakozni, hogy beleremegjen az ország”, ugyanakkor polgárháború veszélyére is felhívja a figyelmet. Yair Golan, a volt vezérkari főnök széleskörű polgári egedetlenségre buzdít, ám ezzel szemben az egyik kormánypárti törvényhozó (Zvika Fogel) már mindhárom politikus letartóztatását indítványozta hazaárulás vádjával.

Annyira unalmasan ismerős.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: „Demokráciát most” – Több ezren tüntetnek az izraeli demokrácia jövőjét féltve. Tel-Aviv, 2023. Fotó: Politzer Maymon Krisztina / Izraelinfo