Sokszor elhangzó szlogenszerű féligazság, hogy az ukrajnai háború precedensnélküli Európában a II. világháború befejezése óta. Ez nem pont így igaz. Az igaz, hogy eddig a kurszki tankcsatához, két komoly hadvezér, Zsukov és Guderian egymásnak feszüléséhez hasonló még nem volt, most lett, de ez részben geomorfológiai kérdés, a terepviszonyok problémájának kérdése is. Más a sztyeppe és más a magashegy. Mert nem csak tankcsata volt a II. világháborúban, de városostrom is – Budapesté például, az pedig annak a háborúnak az egyik nagy „speciális katonai művelete” volt –, és arra pedig igencsak rímelt a 30 év előtti Szarajevó. A mostani háború más. 

Caco, Ćelo1, Ćelo2 és Juka Prazina – mikor a szerb erők megtámadták a multikulti Szarajevót, az első védelmi vonalban ezeknek az embereknek a neveit hallhattuk, már aki odafigyelt persze. Caco, a Ćelók és Juka Prazina a heroinkereskedelem ún. „balkáni útjának” szarajevói illetőségű aktorai voltak, gengszterek, maffiózók, városi flasztervagányok, akik láttak már fegyvert korábban is és nem féltek használni. Nézzünk erról egy helyszíni tudósítást:

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„Musan Topolović tavaly Bajram ünnepéig tezgaroš volt. Vagyis haknizenész. (…) A délután a titkos életéé. Ilyenkor találkozik Musan a bandával. Meghányják-vetik a teendőket, mit kitől vételezzenek, mi érkezzen és mennyi Törökországból, mi az NSZK-ból. Megbeszélik a kocsmárosoknak mennyi védőpénzt kell majd lepengetniük a következő évadban. (…) Estefelé  Musan Topolović, népszerű nevén Caco, fellépésre készül. Az este és az éj nagy része a fellépésre megy rá. A tezgaroš arra született, hogy játszon. Teljesen mindegy esküvőn van-e, keresztelőn vagy hétvégi tinibulin. A tezgaroš az a fajta zenész, aki mindent tud játszani, mindenkinek, mindenhol. Cacóék is jóformán mindenhol játszottak azelőtt. Felléptek az ilidžai Srbija síhotelben, a belvárosi Metro-klubban, a Bosna étteremben. Ki tudná elsorolni, hol még,  Musan Topolović Caco nem fogja sorolni. M.T.C. 1993. október 26-a óta nincs többé. Halott. Mit csinált Caco ’92 Bajramja és ’93 októbere között? Harcolt, bosnyák katona volt, a pillanat kegyeltje, semmi más.

A városban minden utamba kerülőt Cacóról faggatok. Hős volt-e, a bosnyák szabadságharc nagy mártírja, vagy piti szarajevői gengszter?

Múlt év április végén, a böjthónapot, Ramadánt követő Bajram másnapján a belgrádi parancsnokság alatt álló Néphadsereg és a hegyekben táborozó szerb nacionalisták néhány óra alatt a fehér sas szárnyai alá akarták gyűrni Szarajevót, a Balkán gyöngyszemét. Ki állt volna nekik ellent ezen az oldalon? A cigányozók, a tezgaroš muzulmánok és más korcsfajzatúak táborában jóformán semmiféle említésre méltó fegyveres szervezet nem létezett – a szervezett bűnözés helyi strukturáitól eltekintve. Akkor, Bajram másnapján ütött az erős fiúk órája. A szarajevói bandafőnök, Juka Prazina  Szandzsák tartomány Priboj nevű városából származó Ismet Bajramović, becézve Ćelo jedan, azaz Kopasz1 valamint Kopasz2, Ćelo dva, eredeti nevén Ramiz Delalić (szintén szandzsákiak), megértették az idők szavát. Ők és még vagy féltucat pillanat csinálta parancsnok elnökségi felhatalmazással rögtön akcióba léptek. A város részeit egymás között felosztva a volt bűnszövetkezetek harci formát öltöttek és órák alatt képesek voltak alkalmazkodni a melegháborús viszonyokhoz. Villámgyorsan frontot húztak a hegyekről farkasfalka módjára nyomuló csetnik ékek és a város addig védtelen lakónegyedei közé. A korábban éveket rács mögött töltött köztörvényesek az első napok vad ütközeteiben hősökként tűntek ki. Népszerűségük óráról órára nőtt. Félelemet nem ismerve az első vonalban küzdöttek és néhány méterről páncélöklözték szét a rohamozó tankokat. A Juka-Caco-féle erők fegyverek híján vakmerőséggel, váratlan sakkhúzásokkal verték vissza az állig felfegyverzett, profi, reguláris szerb egységeket.”  (Ladányi Georg [Szarajevó]: Caco, Ćelo dva, Ćelo jedan. Magyar Narancs, 1993. december 23.)

Népújság, 1994. augusztus (46. évfolyam, 150-171. szám) Forrás: Arcanum

Az ostrom hosszan, 1995 nyaráig tartott. Bő egy évvel az ostrom kezdete után mentünk el Szarajevóba hárman, az Eörsi Pistával és a Déri Mikivel. A Kemal Kurspahić főszerkesztette helyi napilap, az Oslobodjenje ünnepelte 50. születésnapját és a francia kezdeményezésű Reporters sans frontiers nemzetközi újságírótársaság szolidaritási akciót szervezett Szarajevóba. Magyarországról a Magyar Narancs szerkesztőségét hívták meg erre, de az eljutás nem volt egyszerű a folyamat.

Előszöris a MUOSZ-ba kellett belépni, ami az akkori narancsosoknál nem volt egy egyértelműség, mert akkoriban posztkomcsi szervezetként tartottuk számon az újságírószövetséget.

A MUOSZ igazolvánnyal lehetett egy nemzetközi sajtókártyát szerezni, amivel le lehetett autózni Zágrábba, hogy ott UNPROFOR bumáskát szerezzünk, majd Eörsi viharvert Opel Asconájával a közép-olaszországi Anconába, ami mellett a Falconara nevű légibázisról indulhattunk. A légitársaság neve Royal Air Force (brit légierő) volt, a szállítójármű seggén nyíló teherszállító Hercules, mint a Hair végén, amivel Vietnámba megy Berger.

Az azt követő hét meghatározó hét számomra személyesen. A szarajevói nközi reptéren beléptető argentin tiszt, az egyiptomi katonákkal tömött páncélozott jármú, ami elvitt a csetnik ellenőrzőponton keresztül a város határáig, a japán idegenlégiós (Légion Étranger) az őrposzton, a 120-szal cikázó taxik, a KRESZ-tábla (Paži snajper – vigyázz, orvlövész) elterjedtsége a hegy felé eső utcákban, a kiégett Holiday Inn hotel, ahol nem volt lift és meleg víz (napi 200 USD), viszont volt a szobában CNN, a mute gomb használatával lehetett ellenőrizni, igazat-e mondott a lövöldözésekről (igen).

Ademir Kenović filmes brigádja, akik napról napra dokumentálták megrázóan az eseményeket. Legkeményebb filmjük végsősoron talált tárgy: a világ összes televíziója leadott a pékség előtt sorban álló emberek közé csapódott akna borzalmas pusztitásáról 20-30 másodpercet, de Kenovićék vágatlanul mutatták az RTV BiH 11 perces felvételét, az aszfalton vérben sisonkázó emberekről, a hullák és a súlyos sebesültek megkülönböztetéséről, a Golfok csomagtartójába beemelt csuromvér emberekről, sikolyokról, nyögésekről, tébolyról, halálról.

Ateisták is imádkozni kezdtek, legyen már vége ennek a mozinak, kezdődjön már a sporthírek, vagy a kisszínes a híradóban, ahogy korábban látták a híradóban. 1995-ben Bill Clinton és Richard Holbrooke vezetésével NATO légicsapások fejeztették be az ostromot, kényszerítették térdre Szerbiát. De előbb még Ratko Mladić boszniai szerb hadúr vezetésével mintegy 8000 bosnyák férfit tömeggyilkoltak meg Srebrenicánál, ezzel a II. világháború utáni legnagyobb európai mészárlását elkövetve.

Szarajevó közelebb van a nyugati, közép-európai kultúrkörhöz – mégiscsak a Drina hídjának nyugati oldalán terül -, mint az etelközi, levédiai Donyeck vagy Mariupol, nyolc évvel az ostrom kezdete előtt még téli olimpia is volt ott, de elaknásították a bobpályát. Jugoszlávia, még Tito után is egyfajta szuperkádárizmus volt a blokkokon kívül, nyugatosított Balkán, gazdag szlovén tagköztársasággal és csontszegény Koszovóval. Érdekes hogy akkor is Oroszország számított a szerbek patrónusának, és ma is az oroszok sejthetőek a bosznia-hercegovinai ún. Szerb Köztársaság újabb veszélyes önállósodási törekvései mögött. Ja, meg Orbán Viktor. Hogy lőporoshordó a Balkán az régi közhely, tűzzel játszani pedig nem felnőttes dolog.

Milorad Dodik boszniai szerb vezető Vučić szerb és Putyin orosz elnök, valamint Orbán Viktor támogatásával megint szerelni akarnak egyet a Balkánon, ahol az I. világháború is kitört és a II-nak is az egyik legbrutálisabb helyszíne volt.

Ukrajna más. Na nem mintha a brutalitásvolumen kisebb lenne, nem. Bosznia-Hercegovina volt  jugoszláv tagköztársaságként önálló hadsereggel sokáig nem is rendelkezett, míg a 44 milliós Ukrajna annál inkább. Lavrov orosz külügyminiszter már amerikai-orosz proxiháborúról beszél, nukleáris eshetőséget villogtat, belső-Kreml-beli források szerint is Putyin a háború kezdete óta megkattant, beleőrült a „Moszkva” romboló elvesztésébe is, aminek az a szimbolikája, hogy 1989. decemberében a máltai Marsaxlokk kikötőjében ez volt az egyik hajó, amint elttörölték Jaltát.

A magyar kormány a végtelenségig elmagányosodva képviseli a putyinizmust ma a nyugati világban, az EU-ban már nincs befolyásos barátja, a NATO-ban megbízhatatlan szövetségesnek tartják, limitálják a magyar kormánnyal megosztott szövetségesi információkat. A magyar „közmédia” a Szputnyik TV és a Russia Today (RT) cifra szolgája, a kormányra felesküdő magyarok tájékoztatása a goebbelsi-zsdanovi pattern becsicskult szolgálata, ami a maradék emberséget is igyekszik kiölni a magyar országlakosokból.

Ha hiteles helyzetrajzot igyekszünk találni, akkor Hetényi Zsuzsa russzista Facebook-oldalán, a mariupoli Nagyezsda Szuhorikova a Háborúnaplóban – ami a szintén Facebookos Vírusnapló folytatása más eszközökkel – bejegyzéseiből tájékozódhatunk.

„…míg dúl a harc, úgysem lesz temetés. Ezt mondták a rendőrök is, amikor az utcán beléjük botlottunk, és megkérdeztük, hogy mi legyen a barátunk halott nagymamájával. Azt tanácsolták, hogy tegyük ki az erkélyre. Vajon hány erkélyen hevernek holttestek? (…) A szomszédom azt mondta, hogy Isten elhagyta Mariupolt. A pincénkben mindenki lélegzet-visszafojtva imádkozott és azt kérte, hogy a bomba máshova hulljon, mindenfelé hamu, üveg és szemeteszsákok, amelyek sötét füsttel égnek, mert több mint két hete senki sem vitte ki őket. De baszd meg a kukákat! A szomszédok és ismerősök holttestét sem tudták még eltávolítani. A halottak ajtónyílásokban, erkélyeken, udvarokon fekszenek. És a legkevésbé sem félsz tőlük. Mert a legnagyobb félelem az éjszakai bombázás. Néhány hét alatt mindenféle fegyvert kipróbáltak rajtunk. Nagyon nagy az esélye annak, hogy egy perc múlva halott leszel, és nem számít, hogy milyen a tükörképed. Két dolgot kívántam, hogy ne lőjenek meg, és hogy halálom előtt vehessek egy utolsó forró zuhanyt.”

Hasonló a Szabad Európa/Szabadság Rádió oldalán Alona Zahreba videónaplója arról, milyen volt az élet az ostromlott ukrán kikötővárosban. Elmeséli, hogyan gyűjtöttek havat, amikor elzárták a vizet, és megmutatja a közeli robbanások füstjét. A geopolitikai szakértő Feledy Botond arról ír, hogy

„Az orosz elnök kitüntette Azatbek Omurbekov alezredest. Ez nem is lenne hír önmagában. Csakhogy a 64. Különleges Gépiesített Lövészdandárt vezető orosz tiszt a »bucsai mészáros« néven vált ismertté. Az üzenet Putyintól: »nem kell félnetek, jól tettétek«. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalos felhatalmazás ez a további bűnökre.”

A Kreml egy brossűrát is közzétett arról, hogyan kell bánni a leigázott Ukrajnával. Ezt a Yale Egyetem világhíres történésze, Timothy Snyder úgy címkézte, hogy a “népirtás forgatókönyvét” tették közzé. A BBC sztorija szerint azt ordítja egy gyereklányt erőszakoló orosz fegyveres, hogy “addig erőszakolunk, hogy ne legyél képes több ukránt szülni”. Hogy nem sok kis atrocitás van, néhány orosz katonával, hanem egy tervezett “demilitarizáció” zajlik, amibe még az is beletartozik elviekben, hogy ukrán anyák ne szüljenek ukrán kiskatonákat.

Hogy ezek a háborús bűnök a politikai cél részét képezik? Ami fontos kérdéseket vet fel: mit jelent az ukrajnai denácifikálás, a demilitarizálás a maga teljes orosz értelmezésében? Meddig mennek el, ha az ukrán ellenállás megroppan?

Zelenszkij elök szerint a megszállt területekről Oroszországba deportált ukrán lakosok száma meghaladja a több mint félmilliót, közülük az ukrán emberi jogi ombudsman szerint 120 ezer a gyermek. Az Oroszországi Föderáció Védelméért felelős Nemzeti Központ vezetője arról tájékoztatott, hogy Oroszország Ukrajnából 821,000 főt hozott át evakuációs művelet keretében, melyek közül 151 000 a gyerek. Az áttelepített ukrán állampolgárok helyzete cudar. Szolzsenyicin, Varlam Salamov élete és írásművei ötlenek. 2022-ben visszatért a 20. század, legborzalmasabb arcát mutatva egy új generációnak. Most még nem is látjuk a maga teljességében, hogy micsoda történetei vannak, lesznek még ennek a háborúnak.

De a harminc év előtti Szarajevót se felejtsük el!

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Mariupol, 2022. április. A cikk elkészítéséhez az archív anyagokat az Arcanum adatbázisa szolgáltatta.