Geostratégiai katasztrófa vagy karácsonyi ajándék a világnak? A Szovjetunió megszűnésének értékelése e két véglet között ingadozik, az utóbbi időkben egyre nagyobb amplitúdóval. A hírhedt szovjet titkosszolgálat, a KGB kebelén nevelkedett orosz elnök 2008 óta mást sem bizonygat első állításával (geostratégiai katasztrófa), minthogy Sztálin cool volt, ám több utódállam és a kerek világ nagytöbbsége mást gondol, azt, hogy karácsonyi ajándék volt a bolygónak a szovjet birodalom szétesése. Valójában a Szovjetunió összeomlása jelentette a hidegháború igazi végét, nem a Berlini Fal leomlása. Mi történt pont harminc éve?

Most, hogy az orosz-ukrán-belorusz viszony ismét csak a hadihelyzet szempontjából értékelhető, hogy ismét potenciálisan 175 ezer orosz katona állhat mindjárt az ukrán határon, készen a pravoszláv szomszéd lerohanására, számottevő nemzetközi entitások – úgyismint az USA, az EU, Lengyelország és a balti államok visszafogott lélegzettel figyelik, hogy mi is történik a Don mentén -, érdemes egy pillanatra felidézni, mi is történt pontosan egy emberöltőnyi idő előtt.

E hasábokon is esett szó az 1991 augusztusi moszkvai puccskísérletről, melynek célja a keményvonalasok részéről Mihail Gorbacsov megbuktatása volt. Gorbacsov megbuktatása elbukott, ám az elvérzett coup-d’état Jelcin emelkedését hozta. A puccs több okból is bukott. Nagyot változott a szovjet mentalitás a glásznoszty és a peresztrojka viszonyai között, szabadabb szájjal szabadabb emberek szájaltak közterületeken, és ez még a rendszer oszlopaira is hatott.

A hadsereg tisztjei és a KGB ügynökei nem hajtották végre a puccsista keményvonalasok parancsát, hogy rohamozzák meg az Állami Duma épületét. A puccistáknak nem volt terve arra nézve, hogy mi van akkor, ha Gorbacsovot nem sikerül megfélemlíteni, sarokba szorítani. Megbuktak azzal, hogy Jelcint nem tartóztatták le, mielőtt a Duma épületénél felmászhatott egy tankra, hogy ott mondja el, televízión széles körben közvetített CNN-konform beszédét, mellyel maga mellé állíthatta a orosz lakosság jelentős részét. Hogy moszkvaiak ezrei vonultak a helyszínre bevédeni az elnököt és megvédeni a megszerzett, de még nem rendszerbe szervezett demokratikus jogosítványokat. A „nyolcak bandája”, Janajev és társai, orosz nemzetiségűek mind, a katonai-ipari komplexum érdekeit képviselték, de ez a komplexum béna kacsa volt már ekkorra.

A nehézléptű történelem (rövid) visszatérése – Szovjetológia 21/2

Harminc éve, az augusztus 20-i hosszúhétvégén történt meg Moszkvában a Jakovlev-puccs, ami aztán a „geopolitikai tragédiába” (V. V. Putyin) torkollott….

De nem csak a katonai-ipari komplexum volt béna, a gorbacsovscsina is elérte végső kiterjedését és az összeomlás irányába mutatott. Gorbacsov jobbkézi embere, a grúz Eduárd Sevarnadze külügyminiszter 1990 decemberében lemondott posztjáról a keményvonalasok nyomulása elleni tiltakozásképpen. Alekszandr Jakovlev, a gorbacsovi reformok egyik fő atyamestere 1991. augusztus 16-án kilépett a Szovjetunió Kommunista Pártjából, mondván „egy sztálinista csoport puccsra készül a törvényes hatalom ellen”, így Gorbacsov keze nemcsak meg volt kötve, de legjobb emberei sem álltak mögötte.

Gorbacsov az unió egybentartása mellett állt, egyre mérséklődő sikerrel, a partikularitások rátámadtak a nagyegészre. A tagköztársaságok egyre nagyobb autonómiákat próbáltak szerezni, ebbe az időszakba nyúlnak vissza olyan máig élő politikai entitások felemelkedése, mint az azeri KGB-dinasztia Alijevek, vagy a közép-ázsiai kánságok (Nurszultán Nazarbejev, Szaparmurat Nyijazov, vagy akár a népét sajátkezű gitármuzsikával szórakoztató új Türkménbasi, Gurgunbully Berdimuhamedov kánok) flemelkedése. Véres korszak volt. Nem csak az örmény-azeri háború Nagornij-Karabahban, aminek épp az idén volt repríze jelentős azeri eredményekkel, de oszétok és abházok, csecsenek és cserkeszek, ingusok és dagesztániak, kalmükök és krími tatárok emelték fel fejüket, nem épp mindig a civilizált világra jellemző megoldásokat keresve a szélesebb autonómiára.

Legtudatosabban a balti államokban zajlottak a folyamatok, 1991 elején „feketesapkás” szovjet csapatok, a hírhedt OMON legénysége legalább 14 embert ölt meg a litvániai Vilniusban egy tévéállomásért vívott tusakodásban. Az események mögött Pugo belbiztonsági miniszter állt, és helyettese, Borisz Gromov, aki az afganisztáni szovjet csapatok parancsnoka volt és akinek a nevéhez a kivonulás kétes dicsősége kötődött. Gorbacsov a helyi szintű parancsnokokat túlreagálással vádolta, de nem ítélte el teljesen hozzáállásukat a nagy unióösszetartási igekezetben. Az OMON Lettországban is dúlt, pedig a baltiak a legtöbbször csak álltak milliós nagyságrendben kézen fogva a Finn-öböltől a lengyel határig és énekeltek.

Az „ideiglenesen hazánkban állomásozók” kivonulása, és maradásuk mikéntjei

30 éve hagyta el az utolsó szovjet katona a Magyar Köztársaság területét. A szétesőben lévő szuperhatalom helyzete teljesen kiszámíthatatlan volt 1991 nyarán. A politikai szituáció magában hordozta ugyanis egy konzervatív fordulat esélyét is Moszkvában. Rá félévre már Szovjetunió sem volt, aztán évtizedekig csak a Vor-i-Zakon, az oroszajkú szervezett bűnözés jelentett agresszív befolyásszerzést országunkban.

A Janajev-puccs nagyon másként sült el az eredeti szándékhoz képest, leverése után gyakorlatilag az összes tagköztársaság bejelentette, hogy ki szándékozik lépni a Szovjetunióból. Jelcin arra utasította az SZKP Központi Bizottságát, hogy függessze fel tevékenységét Oroszország területén. Gorbacsov lemondott pártfőtitkári sarzsijáról, és látszott, szovjet elnökként sem tolja sokáig. Október 18-án még aláírt egy új gazdasági közösségről szóló egyezményt több tagköztársasággal – kivéve az ukrán, moldáv, azeri, grúz és balti vezetőkkel –, a Birodalom összeomlása megállíthatatlanná vált. Gorbinak a december 1-i ukrán népszavazás tette be a kaput, ahol a későbbi, putyini szóval „szinte orosz” ukránok Sztyepan Bandera, Petljura és Machno hagyományát vállalták a kijevi Rusz, Rettegett Iván, Sztálin és a Holodomor hagyományával szemben. Halottnak kínált csóknak tűnt december 8-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország új összeborulása, amit Független Államok Szövetségének neveztek el.

Gorbacsov december 17-én egyezett meg Jelcinnel a Szovjetunió feloszlásának kimondásáról, 25-én lemondott, 27-én Jelcin beköltözött az irodájába. Az augusztusi puccskísérlet után az SZKP-t leírta a lakosság, a főtitkár csak a fegyveres erőkre és testületekre támaszkodhatott, de azok fegyelme és lojalitása is megbomlott. A cári birodalom helyén létrejött Szovjetunió bevégezte történelmi útját és a szemétdombra került. Zsarnoki, alulfejletten militarista, gyarmattartó entitásként megszűnt, vadkeleti bonanzája lett mindenféle párttitkárból maffiózóba váltó szélhámosnak, oligarchák emelkedtek a szervezett bűnzés alapjain, az oligarchák többsége szilovik besorolást (titkosszolgálati hátterű nagybani kapitalista) kaphatott, a kilencvenes évek Oroszországi Föderációja a magyarbálinti „maffiaállam” definíciós esete.

A széleken háborúk, fegyveres konfliktusok, szakadár mozgalmak burjánoztak, a nemzetközi közösség hülyére izgulta magát, hogy mi lesz a szovjet nukleáris potenciállal, melynek örökösei Oroszország mellett Ukrajna és Kazahsztán voltak, ám utóbbiakkal kisvártatva megállapodott az Egyesült Államok a csapásmérő eszközkről való lemondásról, a területükön található atomhatalmai fegyverzet megsemmisítéséről, és némi amerikai segélyről. A két orosz főváros, Moszkva és Leningrád/Pétervár mellé lett egy virtuális harmadik, Brighton Beach, New York oroszajkú városrésze, mely Little Odessa vagy Moscow-on-the-Hudson néven a posztszovjet szervezett bűnözés központjává vált.

1991 december 25-én kúszott le utoljára a sarlókalapácsos szovjet zászló a Kreml ormáról, és másnapra már a kék-piros-fehér orosz trikolort húzták fel ugyanoda. Aznap Mihail Szergejevics Gorbacsov lemondott a Szovjetunió elnökségéről és Borisz Jelcin lett a belső birodalom külső részeitől megszabadított Oroszországi Föderáció első elnöke.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Wikipedia