Már New Yorkban voltam, mikor csörgött az asztalomon a telefon a Times-nál. Washingtoni mentorom, Deborah Harding volt az, a German Marshall Fund programigazgatója, aggodalom volt a hangjában és azt kérdezte: „András, mi történik most Budapesten?”. Hétfő volt, reggel, net előtti világ, pont harminc éve, a vasárnapi újságban még semmi magyar vonatkozású nem volt, épp csak belelapoztam a hétfői lapba, a beszélgetés alatt is lapozgattam, jól megütköztem, mikor vagy negyedoldalas kép volt a Szabadság híd budai hídfőről, melyet elzártak a bérfuvarozók Ladái.

Puccs! Coup d’État!! Államcsíny!!! Érdekes, hogy a politikai tartalmú közterületi tiltakozások esetén jobboldali kormányok csurig töltött gumibugyival sikoltozzák teli a magyar étert, hogy az álnok és nyilvánvalóan komenista ellenzék, a Kohn Béla meg a Szamuely, valamint a pitoreszk küllemű és pikareszk életutú Cserny József unokái jómagyarságot, úri ízlést és dzsentrierkölcsöt (zsiványbecsületet) tagadva, hazudtolva és szemenköpve mást sem áhítanak, mint a törvényesen megválasztott magyar kormány bukását.

Lehet ez az a színművészetis hallgatók egyetemfoglalása, kockásinges középiskolások protesztje, a feketeruhás ápolónő éhbér-ellenes kiállása; bárminemű tiltakozás a nemzeti nagylét és a Kárpát-Duna Nagyhaza kormányai ellenében nem lehet más, mint nem-magyar, külföldi, imperialista ármány, török áfium (na ezzel azért óvatosan per ma!), a Kreml és Dzsingisz kán (ezzel is vigyázva ám!) riogatásra alkalmas ordas pofája: jobboldali kormány ellen nem lázadhat magyar!

Fordítva épp más a helyzet, az ammóniákbűzben hónapokig áztatott, Debil-, és Satu-féle Kossuth tér akár a frakcióvezetői szinten foganatosított kordonbontást is ünnepli.

Harminc éve esett az őseset.

1990. október 25-én, csütörtökön este jelentette be Antall József miniszterelnök, hogy 65 %-al emelik a benzin árát. Így az elérte a literenkénti 56 forintot, aznap meg is kezdődött a taxisblokád Budapesten, mely kiterjedt az egész országra. Az intézkedés a taxisokat, bérfuvarozókat érintette a leghúsbavágóbban. A kor, akkor még sokkal politikusabb bulvársajtója szerint a regnáló kormány „kihúzta a gyufát” (Kurír) illetve „megbénult az ország” (Mai Nap).

Érdekesmód ez a hangulat nem került elő 2002. júniusában, mikor Budaházy Attila szélsőjobber ábrándkergető és nemzeteszencia, valamint az ő talpasai lezárták az Erzsébet-hidat, igaz, csak néhány órára, nem húzódott napokig.

Tumultuózus idők voltak: a helyhatósági (önkormányzati) választásokat megnyerte az ellenzék, elsősorban Demszky. Ezzel összefüggésben: a külső szemlélő számára először vált láthatóvá a liberális ellenzék pártjai (SZDSZ-Fidesz) között látható törésvonal. Demszky Gáborral szemben a Fidesz saját főpolgármester-jelöltet állított Ungár Klára személyében, ő és Orbán a szövetséges eszdéeszes jelöltet is erősen támadták, nem csak az emdéefes Barsiné Pataky Etelkát (korabeli magyarnarancsos szóhasználattal: Barsiné Etelközi Patajkát).

1991. júniusáig a szovjet csapatok kivonulása hétről hétre új és újabb meglepetéseket vonultatott fel a hosszúlejáratú környezetszennyezési kérdésektől az államadóságig, az Antall-kormány hűdött és „körkörös védelemben” gondolkodó „népi bölény” honvédelmi miniszterének, Für Lajosnak az I. világháború idejét idéző katonapolitikai elképzeléseitől (román, szovjet fenyegetés, újjászülető kisantant, balkáni lőporoshordó, etc. – mint tudjuk, az utóbbi nem bizonyult képzelgésnek).

Horváth Balázs, a bohém veszprémi ügyvédből lett belügyminiszter a Parlament ablakából integetett a kormánypárti szimpátiatüntetőknek, esetének szépséghibája volt, hogy az integetés idején az alkoholos befolyásoltság oly magas fokán „állt”, hogy kishijján kizuhant az Országgyűlés épületének neogót nyílászáróján. Ekkoriban terjedt el a „Horváth Blamázs belügyminiszter” epitheton ornans személyével kapcsolatban.

A budapesti hidakon az SZDSZ politikusai bukkantak fel, az akkor tory (csokornyakkendős brit konzervatív) Tamás Gáspár Mikóstól Kőszeg Ferenc parlamenti képviselőig, a szociálliberális párton belüli baloldali ellenzéket képviselő heti Beszélő főszerkesztőjéig.

Göncz Árpád köztársasági elnök, aki akkor három hónapnál rövidebb ideje töltötte be ezt a posztot bejelentette, hogy a Honvédség főparancsnokaként nem engedné a hadsereg bevetését a személyszállító kisiparosokkal szemben, akik nem voltak kevesen: Budapest ekkor a világ taxisfővárosának számított a kétmillió lakosra vetített érvényes húszezer személyszállító kisiparosi munkavállalási engedéllyel.

A későbbi elemzések a taxisblokádról nem mulasztották el bejelenteni, hogy a bérfuvarozók megmozdulása médiaforradalom is volt egyben: ebben a még leginkább rádió-tévén és nyomtatott orgánumokon tenyésző, internet, sőt!, mobiltelefon előtti világban mekkora holdraszállás volt, hogy a taxisok CB-rádión kommunikáltak („brékó, brékó” – szóltak bele a sofőrök a kézikészülékbe) egymással, a CB-rádióhálózatnál a rendőrségnek sem volt hatékonyabb kommunikációs rendszere.

A „taxis” amúgy is a kor vagány, merkantil, dörzsölt városi nagyfiúja volt – vesd össze a késő Kádár-kor legjobb krimijének főhősével, Simon Józseffel – András Ferenc Dögkeselyű c. filmje (1985), Simon szerepében Cserhalmi György; aki mérnökből lett sofőr, hisz’ a tervezésből megélni nem lehet –, mint a „zöldséges”, vagy egy-két évtizeddel korábban a balatoni „lángossütő”. Kornis Mihály is írt erről az embertípusról még a rendszerváltás előtt Grünwalsky Ferenc Egy teljes nap c. cébé-kovbojokról szóló filmje kapcsán 1988 végén „Brékó Magyarország” címen.

A CB-rádió elmúlt, új, s még újabb kommunikációs technológiák érkeztek és felejtődtek el azóta, ma már úgy tekint az ifjú generáció ezekre az eszközökre, mint a hajdani CB-rádiós taxis a postagalambra, melyek közül egyébiránt a zombori pörtli például kiemelkedő, hiszen kistermetű és sokat bír.

A The New York Times az a nemzetközi sajtóban, mint a USS Nimitz repülőgéphordozó a haditengerészetben, korabeli megfigyelésem szerint rájön az ember sajtóvonalon is, hogy „az Egyesült Államok nem csak a 7. flotta miatt nagy”. Mivel az Op-Ed rovatnál (véleménycikkek) gyakornokoskodtam (magyarán slapaj voltam) a taxisblokád után két-három héttel, mikor hazám, a Magyar Köztársaság a nyugati integrációhoz csatlakozás bevezető lépéseként az Európa Tanács első volt Varsói Szerződéses tagja lett, honfiúi buzgalomból azzal környékeztem meg főnökömet, Mitch Levitas rovatvezetőt, hogy ezalkalomból igazán közölhetnénk egy magyarországi magyar szerzőt.

Mitch, aki nem volt nagy véleménnyel az újdonat demokráciák politikus-felhozataláról, ideológiai szilárdságukról és nyugati liberális demokrácia iránti elkötelezettségükről, Magyarországgal kapcsolatban Costa Gavras Music Box c. filmje, a régió egésze vonatkozásában pedig a romániai bányászjárás (mineriáda) járhatott a fejében, megkérdezte, mi is volt az utolsó news piece Magyarországgal kapcsolatban. A taxisblokád – mondtam. És ki szólalt meg abban a cikkben? Haraszti Miklós és Fodor Gábor – mondtam. Ja, Harasztit ismeri, ő volt nemrég, ki a másik? A Fidesz liberális arca – mondtam. Az jó lesz – mondta, kérjek tőle cikket. Kértem.

Pár nap múlva jött meg a fax, kockás papíron kézzel írva, spirálfüzetből kitépve, rossz angolsággal. Hiába izmoztam, leírtam géppel, javítottam, formálgattam, nem jött le. Sokat tanultam belőle. Pédául azt, hogy az értékelhető újságcikk nem jelenléti ív – aláírom és jé, már meg is jelent a nevem itt is! –, hanem tényalap és érvkészlet, a nem adottságnak vett ismeret ismertetése és a következtetéshez szükséges logikai konstrukcióra vetülő fénypászmára a ránézés engedélyezése.

Hogy a szerkesztőségnek megadott tisztelet a gondozott küső, az értelmezhető szemantika és szintaktika, a mégoly pofonegyszerű következtetések sztereotípiáinak beágyazása valamilyen kifinomultabb szillogizmusba. Ilyesmi.

Az újsüttetű magyar demokrácia első szakítópróbája volt a taxisblokád (puccs! liberális coup d’État!! eszdéeszes államcsíny-kísérlet!!!), immáron az új törésvonalakkal párhizamosan (melyet az aczéli „népi” és „urbánus” készített elő), a tavaszi választás óta forrponton lévő hangulatban, melyet a heti szintű csurkai publicisztika és Csoóri Nappali holdja, s annak visszhangja színesített.

Legtöbben elfelejtették mára a taxisblokád körüli hangulatot, meg úgy nagyjából mindent, ami ebben a harminc évben történt, pedig azt nem árt tudatosítani, hogy ami most, meg az elmúlt tíz évben történt és történik, az a hajdani csurkai publicisztika valóra váltása.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Budapest, 1990. október 26. – Az eltorlaszolt Erzsébet híd budai hídfője a benzináremelések ellen tiltakozó taxisok demonstrációja alatt. MTI Fotó: Záray Péter