1992. január 15-én ismerte el Németország Horvátország fél évvel korábban kinyilvánított függetlenségét, és ez az elismerés elismerési-hullámot indított. Ausztria és a szintén frissen független balti államok követték először a német példát, hazánk sem habozott sokáig, a Kalasnyikov-csempészet után nem is lett volna sok értelme. Az oroszok ellenezték a horvát önállósodást, Szerbia szája habot vetett, Kína ekkor még analóg dinamókat szerelt milliárdnyi kerékpárra, távol állt még tőle a mai világuralmi vágy és szándék. Mikor Amerika is elismerte a független Horvátországot, a dolog eldőlt. 

Ha keresem az emlékezetben az önálló horvát állam képeit, valamiért elsőre a Neretvai csata c. jugoszláv szuperprodukció (r: Veljko Bulajić) ugrik be, mely a dinári partizánháború csúcspontján játszódik parádés szereposztással.

Orson Welles egy csetnik szenátort játszik, Curd Jürgens német tábornok, Franco Nero olasz tiszt, megszálló magyarok szerencsésen nincsenek benne (vö. Kovács András: Hideg napok), a jugoszláv színjátszás színe-virága (Ljubiša Samardžić, Bata Živojnović) viszont ott remekel, különböző szerepekben.

Yul Brynner kopaszlik az egyik oldalon, Hardy Krüger épp nem Harry a Derrickből, Sylvia Koscina a szexi partizánlány, akárcsak a Makavejev-színésznő Milena Dravić – nagyszabású, tért átölelő mozi, mint amilyeneket mostanában készül filmezni a magyar filmipar színe-virága –, de még ez a cast is smafu ahhoz képest, hogy egy másik filmben (Sutjeska) Richard Burton játszotta Titót. A horvátok usztasák, feketébe öltözött dinári nácik; csinosak és kegyetlenek.

A háború után a vatikáni segédlettel működtetett „patkányúton” Argentínába menekült főnácik közül Ante Paveliċ, az usztasa podglavnik vitte a legtöbbre – szerepe a horvát történelemben hasonló, mint amit Szálasi Ferenc töltött be a magyarban –, ő lett Juan Perón, az argentin populista caudillo biztonsági főnöke, a Bakondi Györgye, ha tetszik.

Horvátország a XI. századtól a Magyar Királyság autonóm része, 1918-ban a horvátok mondták ki elsőként az elszakadást Szent István Koronájától, de nekik lett először teli a retiküljük bodzafavirággal és a balkanizált Monarchiával: az SHS (szerb-horvát-szlovén)-királyságon belüli szerb főséggel. Jancsó Miklós a Kecskemét melletti Tőserdőn forgatta francia koprodukcióban Sirokkó c. filmjét Marina Vlady és Jacques Charriére főszereplésével, az se szól másról, mint a Marseille-i merénylet előkészületeiről, mikor egy usztasa brigád – magyar segédlettel, vö. jankapusztai kiképzőtábor –  végzett Sándor jugoszláv (szerb) királlyal.

Hamár Jancsó: a Magánbűnök, közerkölcsök c. döntően olasz produkció is Horvátországban forgott, Balázsovits Lajos és Theresa Ann Savoy is egy Koprivnica (Kapronca) közeli kastély parkjában szökellnek és Tomislav Pinter volt az opratőr. A jugoszláv „fekete hullám” elnevezésű elnevezésű filmes mozgalom Dušan Makavejev utáni kettes számú oszlopszentje, Želimir Žilnik, egy hetvenes évek eleji noirja az aktuális stockholmi nagykövetség-foglalást mesél el: emigráns horvát usztasák törtek rá a titói jugoszláv kirendeltségre Svédországban. Terrorakció halálesetekkel, személyi sérülésekkel. Sűrű vér, magasba habzó szenvedély és honderű. Latin (olasz), germán (osztrák/német), szláv és szíriuszi szarmata (magyar) személyiségelemek összeszikrázása és együttlétezése, mint az egykori Fiuméban (Rijeka).

A jugó „testvériség, egység” is ezen a környéken kezdett felbomlani, az újvidéki joghurtforradalmat a horvátországi Knin és Gospiċ szerb lakosságának rönkforradalma követte, a magashegyi géppuskás partizánklánok utóvédjei nem egyeztek a függetlenséget áhító horvát nacionalizmussal. Szlovénia és Horvátország nagyjából egyszerre mondta ki elszakadását Jugoszláviától. A szlovén háborúval kezdődött, harmincvalahány halott, mint egy nagyobb autópálya-karambolban. De azt is lehetett tudni, hogy ha lesz háború Horvátországban, az nagyobb gáz lesz, ha lesz Boszniában, akkor az meg még nagyobb.

A szlovén háború idején, mikor valaki a  Belgrád-Zágráb autópályán közlekedett, a Duna-híd után, a horvát részen kerékpáros, flóbertpuskás őrszemek álltak az autópálya hídjain, mobiljuk még nem volt, elképzelni sem tudom, hogyan jelenthették Tudjman elnöknek, hogy megindultak a JNA (Jugoszláv Néphadsereg) tankjai a zágrábi Jelasics tér felé. A zágrábi Jelasics téren ekkortájt a Zenga (horvát területvédelem: ZNG) harcosai csapták a szelet fagylaltárusnőknek, olasz dzsigolóként dzsaltak aranykeretes klasszik Ray Ban pilóta-napszemüvegben, finom fekete pólóban, NATO kamuflázsnadrágban, fényes fekete bakancsban. Ment a pipeckedés, a háború Thanatoszához némi helyiérdekű Érosz látványgazdag összesöprögetése.

Rovinjban (Rovigno) olyan üres volt az üdülőváros, mintha egy Giorgio de Chirico-festmény mutatná a poszt-semmi metafizikáját, egy bódéban egy pénztárosnőt találtam, katatónmód darálta egymás után minden nyelven (magyarul is): „nincs turista, nincs pénz”. Pár héttel később meg egy napfényes kicsiny presszó érződött síbüfének, de nem a bakancsok és a lécek, botok miatti a nehézkes mozgás okán, de kávézó közönségre aplikált vegyesfegyverzet miatt, Maxim-géppuska és M-16-osok, az Adria-parton meg, Dubrovnik és Hercegnovi között, az egész tengerparti domoldal megelevenedett, a horvát területvédelem legalább 150 harcosa bújt elő egy igazoltatáshoz a sziklák mögül fekete homlokpántban, Ray Banben, NATO-cuccban. Stílusosan.

Nem csak külsőségekről szólt a horvát háború, belviszály is dúlt: a mából nálunk is ismerős jobboldal-szélső jobb-extrém széljobb felállás  töredezetté tette az új állam finomszerkezetét. Franjo Tudjman volt a szélek felé nyitott konzervatív jobboldali államfő, egy titói partizántábornok, akiben felbuzgott a horvátság az égre; egy Antall József, ha tetszik. A széljobber pártvezér Dobroslav Paraga pedig a Csurka István, az ő beosztottja, Ante Paradžik pedig az a Sonny Corleone, akit egy katonai ellenőrzőpontnál lőttek szitává Tudjman emberei Zágráb-külsőn.

Vukovar eleste után a JNA és a szerb paramilitárok tüzérségileg lőtték Dubrovnikot, és tervben volt a Zágráb elleni támadás is, ám a harcok áttevődtek Bosznia-Hercegovinára, az ottani horvát közösség híreit adta a zágrábi tévé és sokszor elhangzott ezt szemlélve a volt-Jugoszlávia már részeiről a régi jó duma, hogy a szórványosan horvátlakta Nyugat-Hercegovinában „nem terem más, csak kövek, kígyók és usztasák”.

30 éve volt Vukovár ostroma – nem „fenyegetett” a humanitárius katasztrófával, hanem az volt maga

1991 augusztus 25-e és november 18-a között zajlott a II. Világháború utáni európai történet addigi legnagyobb csatája – amit kisvártatva…

A legendás harvardi közgazdász, aki Franklin Delano Roosevelt és Bill Clinton között minden amerikai demokrata elnök gazdasági tanácsadója volt, tehát John Kenneth Galbraith fia, a demokrata establishment másodgenerációs bentlakója, Peter Galbraith volt a Clinton-adminisztráció zágrábi nagykövete, és az ő, teljességében még ma sem ismert szerepvállalása az Oluja (vihar)-offenzívának biztos támasza. Hogy amerikai kiképzés, fegyverzet és stratégiai irányítás mennyire volt ebben az eseménysorban, annak mértéke máig kérdéses. Egy visszatért horvát származású francia idegenlégiós, Ante Gotovina lett az offenzíva rosszarca, etnikai tisztogató és háborús bűnös; mások szerint népfelszabadító hős és nemzetépítő rohammunkás.

Bill Clinton akkori amerikai elnök, és személyes megbízottja, Richard Holbrooke hozták össze az Ohio állambeli Daytonban a balkáni háborúkat lezáró békerendszert, melyet épp most akar felülírni a boszniai szerbek militáns vezetője, Milorad Dodik, támogatja ebben Aleksandar Vučić szerb elnök, valamint Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a háttérból az összes puskaporos hordó mellett tűzzel szívesen játszó Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke.

De a daytoni békerendszer majd harminc évig kitartott, ez sem sokkal rövidebb időszaka a balkáni békének, mint amit 1878-ban a Berlini Konferencián Bismarck, a vaskancellár és gr. Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter összehoztak és ami harminc évig kitartott.

Mit ért el Horvátország harminc év alatt? Független ország lett, megőrizte korábbi területét, utolsó tagja lett az Európai Uniónak ezidáig, épült egy csomó autópálya, kikötők. A földrész egyik legfontosabb turisztikai célpontja lett, jövőre bevezetik az eurót. Börtönre ítéltek egy korrupcióban érintett volt miniszterelnököt, Ivo Sanadert, ügyében a mi Hernádi Zsoltunk is érintett, no nem kell a börtöntől tartania; de nem is jár Tribunjba vagy Primoštenbe üdülni. Oda más magyarkák járnak nyaralni, pláne ha a közelben horgonyoz a Lady Mrd.

Szijjártó Péter külügyminiszter Szíjj László adriai luxusjachtján bekkeli ki a fehérorosz válságot | atlatszo.hu

Szijjártó Péter külügyminiszter Szíjj László adriai luxusjachtján bekkeli ki a fehérorosz válságot

Horvátország élenjár a világ labdarúgásában, vízilabdában és kosárlabdában is, ezeket az eredményeket úgy érték el, hogy a fasorban sincsenek a legendásan bőkezű magyar sporttámogatási rendszerhez képest. A bő 800 év után függetlenné vált Horvátország jobban használta ki a kor lehetőségeit, sokkal jobban, mint a mi, történelmére, és lassan már nagybani történelemhamisítóira is oly büszke kishazánk; délnyugati szomszédunk előremutató példa, mi mindent lehet elérni, még ha a kezdet nagyon nehéz is, viszont valamelyest kordában tartható a földrajzilag ide-determinált hülyeség.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Zágráb, 2011. április 16. – A háborús bűnökkel vádolt Ante Gotovina nyugalmazott horvát tábornok támogatói és háborús veteránok tüntetnek a zágrábi Jelasics téren a Gotovina, és tábornoktársai, Ivan Cermak és Mladen Markac perében hozott ítélet kihirdetése utáni napon. Az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék 24 évi börtönre ítélte Gotovinát, 18 évre Mladan Markacot, a különleges rendőri erők parancsnokát, és felmentette a harmadik vádlottat, Ivan Cermakot, a knini katonai egységek volt parancsnokát. A horvátok nemzeti hősnek tekintik Gotovinát, amiért 1995-ben négy év után felszabadította a szerbek által megszállt horvát területeket. Knin horvátországi várost a szerb-horvát háborúban a szerbek elfoglalták és az általuk kikiáltott Szerb Krajinai Köztársaság fővárosává tették meg, horvát lakosainak többségét pedig lemészárolták. A szerb agressziónak legalább 80 ezer áldozata volt és több százezren menekültek el. A Gotovina vezette Vihar hadművelet során Knin visszafoglalásakor több százezer szerb menekült el a korábban általuk megszállt területről. (MTI/EPA/Antonio Bat)