A tálibok meglepetésszerű, fölényes katonai győzelmet arattak, de vajon mostantól egyedül uralhatják Afganisztánt? Szakértők szerint ez nem egyértelmű, mivel Afganisztánban továbbra is erős a helyi hadurak és a kisebbségek vezetőinek pozíciója, és persze, a külföldi nagyhatalmak sem vették le teljesen a kezüket az országról.
Az elmúlt hetekben Afganisztánból kijutott képsorok alapján úgy tűnhet, a tálibok totális győzelmet arattak ellenségeik felett, és az ország mostantól lényegében a saját játszóterükké vált. Az amerikai kivonulást kommentáló elemzők elmondása szerint azonban nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Az etnikailag rendkívül megosztott, földrajzilag széttagolt Afganisztánban hagyományosan nehéz nyugati értelemben vett, egységes államot létrehozni, ahogy ezt a napokban megbukott köztársaság esetében is lehetett látni. Az amerikaiak által támogatott afgán állam nem tudta megszerezni az afgánok többségének támogatását, de ez nem jelenti azt, hogy a többség a tálibokkal lenne. Emiatt az országban még léteznek olyan szereplők, amelyek akár fegyveres ellenállásra is képesek lehetnek a tálibok ellen.
Afganisztánban már az amerikaiaknak és a kormánynak is gondot okoztak a helyi hadurak és erős emberek (részben a szovjetellenes mudzsahed felkelők korábbi hadvezérei és az etnikai kisebbségek vezetői), akik saját területeiken a saját játékszabályaik szerint irányítanak. Rajtuk kívül még szóhoz juthat az Iszlám Állam afganisztáni ága (ISIS-K), amelyik a konfliktus legrejtélyesebb szereplője: egyesek szerint papírtigris, mások szerint félelmetes ellenség, megint mások úgy gondolják, valójában ők is csak a tálibok egyik szárnya, akik akcióikkal a tálib vezető, Abdul Gháni Baradar molla érdekeit segítik.
A „fekete áprilistól” a „fekete augusztusig” – nagy vereség Bidennek, Amerikának, a Nyugatnak az afganisztáni kudarc
A Vice afganisztáni videóin mord tálibok, kétségbeesett emberek, megrendült újságíró. Az elmúlt hetek képei döbbenetesek. Sokan hasonlították az elmúlt hetekben a kabuli repülőtéren látottakat 1975 áprilisához, amikor Graham Martin amerikai nagykövet akkurátusan összehajtogatta a csillagos-sávos zászlót a saigoni amerikai nagykövetség tetején, majd beszállt egy helikopterbe hogy elrepüljön a Dél-Kínai-tengerre, a USS Nimitz repülőgép-anyahajó fedélzetére.
Idén augusztus végéig, mintegy 20 éven keresztül a nemzetközileg elismert afgán állam a Kabulban kikiáltott demokratikus Afgán Iszlám Köztársaság volt.
Az állam azonban Afganisztán bizonyos részein csak papíron létezett. A kabuli kormány a közigazgatást kezdettől fogva nem tudta teljesen kézben tartani, a 2001-es háború óta csak nőtt a hagyományos törzsi, nemzetiségi elitek befolyása, és az államot mélyen áthatotta a korrupció.
Az állam húszéves, idén lezárult történetét végigkísérte a fegyveres erőszak, mivel a tálib felkelést az újjonnan felállított afgán hadsereg és a nemzetközi misszió (ISAF) sosem tudta teljesen legyőzni, ráadásul az összecsapások több ezer civil áldozatot követeltek. Az amerikai kivonulás végére bebizonyosodott, hogy az állam a nemzetközi katonai támogatás nélkül lényegében védtelen, a nemzeti hadsereg pár hét alatt összeomlott a tálibok támadásai alatt. Asraf Gháni elnök menekülésével a többé-kevésbé csak a nyugati országok által kreált államapparátus lényegében megszűnt mint politikai és katonai tényező Afganisztában.
Elemzők az afganisztáni belpolitika két pólusát úgy írták le, mint „a köztársaság és az emirátus”. Alex Thier, a Stanford Egyetem professzora 2020 novemberében az amerikai Amerikai Béke Intézetnek írt elemzésében úgy vélte: a tálibokon kívül minden politikai csoport sokkal inkább köztársaság-, mint emirátuspárti. Szerinte
a kabuli vezetés gyengesége és népszerűtlensége ellenére az afgánok valószínűleg nagyobb része támogatta – legalábbis elvileg – azt, amit papíron a köztársaság kínált (többé-kevésbé jogállam, népszuverenitás, a nők jogainak tiszteletben tartása), mint a tálibok fundamentalista vízióját, azaz az emirátust.
Mint írta, nehéz elképzelni, hogy Afganisztán sokszínű, politikai széttagoltsága miatt, a jelenlegi nemzeti és tartományi szintű vezetők kibékülnének egy olyan központosító, teokratikus rendszerrel, mint amilyet a tálibok szeretnének kialakítani.
A tálibok hivatalosan még nem kiáltották ki az új államot, de jelenleg ők képviselnek leginkább egy afgán államhoz hasonló erőt. A szunni iszlám szélsőséges ágát képviselő csoport (tálib: pastu szó, jelentése: „tanuló”, ami arra utal, hogy vezetőik eredetileg a dél-afganisztáni és pakisztáni iszlám teológiai iskolákból kerültek ki) 1996 és 2001 között már egyszer megízlelhette a hatalmat, ugyanakkor a tálibok vezette ún. teokratikus Afganisztáni Iszlám Emirátust a nemzetközi közösség nagy része nem ismerte el, és uralmuk az országon belül sem volt kikezdhetetlen. Afganisztán északkeleti részét az ún. Északi Szövetség uralta, és az ország több részén is folyamatosak voltak a tálibok elleni gerillatámadások.
A tálibokkal kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy amellett, hogy fundamentalista vallásos elveket követnek, egyben egyfajta pastu nacionalista mozgalomnak is tekinthető az övék.
A pastuk Afganisztán legnagyobb, de nem többségi népcsoportja, körülbelül a népesség 42 százalékát teszik ki a tádzsikok, hazarák, üzbégek, türkmének, ajmakok és számos más etnikum mellett. Bár manapság a tálibok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy felette állnak a törzsi-etnikai ellentéteknek, és egységes Afganisztánt akarnak, 2001 előtt a tálibok nagyrészt kizárták a kormányzásból a nem pastu népeket, így a velük szembeni ellenállás is elsősorban a nemzeti kisebbségek köreiben indult el (közülük egyesek, például a hazarák ráadásul az iszlám más ágát követik, mint a tálibok, ami miatt folyamatosan üldözték őket).
Öt drámai nap krónikája – Varsó, Prága és Pozsony is afgán menekülteket fogad
A tálibok által egy napja megszállt Kabulból augusztus 16-án felszállt az első cseh repülőgép, kimentett cseh és afgán állampolgárokkal a fedélzetén. Szlovákiából és Lengyelországból is aznap indultak repülőgépek Afganisztán felé.
Robert Crews Afganisztán-szakértő, a Stanford Egyetem professzora a FiveThirtyEight.com augusztus 31-i podcastjában azt mondta: a tálibok az eddigi tetteik alapján ismét úgy kívánnak uralkodni, mint 2001 előtt, a kormányzati pozíciókra is csupa magasrangú mollát jelentettek be, vagyis nem valószínű, hogy konszenzusos kormányt alakítanának. Szerinte az afgánok többsége ezt elutasítja, a tálibok népszerűsége a legkonzervatívabb rétegeken és a pastu nacionalista körökön kívül alacsony. A fő bázisuknak számító falvakban sem annyira lelkesen támogatják, inkább csak elfogadják őket az emberek, leginkább azért, mert hatékonyabban tudják fenntartani a közrendet, és mert azt hirdetik, hogy felette állnak a pártok és klánok közötti viszálykodásnak. Crews hozzátette azt is: az amerikai katonai hadműveletek is számos afgánt löktek a tálibok karjaiba.
„A Talibán erősödött, amikor az amerikai csapatok civileket öltek meg vidéken. Az amerikai terrorellenes háború annyit ért csak el, hogy a tálibok újjá tudták építeni a vidéki bázisukat.”
A tálibok tehát céljaikat csak katonai erejükre támaszkodva, a lakosság nagy részének megfélemlítésével tudnák elérni. Katonai erő tekintetében, mondta Robert Crews, a tálibok a 20 éves amerikai jelenlét alatt jelentősen erősödtek. Kiemelte, hogy az augusztusi villámhadjárat alapján rendkívül fejlett hírszerzést építettek fel, hiszen tudták, hogy a városok megtámadása előtt milyen katonai vezetőket kell meggyilkolni, és ismerték a városok stratégiai fontosságú pontjait.
Crews kiemelte azonban azt is, hogy a tálibok erejüket jelentős részben Pakisztánnak köszönhetik: mint mondta, a szomszédos (elvileg amerikai szövetséges) ország mindvégig menedéket nyújtott a tálib vezetőknek a határ túloldalán, és több mint valószínű, hogy a pakisztáni katonai elit fegyverekkel és kiképzéssel is segítette őket.
Az utolsó nyugatos bástya
Az már biztos, hogy a táliboknak Afganisztában fegyveres ellenállással is szembe kell nézniük. Az egykori Északi Szövetség területén levő Pandzssir-völgyben már el is kezdődött egy ilyen felkelés. A Nemzeti Ellenálló Front nevű szervezetbe tömörült felkelők vezetője, Ahmad Maszúd augusztus 22-én azt mondta: ha a tálibok nem fogadnak el valamilyen hatalommegosztást, „elkerülhetetlen lesz a polgárháború”. Később bejelentette, bár tárgyalásokat kezdeményezett a tálibokkal egy konszenzusos kormány létrehozására és a területi autonómiák tiszteletben tartására, ezek nem vezettek eredményre, ezért elkerülhetetlenné vált a fegyveres összecsapás.
Ahmad Maszúd 2019-ben (forrás: Wikimedia Commons)
A 32 éves, tádzsik származású Ahmad Maszúd élő szimbóluma lehetne a köztársasági oldalnak: a nagy-britanniai Sandhurst katonai akadémián és a Londoni Egyetemen tanult, majd az egyik legjelentősebb afganisztáni humanitárius szervezet, a Maszúd Alapítvány vezetője lett.
De befolyását leginkább apjának, a „Pandzssir oroszlánja” néven is emlegedett Ahmad Sah Maszúdnak köszönheti, aki talán az egyetlen olyan modern afgán politikus, akit a tálibokon kívül lényegében mindenki tisztel.
Az idősebb Maszúd a ’80-as években részt vett a szovjet megszállók elleni harcban, a polgárháború alatt egy demokratikus egységkormányt próbált alapítani, majd a tálibellenes Északi Szövetség katonai és politikai vezetője lett, ő volt az egyetlen olyan jelentős afganisztáni hadvezér, aki a polgárháború és a tálib uralom alatt egyszer sem menekült el az országból. 2001 szeptember 9-én Maszúd bombamerénylet áldozata lett – a gyanú szerint a gyilkosságot az Al-Kaida szervezte meg, hogy még a szeptember 11-i terrortámadások előtt szívességet tegyen a táliboknak, hogy azután se adják ki őket az amerikaiaknak. 2001 után az új afgán elnök, Hamid Karzai posztumusz nemzeti hősi címmel tüntette ki Maszúdot, halálának napját pedig nemzeti ünneppé (Maszúd-nap) nyilvánították.
Sah Maszúd azon kevés afgán vezetők egyike volt, akik valóban törekedtek a demokratikus jogok tiszteletben tartására és a vallási-etnikai csoportok közötti megbékélésre. A meggyilkolt politikus fia, apjához hasonlóan úgy véli, Afganisztán csak rendkívül decentralizált államként lenne működőképes, az egyes régiókat az ott élőknek nagyrészt autonóm módon, és nem egy kabuli központi kormány diktátumai szerint kellene kormányozni – az ifjabbik Maszúd éppen ezért a 2001 után fennálló rendszert is kritizálta. Szeptember elsején a BBC-nek nyilatkozva azt mondta:
„Sajnos a tálibok nem változtak, és még mindig az egész országban egyeduralmat akarnak. (..) A tálibokat csak akkor fogadjuk el, ha az ország összes etnikai csoportjával együtt inkluzív kormányt alakítanak. Afganisztán etnikai kisebbségekből álló ország, és senki sem alkot többséget. Nem nemzetállam, hanem multikulturális állam. Emiatt nem engedhetjük meg nekik, hogy egyedül uralják az országot, és ha ez a céljuk, akkor ellenállunk nekik. Csak egy decentralizált államban, ahol a hatalom egyenlően oszlik meg a különböző etnikai és felekezeti csoportok között, tudunk békésen együtt élni.”
A pandzssiri ellenálláshoz azóta csatlakozott a volt afgán alelnök, Amrullah Szaleh (aki magát a jelenlegi legitim ügyvivő államfőnek nevezi) és Tádzsikisztánból érkezett önkéntesek is. Szeptember 2-án ellentmondásos hírek érkeztek a völgyben zajló harcokról, a felkelők elmondása szerint a tálibok első támadását visszaverték, míg a Bahtar afgán hírügynökség azt közölte, hogy a tálibok visszaszorították a felkelőket.
A nemzetközi vélemények nem túl optimisták az ellenállás esélyeiről: az afganisztáni orosz nagykövet, Dimitrij Zsirnov azt mondta, az ellenállás „kudarcra van ítélve”, és felajánlotta, hogy Oroszország közvetítene a békekötésről köztük és a tálibok között.
Az Egyesült Államokban pedig többen is amellett érveltek, hogy Washingtonnak segítséget kéne nyújtania az ellenállóknak.
Papíron az ellenállók helyzete valóban kétségbeejtő: amerikai becslések a tálib haderő létszámát 60-80 ezer körülre teszik, a pandzssiri ellenállókét 8 ezer fölé. Emellett az iszlamisták felszereltsége,az afgán nemzeti hadsereg által hátrahagyott amerikai felszereléseknek köszönhetően sokkal jobb, mint az előző kormányzásuk idején, míg az ellenállók sajtóhírek szerint pár tucat amerikai páncélozott harcjárművel, kézifegyverekkel és egy helikopterrel rendelkeznek. Kérdéses az is, hogy a jelenleg főként tádzsik-bázisú felkelés mennyire lesz képes elnyerni a többi etnikum, főként a pastuk bizalmát. Ami az ellenállóknak reményt adhat, az az, hogy az elmúlt 20 évben felnőtt egy fiatalabb generáció, amely már a szabadabb légkörben szocializálódott, és nem tapasztalta még meg, milyen a tálibok puritán rendszerében élni.
Bár az Afganisztáni Iszlám Köztársaságot a káosz és a korrupció jellemezte, fennállása alatt sok szempontból gyökeresen átalakult az afgán társadalom, legalábbis a nagyvárosokban. Több száz új rádió- és tévécsatorna nyílt, megjelent az internet és a közösségi média, fejlődésnek indult a piacgazdaság és a kulturális élet, és hatalmasat léptek előre a nők jogai terén.
Mindezeket a tálibok nagyrészt meg nem történtté tennék, és ez sokakat az ellenállás felé lökhet, bár várható, hogy legalább ennyien lesznek, akik „lábbal szavaznak”, vagyis megpróbálnak elmenekülni Afganisztánból.
A pandzssiri demokratikus ellenálláson kívül szerephez juthatnak még a ’90-es évekbeli polgárháború egykori hadurai. Ahogy Peter Bergen, a CNN biztonságpolitikai elemzője mondja, nem kizárt, hogy „újra összeáll a zenekar”, azaz a hadurak újra kontroll alá vonják saját területeiket.
„A háború csak új szakaszba lépett. Az Egyesült Államok számára vége van, de önteltség lenne azt hinni, hogy csak, mert mi elmentünk, véget is ért a történet”
– mondta az elemző.
Hadurak alatt olyan kétes hírű figurákat értünk, mint például Abdul Rasid Dosztum, aki a szovjet-afgán háború alatt kezdetben még a szovjetbarát kormány mellett harcolt, de a szovjet kivonulás után átállt a mudzsahed lázadókhoz, majd a polgárháború idején az Északi Szövetség oldalán harcolt a tálibok ellen. Dosztum a 2001-es megszállás után is az ország egyik legnagyobb hatalmú embere maradt, fegyvereseit nem szerelték le, és az évek során több kormányzati pozíciót is megszerzett. Külföldi elemzők szerint hatalmával rendszeresen visszaélt, 2008-ban például egy politikai ellenfele kínzásával gyanúsították. 2016-ban a Human Rights Whatch jelentése szerint Dosztum milicistái civileket öltek meg és fosztottak ki arra hivatkozva, hogy azok a tálibok támogatói voltak.
A 67 éves, üzbég származású Dosztum friss hírek szerint az augusztusi tálib offenzíva alatt elhagyta az országot,
majd később egy másik veterán hadúr és volt tartományi kormányzó, Atta Mohammad Núr oldalán tűnt fel, akivel együtt Katarban tárgyalásokat kezdtek a tálibokkal egy egységkormány megalakítása érdekében. Elmondásuk szerint a táliboknak együtt kell működniük a helyi erős emberekkel ahhoz, hogy stabilan tudják uralni Afganisztánt, és hogy elnyerhessék az új államuk nemzetközi elismertségét
– ami fontos, hiszen csak így tudnának érdemleges kereskedelmi kapcsolatokat építeni, vagy nemzetközi segélyeket szerezni.
Núr a Reutersnek azt mondta: „A tálibok jelenleg nagyon-nagyon arrogánsak, mert éppen most győztek katonailag. De feltételezzük, hogy tisztában vannak azzal, milyen kockázatot jelent, ha úgy kormányoznak, ahogyan korábban tették” – tette hozzá, utalva arra, hogy az előző tálib rezsim kirekesztette a kisebbségi etnikai csoportokat. Núr szerint, ha a tárgyalások kudarcot vallanak, újabb fegyveres ellenálló frontok nyílhatnak a tálibokkal szemben.
A Firstpost.com indiai hírportál szerint Núr ma is befolyásos játékos Balk tartományban, ahol kézben tartja az áruszállítást, többek között az Afganisztánt Üzbegisztánnal összekötő vasútvonalat. Dosztumról azt írják: a hívei által „Pasának” nevezett vezér a mai napig igen népszerű az üzbég kisebbség körében, akik közül korábban 5-6 ezer fegyverest is harcba tudott hívni. Ugyanakkor a két hadúr emberei az első csatát elvesztették a tálibok ellen, augusztus közepén a milíciáik megfutamodtak, miután az afgán nemzeti hadsereg ottani egységei lényegében harc nélkül megadták magukat (Núr a megadást „egy gyáva és kiterjedt összeesküvés” eredményének nevezte). Nem sokkal később a tálibok közösségimédia-oldalain olyan képsorok futottak, amint harcosaik birtokba veszik Dosztum fényűző palotáját.
Iszmail Hán (jobbra, fehérben) nagyhatalmú nyugat-afganisztáni tádzsik hadúr riportereknek nyilatkozik a nyugat-afganisztáni Herátban dúló, tálibok elleni harcról 2021. augusztus 6-án (forrás: MTI/EPA/Dzsalil Rezaji)
Hasonlóan járt Herat tartomány egykor teljhatalmú ura, a volt szovjetellenes mudzsahed vezető, Iszmail Hán. Herat elestét szintén az afgán hadsereg árulásával indokolta. Augusztus 13-án Hánt el is fogták a tálibok, de pár nap múlva, a tálib vezetőkkel folytatott egyezkedés után szabadon engedték, és az egykori hadúr végül Iránba menekült – az eljárás arra utal, hogy a volt mudzsahed hadvezéreknek még továbbra is lehetnek értékes kártyáik a tálibokkal szemben.
Ahogy a fenti két példából látható, a helyi erős emberek hajlandók lennének alkut kötni a tálibokkal bizonyos engedményekért cserébe. Sok elemző szerint most nagyrészt azon múlik, lesz-e újabb polgárháború Afganisztában, hogy a tálib vezetés hány ilyen helyi hatalmassággal tud egyezséget kötni. A Times of India (TOI) elemzésében 10 ilyen szereplőről készített profilt, akiknek egy része most különböző csatornákon,
többek között orosz közvetítéssel, tárgyalásokat folytat a tálibokkal. A hadurak nagyrészt azt szeretnék elérni, hogy saját területeiken szabad kezet kaphassanak, ami sok esetben korrupt üzletek folytatását és az ópiumkereskedelmet jelenti.
A TOI listáján szerepel például Gulbuddin Hekmatyar, a volt mudzsahed hadvezér, aki az amerikai bevonulás után saját iszlamista gerillamozgalmat indított, és éveken át harcolt a külföldi hadseregek és a hivatalos kormány ellen. Hekmatyar végül 2016-ban békét kötött Kabullal, cserébe azért, hogy Iszlám Párt nevű szervezetét (beleértve annak fegyveres szárnyát is) legitim politikai pártként ismerjék el. Hekmatyarról a legutóbb akkor lehetett hallani, amikor bejelentette, hogy csatlakozott a tálibok „nemzeti megbékélési tanácsához”. Bár a napokban támogatásáról biztosította a tálib kormányt – hiszen nagyrészt ugyanazt a vallási ideológiát követik –, azt is mondta, „a pastu nacionalizmusnak és diszkriminációnak nincs helye az iszlámban”.
Szintén egyezkedett a tálibokkal, de később ellenük fordult Abdul Ghani Alipur, a síita hazara kisebbség egyik népszerű vezetője. A TOI információi szerint Alipur kezdetben elismerte a tálibok uralmát, ezért nem fegyverezték le a mintegy 10 ezer fős milíciáját, nem sokkal később azonban a Pandzssir-völgy felé indult el, hogy segítse az ottani ellenállást.
A hozzájuk hasonló vezetők nemcsak afganisztáni támogatóikra támaszkodhatnak: az elmúlt évtizedekben a hadurakat rendszeresen felhasználták külföldi hatalmak, hogy növeljék befolyásukat Afganisztában.
Gulbuddin Hekmatyar például évtizedeken át szoros kapcsolatot ápolt mind a pakisztáni hírszerzéssel, mind az Al-Kaida terrorszervezettel, Dosztum Oroszországgal és Törökországgal ápol jó viszonyt, Alipur korábban Irántól kapott támogatást. Amikor ők a tálibokkal tárgyalnak, nemcsak magukat, hanem a külföldi nagyhatalmakat is képviselik, ezért a megbékítésük kulcsfontosságú lehet a tálibok új emirátusának nemzetközi elismertetése ügyében. Ennek az lehet az ára, hogy külföldi országok a saját embereiket bejuttatják az új afganisztáni politikai vezetésbe.
Az afganisztáni belpolitika utolsó szereplője az Iszlám Állam terrorszervezet afganisztáni szárnya, az ISIS-K (ISIS-Khoraszán tartomány). A terrorszervezetről a kabuli reptér evakuációja során hallhatott a legtöbbet a nemzetközi közvélemény, ekkor ugyanis ők vállalták magukra a kiürítésre várakozó afgán civilek és az evakuációt felügyelő amerikai katonák elleni merényleteket. Később a Pentagon azt jelentette be, hogy dróntámadással megölték az ISIS-K egyik vezetőjét.
Örökös özvegyek – az Iszlám Állam feleségei
Azadeh Moaveni könyve tizenhárom, az Iszlám Államhoz önként csatlakozó lány és nő történetét beszéli el. Sorsukon keresztül bemutatja a terrorszervezetet és azokat a fiatalokat, akik nyugati országokból érkeztek, hogy a kalifátus tagjai legyenek.
Bár az ISIS-K a tálibokhoz hasonló fundamentalista ideológiát hirdet, a két csoport, legalábbis saját elmondásuk szerint, ellenségként tekint egymásra. Nem tudható egyértelműen, hány tagja lehet az ISIS-K-nak (a becslések ezertől 10 ezerig terjednek), hol vannak bázisaik, milyen fegyvereik lehetnek. Az ENSZ jelentése szerint az biztos, hogy soknemzetiségű szervezetről van szó, vannak köztük szír, iraki és más közép-ázsiai országokból érkezett fegyveresek, akik maguk mellé állították a Talibán egyes „kiábrándult” tagjait.
Robert Crews a FiveThirtyEight.com-on arról beszélt: afganisztáni forrásai sem értenek egyet teljesen abban, mi is az ISIS-K. Köztük vannak, akik azt mondják, a csoport „csak egy legenda”, és nem képvisel valódi erőt, mások szerint viszont „nincs különbség köztük és a tálibok között”.
Crews úgy fogalmazott: érdemes feltenni a kérdést, kinek az érdekeit szolgálják az Iszlám Állam afganisztáni akciói. Az Iszlám Állam a táliboknál is hírhedtebb terrorszervezet, ezért a külföldi szereplők a tálibokat kisebbik rosszként láhatják.
„Az ISIS-K sokak számára hasznos szereplő lehet. A tálibok azt mondhatják: figyeljetek, csak mi állunk az ISIS-K és a világ között. Putyin maga is azt mondta, együttműködhetünk a tálibokkal, mert közös ellenségünk az ISIS-K” – mondta Crews, aki szerint ugyanannyi esély van rá, hogy az ISIS-K egy önálló terrorszervezet, mint arra, hogy csak a tálibok „PR-akciójáról” van szó, amelynek célja, hogy őket egy elfogadható alternatívának láttassa.
Zubor Zalán
Címlapkép: Ahmad Maszúdhoz, a tálibellenes küzdelem vezéralakjának, Ahmad Sah Maszúdnak a fiához hűséges katonák az Afganisztán északkeleti részén fekvő Pandzssir-völgyben 2021. augusztus 29-én (forrás: MTI/AP/Dzsalaluddin Szekandar)
A dokumentumfilm az egyik legolvasottabb kabuli napilap szerkesztőségének életét követi nyomon, a tálib hatalomátvételt követő időszakban.
A tálibok által egy napja megszállt Kabulból augusztus 16-án felszállt az első cseh repülőgép, kimentett cseh és afgán állampolgárokkal a...
