1991 őszére már derekasan zajlott a „jugoszláv polgárháború”, a „délszláv háború”, a „horvát-szerb háború” – a hajdani definíciós bizonytalankodás azt is mutatja mennyire nem fix forgatókönyv szerint bonyolódott déli szomszédunk, a soknemzetiségű Monarchia egyik soknemzetiségű utódállamának, Tito marsall országának szétesése, és azon is érdemes elgondolkodni, hogy mi volt ebben Magyarország érintettsége, szerepe.

Ahogy már ezeken a hasábokon is esett szó róla, a kilencvenes évtized legnagyobb európai vérfürdője, mely Vukovár környéki és a knini krajina horvát-szerb szomszédségi csetepatéival kezdődött, majd a szlovén kiválás után egy hatnapos szlovén háborúval folytatódott, Horvátországban és Boszniában kulminált, majd a koszovói tömegmészárlást megelőzendő indított amerikai (NATO) bombázások zárták le az évtized végén.

Vukovárt a Zenga körülbelül 1800 könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek védték a JNA 36,000 katonája és a nehézfegyverzetű szerb csetnikek ellen.

30 éve volt Vukovár ostroma – nem „fenyegetett” a humanitárius katasztrófával, hanem az volt maga

1991 augusztus 25-e és november 18-a között zajlott a II. Világháború utáni európai történet addigi legnagyobb csatája – amit kisvártatva felülmúlt Szarajevó ostroma (1992 április-1995 július) -, és az európaiak addig idétlenkedtek az etnicista felhorgadással, amit I. világháborús reflexekkel kezeltek, míg lett vagy félmillió halott és felnőtt segítséget kellett kérni, hogy aztán Richard Holbrook és Bill Clinton oldja meg a helyzetet.

A feszült magyar-jugoszláv viszonyt tovább borzolta, mikor egy jugoszláv vadászgép 1991. október 27-én 20 óra 51 perckor Barcsot támadta. A MiG–21-es vadászrepülő 300-350 méteres magasságból indított magyar célpontok ellen kettő darab Hunting Engineering által gyártott BL755 típusú, MK3-as változatú kazettás bombát. A bombák Barcs központi részétől távolabb robbantak fel, személyi sérülést nem történt, de jelentős anyagi kárt több épületben is okoztak.

A jugoszláv légierő csapásmérő repülőgépei a horvát erők elleni támadó manőverek egy részét magyar terület fölött kezdték el, és több esetben még a magyar légtérben tartózkodtak, amikor tüzet nyitottak a határ másik oldalán lévő horvát célpontjaikra, emiatt rendszeresek voltak a magar-jugoszláv jegyzékváltások, a taszári és pápai katonai repterek személyzete állandó készültségben volt.

A támadás előzménye, hogy a Honvédség rádiólokátorai Barcstól 15 kilométere,  Verőce/Virovitica térségében 20:47-kor két légi célt derítettek fel, melyek magyar terület felé tartottak, de egyre csökkenő repülési magasságuk miatt nem tudták őket tovább követni. A gépek közül az egyik Barcs felett 20:51- kor kettő darab kazettás bombát oldott ki, a 12 ezres Barcson több ház megrongálódott a város cigánytelepén, majd a géppárban vele lévő másik géppel együtt elhagyták a magyar légteret.

A bombák tárolására szolgáló kazetta a temetőbe csapódott, és többmázsás sírköveket is elmozdított. A legnagyobb kár Balogh Károly házát érte. A sertéshizlaldában dolgozó férfi felesége a Magyar Televíziónak  nyilatkozott:

„Mondtam a férjemnek, hogy tegyél a kazánra, mert hideg van. Megyek, megyek, mondta. Egyszer csak hallottam a lövéseket, durranásokat, nagy fényt. Hatalmas robbanást lehetett hallani. Befutottam, láttam, hogy a két kislányom meg a feleségem sír, mondtam, hogy jöjjenek ki gyorsan, nehogy valami robbanás legyen még valahol. Nem tudtuk, mi történt, befeküdtünk a lányaimmal az ágyra, átöleltem őket, hogy megvédjem. Amikor bejött a férjem, mondta, hogy bombázás volt. Fogtam a gyerekeket, átmentem édesanyámékhoz, de akkor már jöttek a rendőrök, katonák.”

A Balogh család egy-két hét után költözhetett haza, a javítást az önkormányzat állta. „A kisebbik nagyon sírt, jó, hogy nem hagytuk a gyerekágyban. Ott volt a sarokban az ágy, oda esett a bomba. Egyikük sem emlékszik már a bombázásra. A nagyobbik Londonban él, leérettségizett, a kisebbik most ment haza Győrből, terhes, és született egy fia is.”

A magyar szakemberek által folytatott vizsgálat megállapította, hogy a gépekről készített radarfelvételek alapján az 1500 méter feletti magasságon történt repülőmozgásokat lehetett egyértelműen igazolni, bizonyított, hogy Jugoszlávia légteréből érkezett két repülőeszköz, melyek alacsony repülőmagasságuk miatt egy rövid időre ugyan elveszített a radarfigyelés, de az újólag felemelkedő gépek a bombatámadás után ismét megjelentek a radarképen.

Ez a BL755 típus, mely lényegében egy hengeres lemezszekrény, amelyben 144 db, 2,5 kg súlyú, fékezett zuhanási sebességű kisebb bomba volt elhelyezve. Ilyen típusú kazettás bombákat az angol Hunting Engineering adott el a jugoszláv légierőnek. A bombák eladását a budapesti brit katonai véderőattasé is megerősítette. Felmerült, hogy ezek a bombák esetleg véletlenül is leeshettek a gépről rossz felfüggesztés vagy más hiba miatt. A vizsgálatot végzők hibára utaló jelet azonban a megmaradt kazetta darabokon nem találtak.

A Dráva magyar oldalán kivilágított városok, falvak sorakoztak egymás mellett, míg a horvát településeken  elsötétítés volt, így a céltévesztést ki lehetett zárni. Ezt a pár perc múlva a Barcs légterébe vezényelt két magyar vadászrepülőgép is megerősítette.

Verőce/Virovitica amúgy a nagyszerb szélsőségeseknek szimbolikus helyszín: Vojislav Šešelj csetnikvajda többször meghirdette, hogy Szerbia nyugati határának a Verőce–Károlyváros–Ogulin–Karlobag-vonalnak kell lennie. Felvetődött, hogy esetleg egy horvát gép bombázta Barcsot, hogy a Jugoszláv Néphadsereget és így a Belgrádot okoló Magyarországot a saját oldalán belerángassa a háborúba. Tetszetős, csak ekkor még nem létezett horvát légierő. Éppen két nappal Barcs bombázása előtt dezertált Rudolf Perešin, a Jugoszláv Néphadsereg horvát pilótája MiG-21-esével Ausztriába. Perešin és három másik szökött pilóta gépéből alakult meg a horvát légierő. Az persze nem zárható ki, hogy a Jugoszláv Néphadsereg egy horvát származású tisztje így akarta akciójával Magyarországot katonailag is behúzni hazája oldalán a háborúba.

Hollósi Nándor ezredes, a légierő parancsnokhelyettese nyilatkozta, hogy

„a fő kérdés az volt, hogy szándékosan Barcs felett oldották ki a bombákat, vagy véletlen hiba okozta a becsapódást. A munkát viszonylag rövid idő alatt elvégeztük, majd ennek végén sajtótájékoztatót tartottunk a Honvédelmi Minisztérium VI. emeleti tanácstermében, kiállítva ott a bizonyításhoz szükséges minden anyagot, beleértve a kazettás bomba roncsolódott, szétszakadt kazettáit is. Rendelkezésünkre állt a légvédelmi rendszerünk lokátorai által mért és rögzített kép a berepülésről és kirepülésről, mindenről, ami 1500 m feletti magasságon történt. Radarjaink kisebb magasságon már használhatatlanok voltak. Maga a támadási manőver alacsonyabban, 300-350 m magasságban zajlott le a szemtanúk és a számítógépes modellezés alapján.

A „honnan jött” kérdésre világos, cáfolhatatlan bizonyítékunk volt: Jugoszláviából. De vajon melyik légierő repülőgépéről van szó? Ez most – és akkor is – ostoba, felesleges kérdésnek tűnik és tűnt, hiszen számunkra a válasz nyilvánvaló volt. Később, a Szabadkán lefolytatott magyar-jugoszláv vegyes bizottsági tárgyaláson azonban kiderült, hogy a jugoszláv fél semmit sem ismer el. Arra is választ vártak tőlünk, hogy vajon a célpont eltévesztéséről lehetett-e szó? Ezt valószínűtlennek ítéltünk, hiszen derült, felhőtlen ég volt, 15-20 km-s vízszintes látással. A hold déli irányból világította meg a területet, így a Dráva folyó ezüstös csíkja eltéveszthetetlen volt a levegőből. Ezenkívül a jugoszláv határ menti területeken elsötétített települések, falvak voltak, gyakorlatilag teljes sötétség. A Dráva magyar oldalán azonban kivilágított városok, falvak sorakoztak egymás mellett. Ezt látta az esemény után riasztott, a barcsi légtérbe beérkezett két magyar vadászrepülőgép pilótája is.”

A szabadkai vegyesbizottságnak sem sikerült semmit sem kiderítenie, mert a szerbek mindent tagadtak, így az a konklúzió született, hogy nem titkos belgrádi kormányzati akció vagy a jugoszláv légierő vezetésének döntése állt a bombázás háttérében, hanem „két-három reptéri katonaszemély közös tevékenységének eredménye”.

Különös, egyben a belgrádi kormányzat felelősségét közvetve kizáró véletlen, hogy Vladislav Jovanović szerb külügyminiszter éppen Barcs bombázásának estéjén érkezett hivatalos látogatásra Budapestre. A hangulatra jellemző, hogy elutazása előtt felemlegette a horvátoknak küldött magyar Kalasnyikovok ügyét. A másnapi budapesti sajtótájékoztatón ő élt át kínos pillanatokat. A bombázásról az MTI korabeli tudósítása szerint ezt mondta:

„A bombázás bizonyára véletlen volt, hiszen a szövetségi haderő nem kívánja a konfliktus kiszélesítését.”

„Nem gondoltam arra, hogy háború lesz – mondja most a 25 évvel ezelőtti esetről Jeszenszky Géza,  1990 és 1994 között Magyarország külügyminisztere. – Nem ez volt az első légtérsértés, de ez volt a legsúlyosabb provokáció. Eldöntöttük, hogy nem ülünk fel a provokációnak, mert világos volt a szerb vezetés célja: Magyarországot belerángatni a konfliktusba.” Ekkoriban Harkány, Villány környékén kiültek az emberek a déli lankára és nézdigélték, ahogy tíz-tizenöt-húsz kilométerre lövik egymást a szomszédok, simán és nyomjelzővel, nézték a torkolattüzeket, az erőszakot, a gyilkolást. Olykor piknikjelleggel, voyeurként, csirkecombbal a szájban, csámcsogva.

Arra pedig jobb nem gondolni, ami Hollósi Nándort kísértette sokáig: „Egy ideig nem tudtam elszakadni attól a rémképtől, hogy ezek a bombák a 27-én esti bombavetési iránytól néhány száz méterrel oldalra, a város belső területei felé repülve is becsapódhattak volna. A szétrepülő sok ezer repesz több ember életét kioltja, még több sebesülést okozva, hiszen a ledobott kazettákból kiszabadult, összesen 288 db kiskaliberű repeszbombát éppen az élőerő pusztítására tervezték. […] Arra gondoltam, hogy ha egy ilyen eset megtörténne, akkor a magyar zászlókkal letakart koporsók láttán a közvélemény jelentős része megtorlást követelt volna, amelyet nagyon nehéz lett volna leszerelni.”

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Budapest, 1991. november 7. – A külföldi katonai attasék megtekintik a bombák maradványait a Honvédelmi Minisztériumban tartott tájékoztatón. MTI Fotó: Friedmann Endre