A kommunizmus vidám végvonaglása – hétköznapi hadiállapotaink

Mi még láttuk Lenint. Ott voltunk Doberdónál, Trockij halotti ágyánál, és jártunk Krakkóban is, amikor még szabadon lehetett beszélni, írni: erről kell ma tanúskodni. 1981-et írtunk, a testünk rab volt, a lelkünk szabad. Tagadni nem fogok semmit, legfeljebb ma már nem minden részletre emlékszem. De a lényeget most elmondom megint. Tardos János cikke.

Pártunk és kormányunk, az akkori, a magyar, már legalább egy éve hisztizett és rágta a fülünket, hogy a lengyel rossz, lusta, törülközőt árul a Keletinél, és szarik az internacionalista szolidaritásra, a KGST-re, a Varsói Szerződésre, mindenre, ami nekik ott a pártközpontban annyira szent. Újságíróiskolába jártam, ha Havasi elvtárs vagy Németh Károly, a korszak Németh Szilárdja eljött hozzánk, hogy előadja a baromságait, csendben végig kellett őket hallgatni, de azért támogató hozzászólásokat nem igényeltek. Nem volt Népszabadság-félóra, nem kellett önkritikusan a mellünket vernünk. Csendben szétszéledhettünk, és a MÚOSZ büféjében vagy bárhol másutt a városban, egymás között szabadon beszélhettünk.

Győrffy Miklós már előző szeptember óta tartott nekünk riporter-órákat, sőt, engem beprotezsált a rádióba is gyakornoknak, először a hírszerkesztőségbe, azután vagy azzal párhuzamosan a 168 órába is. Tardos Juli, Mester Ákos, de legfőképpen Fodor Jani keze alatt ügyetlenkedtem, tanulgattam hírt írni, vágni, jegyzetet beolvasni, magnóval riport után koslatni. Egyszer még egy rádiós értekezleten is részt vettem, ahol Csák Elemér párttitkár vázolta a nemzetközi helyzetet (akkor éppen Moszkvából Amerikába tartva szusszant pár hónapot Pesten), csak kussolni kellett, még azt sem várták el, hogy a gyakornok bólogasson.

Amúgy pedig szinte mindent szabad volt. Ha hírt írtam, az igazat kellett, röviden, a lényegre koncentrálva, a kulcsszavakat kiemelve. Ha jegyzetet, nem szóltak bele, miről akarok okosakat mondani, legfeljebb segítettek, hogy hogyan. Ha riportot akartam magnóra venni, összevágni, bejuttatni a szombati adásba, aki csak kéznél volt, nyesegette a hülyeségeimet. Fodor Jani tanítgatott vágni, Mester Ákos drámai hatást szerkeszteni, és csodálhattam tátott szájjal a nagyokat, ahogy komolyan veszik, ami a munkájuk.

Nem propagandistákkal, hanem szakemberekkel, riporterekkel találkoztam, akik egyszerűen jót, igazat akartak csinálni, méghozzá akkoriban az országban másfelé szinte ismeretlenül magas színvonalon. Persze ehhez az is hozzátartozott, hogy mindenki igyekezett csakis az igazat mondani, sokszor még arra sem voltak tekintettel, hogy lesz-e ebből valami bajuk.

Életveszélyben persze nem volt senki, legfeljebb ledorongolást, átmeneti szilenciumot lehetett kapni. De még akit kirúgtak, általában csak a kevésbé dörzsölt kezdőket, azok sem a semmibe hullottak, igazából a kollégák senkinek sem engedték el a kezét. Kirúgtak engem is a Népszavából, utána a Jövő Mérnökétől is eltanácsoltak, de lám, Győrffy utánam nyúlt, és nem lett semmi bajom. Amíg ott voltam, kirúgtak a rádióból is két renitens figurát, Erdős Ákost és Friderikuszt, mert jók voltak, hatásosak, őszinték – csak egy picit talán túl őszinték is. De mindenek előtt tapasztalatlanok. Tapogatták a határokat, és egy pillanatra óvatlanul áthágták őket. Mindketten túlélték, nem vették a fejüket. Sőt, a szemünkben ők voltak a korszak meg nem értett hősei.

Az újságíró iskola meg a rádió mellett persze az élet fő színtere ezeken kívül esett. Arra a pártdirektíváknak éppen annyi hatásuk volt, mint ma egy kormányszóvivői tájékoztatónak: éppenhogy semmi. Volt, aki focizott vagy gyereket nevelt, mi, fiatalok legfőképpen kocsmáztunk, helytelenkedtünk, és én még írogattam filmkritikákat is, vagyis inkább filmismertetőket, abba a kis zsebfüzetbe, amit Bikácsy Gergő haverom szerkesztett. Vele is összejártunk, Balázs Béla-vetítéseket néztünk, csajokat stíröltünk, ellenzékieskedtünk. Mint mindenki, akinek akkoriban egy csöpp esze is volt.

Gergő kapacitált aztán, hogy menjek el vele Krakkóba, az 1981-es májusi rövidfilm-fesztiválra, mert óriási buli lesz. Persze lesznek vagány, modern, formabontó filmek is, de nem az a lényeg, hanem a hangulat. Hogy nézzük meg, milyen az, amikor az emberek, a filmesek, az újságírók meg a közönség hirtelen felszabadulnak az elnyomás alól, és nem látnak már mást Brezsnyevben meg az ő beszari lengyel beosztottaiban, mint a múlt letűnt bohócait.

Hát ehhez nagyon is fűlött a fogam.

Piros útlevelünk, az volt, vonatjegyet vettünk a Keletiben, nyilván nem is volt drága. Valutát vagy lengyel játékpénzt nem vittünk magunkkal, mert dollárunk épp nem volt, és tudtuk, hogy ha másutt nem is, de Lengyelországban még van becsülete a forintnak, a téliszaláminak meg a vodkának, így hát ezekből tároztunk be.

Amúgy meg úgyis a fesztivál vendégei voltunk. A belépőkre, az ingyen szállásra meg a menzajegyekre nagyon is számítottunk, de olyan fogadtatásra, amilyenben végül részesítettek bennünket, egyáltalán nem. A vonaton végigbagózott, végigdumált, Lembergből, családlátogatásból hazatérő lengyelekkel töltött vodkagőzös éjszaka után kissé elhasználtan estünk be a fesztivál akkreditációs irodájába. Ott aztán azonnal feléledtünk. Gergő nem tudom, kikre, milyen ezeréves haverjaira talált rá, de engem rögtön egy varsói rádiós Solidarnosć-aktivista kapott a hóna alá, valamilyen francia-lengyel keveréknyelven belelkesített, kitűzőkkel és nyomtatványokkal látott el, s attól kezdve pár napig már levakarni sem lehetett.

Az egész fesztivál olyan volt, mint amilyennek a Szmolnijt képzelné az ember 1917 leglelkesebb pillanataiban: kattognak a stencilgépek, mindenki forradalmi röpiratokat fogalmaz, szerkeszt, nyomtat, transzparenseket fest a délutáni tüntetéshez. Futárok jönnek és mennek, délben már Walęsa beszédét sokszorosítják, na és mit mondott erre Glemp kardinális, aki mindvégig igyekezett a felek közötti feszültséget oldani, mit tanácsolnak a KOR értelmiségi vezetői… És mindeközben a Solidarnosć szakszervezeti szövetségnek már tízmilliós a legális tagsága, tulajdonképpen már mindenki belépett, aki él és mozog. A kommunizmus groteszk, a szemünkben némileg szürreális, de végülis rendkívül vidám végvonaglása zajlik a szemünk előtt.

Ne legyünk prűdek: a forradalmi romantikának részei a hirtelen szövődött pár napos szerelmek és a valamivel tartósabb férfibarátságok is. Minket, mint a testvéri magyar nép képviselőit a tenyerükön hordoznak, mindenből a legjobbat kapjuk, és amikor egy hét után stoppal hazafelé indulok, elhalmoznak még jelvényekkel, nyomtatványokkal, Pestre szánt felforgató anyagokkal is.

Lelkesedésem még otthon is kitart. Osztogatom a haverjaimnak a jelvényeket, sokan hajlandóak is hordani, nem félünk semmitől. A szóróanyagokat amatőr módon próbálom fordítgatni, azt is osztogatom magam körül, sőt még a Zöldért Vállalat telephelyére is kimegyek, valahová a Közvágóhíd környékére, hogy az ismerős melósokat lázítgassam. Nem hajtanak ugyan el, de általános sztrájkot sem sikerül kirobbantanom. Végül a párttitkár szépen elzavar.

Az a tervem, hogy a nyarat Párizsban töltöm. Az újságíró iskolában már csak a diplomaosztás van hátra, a 168 óránál ráérek szeptemberben vagy a legrosszabb esetben augusztus 20. után kezdeni, addig még van két hónapom, azt ki akarom használni. Elutazás előtt azért még elköszönök Mester Ákostól, aki jó nyaralást kíván, és somolyogva hozzáteszi: biztos, ami biztos, azért a magnómat meg a mikrofont adjam le, legfeljebb majd szeptemberben megint felveszem…

Aztán még bemegyek a studióba, ahol a szombati adást szerkesztik. Épp Domány András varsói tudósítását rögzítik, hirtelen majd szétdurran a fejem. Egy bányászsztrájkról beszél, de úgy, mintha terroristák lennének, akik magasabb fizetésért, emberségesebb körülményekért harcolnak. És közben olyannak festi le Lengyelországot, ahol éheznek az emberek, nincs benzin a kutakban, és mindenki a Kádár-féle legvidámabb barakkról, a gulyáskommunizmusról álmodozik. Szóval az egész tudósítás, úgy, ahogy volt, a magyar párközpont unalomig ismert hazug közhelyeit ismételgette. Akkor nemhogy a rádiótól, de az ilyen élettől is elment a kedvem.

Másnap – a kor szellemének megfelelően megintcsak stoppal – elindultam Párizsba. Kilenc évig aztán vissza se néztem.

Tardos János

Címlapkép: Wikipedia