Bezárás
vageszblog

Schilling-premier Berlinben március 15-én

A nemzeti ünnep nemzetköziesítése nem ellenzéki vircsaft, a NER kezdte a lengyel széljobber Gazeta Polska hetilap olvasóközönségének önzetlen Pestre csábításával, hozzájuk most csatlakozott Morawiecki lengyel miniszterelnök, valamint a hasonszőrű német AfD kommandója is. Többnapos ünnepen a magyarok menekülése a városból évtizedes tradíció, Gorenje, Mariahilfer, Parndorf – ősi hosszúhétvégés szavaink ezek, melyek nem kis történelmi iróniával kötik Bécshez 1848 emlékét. Mi ezalkalommal Berlinbe látogattunk.

Fizess elő az Átlátszóra!

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat egyszeri adománnyal vagy havi előfizetéssel!

Hogy Schilling Árpád a magyar színházrendezők egyik legjelentősebbike, az vagy húsz éve nem kérdés. Emigrációban él. Hogy ez pünktlich mit jelent az átjárható határok korában, az természetesen magyarázatot igényel, lehet mondani hogy ez csak egy gesztus, mint az emigrantski raggamuffin a berlini Rotfront kultzenekar (frontasszony-énekesnő: Gryllus Dorka) műfaji enmeghatározásában, de természetesen ma is van valós okon, és nem csak a gazdasági okra gondolok, hanem a szellemi, etikai, esztétikai alapon történt országelhagyás emigrációjára is.

2014 és ’18 között magam is külföldön, Kolozsváron éltem, s noha legalábbis havonta megfordultam Pesten, sokszor gondoltam távollétemre emigrációként, a másodszor is túlnyert, megszilárduló NER ellenében, mellyel szellemi, etikai, esztétikai alapon nem tudtam és tudok együtt rezdülni.

Az emigráns fájó szívvel gondol az óhazára, óhajtaná felvirágzását, de eszköztelen ahhoz, hogy sokat tegyen érte. Schilling tett. Nemcsak otthon, saját társulatával, a Krétakörrel, mely a magyar színháztörténet aranylapjain szerepel és cselekvő színház volt, aktivista, tájaló színház, de ellenzéki politikai rendezvényeken, például március 15-én is mondott beszédet, írt pamfelettet, keményen támadta az új, fidexes állampártot, bírálta az ellenzéki pártokat („szartenger”). Schilling nem az a művészértelmiségi akinek az orrára lehetne húzni, hogy a niemölleri értelemben hallgatott volna. Schilling rendezése és a bemutató időpontja jelzés és tett.

Bertolt Brecht színháza, a Berliner Ensemble felkérésére írta Schilling Zabezsinszkij Évával Az utolsó vendég című darabot, a premier 15-én volt. Nem lévén szinikritikus nem esztétice közelítek, hanem társadalmi szimbolikát keresek. A darab rövid szinopszisa szerint ahhoz,

“Ahhoz, hogy boldogok maradhassunk, el kell takarnunk a boldogtalanok hadát. Meg kell szabadulnunk a látványuktól, különben fájdalmunkban szörnyethalnánk. Egy kerítés két fele. A lugas és a putri. A barbároknak nem kell ezer kilométereket gyalogolniuk, itt élnek a szomszédunkban. Mi magunk is azok lehetünk, csak nézőpont kérdése.”

A rendezőről említik, hogy Sztanyiszlavszkij-, és Premio Europa-díjas, hogy rendezett Münchenben a Bayerische Staatsoperben és a bécsi Burgtheaterben, valamint, hogy az „állam ellenségének” nevezte Magyarország kormánya (a jelenlegi), és hogy az évad eleje óta Párizsban él a családjával.

Der letzte Gast (The final guest) | berliner-ensemble

To live happy lives, we have to ignore the hordes of unhappy people. We have to hide them from our eyes, otherwise the pain would slay us. Two sides of a fence. A summer house and a hovel. They live right next to us: the barbarians. They didn’t have to walk thousands of miles.

Adott egy polgári lak, adott egy hervadó operaénekesnő, Klara, és a barátnője Jutta. Velük üldögél a nappaliban Helmut, kerekesszékben, olykor oroszlánként hörrintve egyet, megdolgozott, szép arcú színész (Wolfgang Michael). A házat átépítik, az átépítők cájgruhás hetmanja Arnold a betonkeverő mellől, akibe én a ház mag-Európájával szembekerülő Magyarországot láttam bele; nagyhangú, pohos, középkorú férfi, tehetség nélküli élveteg örömkereső – a Sabine nevű szereplőnővel szexualizálásuk temporális impotencia folytán torzóban marad. Egyik fontos megszólalása nekem a kormánypárt „beszélő disznósajt”-kommunikátorát idézi, legalábbis tartalmilag:

„Gyűlölök mindenkit! Anyámat, apámat, a feleségemet, a gyerekeimet, a Sabinét, azt a buzikurvát, azt a nigger Kéket! Gyűlölöm azt a gyereket is, aki Sabinéban van. Gyűlölök minden gyereket! Iszonyatosan gyűlölök! Téged is gyűlöllek! Az istent is, meg az összes embert!”

Ilyen monológokban Schillingnek gyakorlata van: Sabine, Arnold csaja, akinek a migráncs-bevándorló „kéknigger” Blau-tól lesz később gyereke, meg is önidézi röviden a legendás Feketeországból Kapát (Mucsi Zoltán) – „amikor múltkor áramot szereltél annyira megbaszott az áram, hogy beszartál” – a több magyar generáció által szénné röhögött villanyszerelős  káromkodásáriát, mely német közönségnek teljes terjedelmében minden bizonnyal pusztító lenne.

Túlszexualizált primitivizmus, illemhiány, promiszkuus proletárok, sáros gumicsizma, fehérmájú nő – aki egy praecoxos rövid numera után terhes lesz a migráncs Blau-tól –, nagyhangú hetvenkedés, a magyarországi nézőnek éppcsak a magyar műhold nem jelenik meg a magyar égen. Az NDK-ból Nyugatra menekült operaénekesnő paszportja annak idején a gyereke, Berta volt, Helmuttal jóval balesete előtt a terhesség miatt tudta elvetetni, és egy jobbnak tetsző világba menekítetni magát. A dolgok ismétlődnek, az idő körbejár, a spirál az spirál.

Schilling rendezéséről és az előadást követő koncertről – benne sok Nina Hagen feldolgozás – és buliról valamiért Tom Stoppard: Rock’n’roll c. darabjának hangulata jutott eszembe: a brit szerző a csehszlovák disszidencia angliai emigrációjának tükréből néz az óhaza gustavhusáki rigid diktatúrájára, tönkrement vagy elpazarolt életekre, az általam látott előadásban játszott a prágai Plastic People of the Universe együttes (ugye az ő bebörtönzésük elleni fellépésként alakult meg a Charta ’77).

Az idő kicsit megy előre, de közben ismétli magát, nem az első, de fontos tengelybeállítás ez a darab, szabadsághangulat az egykori keletnémet színházban, magyar „disszidensekkel” találkozom, emigrantski raggamuffin, olyan nehéz lenne elmagyarázni, hogy a NER tizedik évében Magyarországon iskolaigazgató cenzurázza Petőfit március 15-én, hogy a magát konzervatívnak csúfoló szélsőjobbos állampártot mindjárt kivezetik a civilizáltak klubjából, hogy belülről puccsolták meg a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, hogy minden a kritikai szellem ellenében hat Magyarországon, és hogy akkor is lesz magyar kultúra, ha kell, a magyar állam ellenében.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom