1991 augusztus 25-e és november 18-a között zajlott a II. Világháború utáni európai történet addigi legnagyobb csatája – amit kisvártatva felülmúlt Szarajevó ostroma (1992 április-1995 július) –, és az európaiak addig idétlenkedtek az etnicista felhorgadással, amit I. világháborús reflexekkel kezeltek, míg lett vagy félmillió halott és felnőtt segítséget kellett kérni, hogy aztán Richard Holbrook és Bill Clinton oldja meg a helyzetet.

Apostoli császár-, és királynőnk, Mária Terézia mintegy negyven évig uralkodott a XVIII. század közepén, az ország ekkor kezdett magához térni a török hódoltság szinte végzetes pusztítása után, Baden-Würtembergből svábokat telepített a Duna mellé az elhagyott, kipusztított területekre, felvidéki tótok kerültek a Dél-Alföldre, Bácskába, a Bánátba, hazánkban a parasztbarokk lett az uralkodó építészeti és képzőművészeti stíl, hasastornyú templomok árasztották el a magyar vidéket.

Jobb helyeken Maulbertsch festette a falat. Az én kordinátarendszeremben Baja az ausgesagt máriateréziánus város, a főtere, a pestisoszlop, a Duna (Šugovica) közelsége. A párhuzamba állítós gondolkodás szerint Vukovár olyas, mint Baja, kb. 30-40,000-es ez is, az is, csak az utóbbi a folyó pesti oldalán van, a másik meg a budain, negyven kilométerrel délebbre, és az utóbbi is dúskál a Mária Teréziában és a parasztbarokkban.

Erre kezdődött. Knin környékén, és itt. Vukovár elővárosa Borovo Selo, egybeépült falu, ott már tárgyév májusában 19 horvát rendőr sínylődött csetnik fogságban egy iskolai tornateremben. Éjszakai lövöldözések, szomszéd szomszédnak farkasa; noha korábban elképzelhetetlen volt, hogy az Európában egyébként egyedülálló arányban felfegyverzett jugoszláv lakosok egymás ellen forduljanak, pláne a mindkét oldalon rengeteg halottat produkáló II. világ-, és partizánháború után.

Ebben a háborúban Jugoszlávia, egyedülálló módon, felszabadította saját magát, majd csúnyán leszámolt az agresszorok (németek, olaszok, magyarok, bolgárok) helyben élő kisebbségeivel, Tito tengelyt akasztott Sztálinnal, antisztalinista Gulagot üzemeltetett Goli otok-szigetén, 1964-től viszont alkotmányt módosított, egyfajta szuperkádárizmus épült ki, az utazás és a munkavállalás szabadsága megteremtette a jugoszláv Gastarbeiter toposzát az NSZK-tól, Ausztrián és Svájcon át Svédországig.

Tito haláláig viszonylag jól mentek a dolgok, utána nacionalistán, zavarosan. Slobodan Milošević tette a legtöbbet a háború kirobbanásáért.

91 májusában a csetnikvajda, a Vojislav Šešelj vezette paramilitáris egység (Fehér Sasok) bevonult a Vukovártól északra fekvő, szerb többségű Borovo Selóba. Horvát rendőrök és csetnikek néztek farkasszemet, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) 12. Proletár Gépesített Dandárjának hét páncélosa a szemben álló felek közé állt, de 12 rendőr meghalt, kétszer annyi megsebesült, néhányukat megcsonkítottak, egyesek szerint kannibalizmus is előfordult, három szerb is meghalt.

A május 19-i függetlenségi népszavazás 94%-ban Horvátország függetensége mellett döntött, a szerb és horvát lakosok között „terrorállapot” alakult ki, mindkét közösség lelkesen dalolta az Ethnic Cleansing Forever c. zeneszámot. A falu támadt a városra, etnicizmus a multikultúrára.

Augusztus és szeptember között még volt összeköttetés a város és Horvátország többi része között, a horvát kormány szeptember 14-én megtámadta a JNA helyőrségeit és fegyverraktárait, ez volt az ún. „laktanyák csatája”, mert a védők ellenálltak. Bosszúból a szerb palamilitárisok támadtak Vukovártól délnyugatra fekvő területeket, 2000 embernek kellett otthonait elhagyni, tömegmészárlásokról és civil áldozatokról is érkeztek hírek. A horvát erők a laktanyákból rengeteg hadi felszerelést zsákmányoltak, ezekből Vukovár védőinek is jutott.

Szeptember 19-én mintegy száz T-54/55-ös harckocsikkal indult meg egy hadoszlop, melynek részeként páncélozott szállítók és nehéztüzérségi eszközök is hagyták el Belgrádot, és a horvátokat gyorsan visszaszorították Vukovár városába. A JNA 1. Gépesített Gárdadandárja hamarosan megérkezett a vukovári laktanyákhoz, felmentve azokat a horvát ostrom alól. Vukovár bekerítéséhez hozzákezdtek, szeptember 30-ra a város teljesen körbe volt zárva.

Minden kifelé és befelé vezető utat ellenőriztek és lezártak, az egyetlen kivétel egy korábban elaknásított búzamezőn át vezető mezőgazdasági út volt. A JNA veszteségei is komolyak voltak. Egy „tanktemetőként” emlegetett úton 100 páncélozott jármű semmisült meg, a bombázás katonai szakértők szerint intenzívebb volt a sztálingrádinál is.

Szeptember végén Života Panić vezérezredes került a Vukovár elleni hadművelet élére, és újabb szerb paramilitáris csapatok is érkeztek. Jól felszereltek és motiváltak, fegyelmezetlenek és brutálisak voltak. Željko Ražnatović Arkant, a „véres cukrászt”, és az ő „tigriseit” ekkor kezdte megismerni a világ. A horvát ZNG (Zenga) nemzeti gárda válságbizottságot hoztak létre, mely a városi kórház alatti atombunkerben működött, az emberek, akik nem tudtak elmenekülni, a pincékben éltek, a felszínen átvették az uralmat a kóbor kutyák.

Vukovárt a Zenga körülbelül 1800 könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek védték a JNA 36,000 katonája és a nehézfegyverzetű szerb csetnikek  ellen.

A csata alatt volt olyan nap, amikor 12,000 tüzérségi eszköz, rakéták, gránátok csapódtak be a városban. Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31,000 polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. A polgármester Veselin Šljivančanin, a „Vukovár biztonságáért felelős” JNA-tiszt lett.

Milić od Mačve szerb ultranacionalista festő így írt a végeredményről: „Európának tudnia kell, hogy Vukovár felszabadult a horvát nácik alól. A közép-európai söpredék segítette őket. A pápai tiara alatt másztak fel, mint a kígyó nyelve, amely kilógott a dagadt Krautok („németek”) alól, és megterhelte az Európai Közösség végbélnyílását.”

A csata csúcspontján 36,000 körüli jugoszláv és szerb katona volt Vukovár közelében. Nehéztüzérséggel, rakétákkal és tankokkal voltak felszerelve, repülők és a Duna vizén folyami hadihajók támogatták őket.

1992 januárjában megannyi szláv nyelveken szóló kollégámmal Zágrábban jártunk. Jelašić szobrát a főtéren már elforgatták, nem Buda felé vágott a kardjával, hanem Belgrád irányában érzékeltette a csapást. Horvátország önálló entitáskénti nemzetközi elismerését lehetett orrontani, noha biztosra nem mehettünk, ahogy a horvát állam felsővezetése sem, mindenesetre a showműsor fizikai  alkotórészeit, úgyismint: színpad, hangosítás már felállították a bán szobra alatt.

A színpadépítők jól  okoskodtak, a koraesti órákban egy hivatalos popsztár már el is énekelhette a Danke Deutschland kezdetű, ez alkalomra komponált slágert. Hiszen Németország volt az első elismerő, ha jól emlékszem az éppencsak posztszovjetté lett Észtország és Lettország követte, s csak aztán Ausztria és Magyarország.

Már túl voltunk azon, hogy Ante Paradžikot, a szélsőjobbos Paraga-párt második emberét a szintén nacionalista Franjo Tudjman elnök utasítására úgy lőttek le egy katonai ellenőrzőponton, ahol az áthaladásra tett kísérletet, hogy az leginkább Sonny Corleone kivégzésére hajazott a Keresztapa I-ből. Egy hasonszőrűt kerestünk, Mile Dedakovićot, a jugoszláv légierő volt ezredesét, Vukovár védelmének volt parancsnokát a zágrábi kolodvor (pályaudvar) melletti HOS székházában, mely paramilitáris alakulat a Dobroslav Paraga pártjának (HSP) volt a katonai szárnya, mondhatni: a „forradalom” ökle.

Ez a találkozás milliom egzotikus részlettel gazdagított, ezekről már írtam aktuálisan, nem ismétlem el. Mile Dedaković ezredes, Jastreb, a Héja, ahogy az emberei és az egész ország hívta, arról panaszkodott, hogy Tudjman és az akkor még nemzetközileg el nem ismert horvát állam elárulta őket, Zágráb és az ország középső része védelmi potenciáljának erősítését fontosabbnak látták, mint a kelet-szlavóniai végvár megtartását, az ottani horvátok megvédését.

Végel László szervezte meg nekem, 92-ben vagy 93-ban, hogy újvidéki tévéstábnak maszkírozva  Žilnikkel Vukovárra menjünk. Želimir Žilnik filmrendező a hetvenes évek jugoszláv „fekete hullámának” eminense, második a rangsorban rögtön a galerivezér Dušan Makavejev után, témái sötétek, de változatosak, csinált filmet a stocholmi jugoszláv követséget 1971-ben elfoglaló, ott a diplomatákat túszul ejtő, és részben kivégző horvát usztasa emigráció akciójáról, csinált filmet márványseggű férfiprostituáltakról, Tito újabb, halála utáni második eljöveteléről a szerbek közé. Jó arc, és, ahogy a régi filmesek általában, nagy dumás.

A Fiat 124-ben rajtunk kívül Nuško, a sofőr ült, kicsit dadogós koranegyvenes férfi és Pera Čehov korábbi korok kaszkadőre, aktuálisan valami felvételvezető-féle a noviszádi televízióban. Pera is nagydumás, nála volt a fényképgyüjteménye, egy spliti nyáron fotó Clint Eastwooddal (a Kelly hőseiből), Ch. Bronsonnal, olasz színésznőkkel.

Szerbia felől mentünk át az iloki hídon, Szerémségből a Baranja alatti országrészre, szakállas, sajkačás csetnikek ellenőriztek, az újvidéki tévéstáb olyan hangzavart produkált, hogy egy-két szerb trágárságot én is elengedtem, így iratvizsgálat nélkül átengedtek. Útköben a nehéztüzérség által „megharapott” katolikus templomtornyok készítettek fel a várható látványra.

Én személyes tapasztalatból nem tudom, hogy Sztálingrád hogy nézett ki, vagy Varsó a végén, de ez a kisváros döbbenetes volt.

Csontváz boncasztalon, kiégett gerendaszerkezetek, kidőlt falak, rozsda, nyák, patkányok, kivéve, ha kiskamasz nagyságú betükkel azt mázolták egy házra, hogy SRPSKA KUČA (szerb ház), na az a ház nem volt csontra bontva, csak tartószerkezetre, nem úgy, mint a mellette lévő, meg a mögötte lévő, meg az előtte levő.

Az ukrán és belga kéksisakosok, az ENSZ rendfenntartói úgy mozognak az utcán, mintha folyamatosan elnézést kérnének a szakállas šajkačás (szerb sajkás sapka, már a Tito-partizánok idején is divatos volt, csak akkor nem sassal, hanem vörös csillaggal viselték) csetnikektől, akik a város urai voltak, nagyhangon söröztek és rakijáztak már a déli órán is.

Lődörögtünk egy ideig, aztán visszaindultunk egy másik úton Újvidékre. Žilniknek randija volt az asszisztensével, egy Šarita nevű csodanővel, Nuško sofőr nem dadogott, mert nem beszélt, ahogy a szófosó Pera Čehov is alaposan elneszült.

A 2010-es évek elején filmfesztiválról jöttünk haza Szarajevóból, inditványoztam, hogy tegyünk kis kitérőt Vukovárra. A bosnyák főváros minden nehézség ellenére teli volt élettel, furcsa volt az összehasonlításban Vukovár, mely csak 1998-ban került vissza horvát fennhatóság alá. Tank piedesztálon, mementónak hagyott páncélosok által összeharapdált víztorony, félig helyreállított város, esti üresség, horrofilm-hangulat. A nagy folyó másik partjáról mintha elektromos guzlica-riffeket hozott volna a víz felett a szél.

Zágrábban az egyik főút neve a jugoszláv időkben Avenija Bratstvo i Jedinstvo (a Testvériség és Egység útja) volt, ebből lett az Avenija Vukovar. Memento, hogy mit tehet az etnicista nacionalizmus a multikulturalizálódó Európában.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: A Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) katonái az Eszéktől északra eső védelmi vonalon. MTI Fotó: Rózsahegyi Tibor