Ezúttal a szokásosnál kicsit messzebb kalandozunk. Dél-Afrika a hatvanas évek elejétől folyamatos feszültséggóc volt, hidegháborús frontállam visszataszítóan rasszista államberendezkedéssel, megalázóan elnyomott fekete tömegekkel. A dél-afrikai átmenet ká-európai szempontból sem érdektelen.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

És nem csak azért, mert magyar önkéntesek is harcoltak a búr háború búr oldalán Lord Kitchenerék ellenében. A búr háború (1900-01) nem csak a cserkészetet adta a világnak – Baden Powell Mafeking ostromakor szervezte össze az első scout boy csapatot –, de megszilárdította a brit uralmat Afrika déli csücskén, hatalma alá gyűrte „Afrika fehér törzsét”, az akkor már vagy 300 éve ott állomásozó holland parasztokat, az afrikaansnak nevezett archaikus hollandot beszélő búrokat.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az apartheid rendszer harminc év előtt demokráciává alakítása, a dél-afrikai siker nemcsak pszichés jelentőségű lehetett volna, hanem ez az ország – amelynek nyersanyagkincse csak Oroszországéval, Kanadáéval, az USA-éval, Brazíli­áéval és Szaud-Arábiáéval mérhető össze -, gazdaságilag is képes lehetett  volna eljátszani a kontinens mozdonyának szerepét. Ez sajnos elmaradt az elmúlt harminc évben.

Az apartheid a gyarmatbirodalmak bomlásával került elő, a havanas évek elején a franciák, angolok, belgák kivonultak Fekete-Afrikából, majd, utolsóként a portugál szélsőjobboldali junta a „szegfűs forradalmat” követő 1975-ös bukása után szabadult fel Angola és Mozambik. Hogy rögtön  hidegháborús frontországokká váljanak: a Szovjetúnió érzékelve az USA meggyengülését a vietnami fiaskó után, kubai segítséggel rabolt rá a volt luzitán kolóniákra. A szovjet hadsereg tanácsadói, hírszerzői és elhárítói (GRU), illetve polgári KGB-sek segítették Che Guevara bő évtizeddel korábbi kongói kalandján fegyverrel nosztalgiázó kubaiakat.

És ezen az afrikai hidegháborús fronton a szovjet blokk ellenfelei a helyi Nyugat-barátok mellett dél-afrikaiak voltak, vagy olyan zsoldosok, mint a minap százévesen elhunyt Michael Hoare; „Őrült Mike”, aki korábban a Moïse Tshombe oldalán harcoló „katangaiakat” vezette a hatvanas évek Kongójában a kommunista Patrice Lumumba ellen, később pedig a Seychelles-szigeteken kísérelt meg államcsínyt végrehajtani megbízásból. E regényes életű férfiú 1919-ben született Kolkatában (Calcutta) az indiai British Raj bengáli nagyvárosában, és 2020 február 2-án hunyt el Durbanban, a Dél-Afrikai Köztársaság zuluföldi nagyvárosában. (A kisszínes csak azért, mert a gyarmatok történelme nélkül Dél-Afrika jövője sem érthető!)

1990 február 10-én Willy de Klerk elnök bejelentette, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) legtekintélyesebb vezetője, Nelson Mandela 27 év raboskodás után – melyet Robben Island börtönszigeten töltött – kisvártatva szabadul. Február 11-én Nelson Mandela kijött a börtönből, hogy azonnal nyílt tárgyalásokat kezdjen de Klerkkel az átmenetről. (Titkos tárgyalásokat már 1986-tól folytatott a börtönben Kobie Coetsee igazságügyminiszterrel az apartheid brutálviszonyainak felszámolásáról. Mert Dél-Afrika olyan volt, mintha az ember egy tudományos szocializmus brossúrát, de leg­alábbis valami didaktikus szociológia-kézikönyvet lapozgatott volna: az életviszonyok és életesélyek finoman szól­va is meglehetőst lecsupaszítottak voltak.) Cyril Ramaphosa, az ANC első titkára volt az átmenet ütemezését meghatározó tárgyalások kulcsfigurája, Roelf Meyer alkot­mányügyi és tájékoztatási miniszterrel alakítottak történelmi jelentőségű duettet.

A dél-afrikai átalakulás nyolc évig tartott és 1994 áprilásban lett vége. A három napig tartó választások a várt, fajilag, etnodemográfiailag predesztinált eredményt hozták: győzött Mandela ANC-je, a szavazatok ötödét kapta az új elnök Nobel-békedíjas társa, a National Partyt vezető Frederik Willem de Klerk, és regionális hatalmi szerepet töltött be a zulu Inkatha Szabadságpárt KwaZulu Natal tartományban (nagyvárosa: Durban, székhelye: Ulundi). Visszaszorult a fehér szélsőséges AWB (Afrikáner [búr] Ellenállási Mozgalom – Afrikaaner Weerstandbeweging), melyet a mozgalmi nevú  Eugene TerreBlanche (Fehérföld Jenő) vezetett.

Nagy amplitúdójú volt a politika inga, az ANC egyik vezetője volt a litván-dél-afrikai Joe Slowo, aki kommunistaként az ANC Angola-politikájáért is felelt. 1994-ben Déri Miklós fotográfuskollégámmal Dél-Afrikában jártunk kalandos választási riportúton, ott ismertük meg olyan ANC-politikusok nevét – mint pl. a ma is aktív Cyrill Ramaphosa, Tokyo Sexwale –,  Afrikai anzix címen nem csak Magyar Narancs-riport lett belőle, de rövid dokumentumfilm is, ami a youtube-on hozzáférhető. A hangulatot jól érzékelteti a következő rész a régi cikkből az ANC sowetoi kampányzárójáról:

„Ramaphosa mellett ott a pódiumon az egész ANC vezérkar. Thabo Mbeki az ANC »külügyminisztere«, aki a Sussex-i Egyetemen tanult, Moszkvában kapott 1970-ben kato­nai kiképzést, Londonban, Swaziföldön, Nigériában és Zambiában képviselte a szerve­zetet és a Mandela előtti ANC-elnök, Oliver Tambo jobbkézi embere volt. (Mbekit támad­ják a radikális „fiatal oroszlánok”, túlzottan autótelefonos, BMW-s, fehér kertvárosi forra­dalmárnak tartják.

Ellentéte Tokyo Sexwale, »talajgyökér-radikális«, neve sok jópofiságra nyújt alkalmat: a negyvenéves férfi Dél-Afrika legszexibb politikusa, a japán újságírók kedvence, az 1993-ban egy lengyel szélsőséges által meggyilkolt Chris Hani barátja, az ifjúság idolja. Nemcsak a gerilla-, de a konvencionális hadviselés szakértője is: katonai tanulmányait a Szovjetunióban folytatta.)

Ott ül Joe Slowo bányász­szakszervezeti aktivista, a Dél-Afrikai Kommunista Párt litván származású elnöke, negyedik az országos listán, hajdan a moszkvai összekötő és a „frontországok” fegyveres el­lenzékével ápolt kapcsolatok kézbentartója. Feleségét megölte a dél-afrikai titkosszolgá­lat, többször ült börtönben, huszonöt évet töltött száműzetésben, ő volt az Umkhonto weSizwe, az ANC fegyveres szárnyának a vezérkari főnöke. És fehér galamb, az örökifjú Walter Sisulu, aki Mandelával együtt kezdte a börtönt hatvanévesen, és nemsokkal utána engedték ki 27 év után.

(…) a dél-afrikai történet hónapok óta már nem a fekete-fehér, hanem a fekete-­fekete, ANC-Inkatha, xhosa-zulu ellentétről szól. A zulu szavazatokra nagyon hajt az ANC, de a naggyűlésel egyidőben KwaZulu tartomány székhelyén, Ulundiban felkoncoltak három ANC-agitátort, akik az oroszlán barlangjába merészkedtek szavazatgyűjtésileg, és ez még mindig semmi ahhoz képest, amire egy-két hónappal ezelőtt lehetett számítani. A nagy újság a választások előtt egy héttel történt: a zuluk főnöke, Mangosuthu Buthulezi bejelen­tette, hogy pártja, az Inkatha Szabadságpárt mégis elindul a választásokon, Buthulezi ko­rábban a választások bojkottjával fenyegetőzött.

(…) Buthulezi  unoköccse, Goodwill Zwelethini zulu király a háta mögött elfogadni látszott Nelson Mandela ajánlatát a zulu királyság alkotmányos szerepéről a jövő Dél-Afrikai Köztársaságában. (Az élet bonyolult, monarchia-részecskékből is összeállhat egy respublika.)”

Tehát az előzetesen vártnál kevesebb erőszakkal zajlott a dél-afrikai választás, utószezon-hangulatban, áprilisi októberben. A zulu-xhosa ellentéten kívül a fehér szélsőségesek lehetséges akciói jelentettek fenyegetést. Az AWB 1993 júniusában az átmenet tárgyalásait akasztotta meg azzal, hogy páncélozott járművel berongyoltak a Kempton Park-i Világkereskedelmi Központ üvegbejáratán és egy időre elfoglalták az épületet. Ám az esemény csak rövid időre akasztotta meg a tárgyalásokat, mert 1993 novemberében efogadták az ideiglenes Alkotmányt. De az AWB még működött a választások idején is, Déri fotóriporterrel Nyugat-Transvaalban látogattunk el egy gyűldéjükre:

„Toyota kisteherautók, Nissan dzsipek, személyautók zászlóerdőben: az AWB (Afrikaaner Weerstandbeweging) jellegzetes lobogója – vörös mezőben fehér kör, benne háromágú kampóskereszt -, az április 26-án éjfélkor érvénytelenné vált narancssárga-fehér-kék régi dél-afrikai zászló, valamint Transvaal és az Oranje Vrystaat (Narancs Szabadállam) jelképei. A kocsikban ülő emberekről már menet közben kiderül, hogy nem szeretik, ha fényképezik őket, és nem nagy tisztelői az újságírószakmának.

Általában terepszínű egyenruhát viselnek – homok­mosott, fakópasztell, Afrika-design, ritka AWB-s az, akinél nincs fegyver. Mindenkinél van. Revolver, ismétlőpuska, karabély, géppisztoly. Harminc kilométeren át parádézik ez a menet, az út mellett továbbra is a hadsereg egységei, meg a fekete homeland-ek lakói, akik különösebb rettenet nélkül nézik az eseményt. Színes ruhákba öltözött kisebb fekete asszonybrigád nagyobb mennyiségű rőzsét és uszadékfát egyensúlyoz a fején, le se szarja a fehér fasisztákat.

A konvoj letér a kövesútról, ha lennének felhők, addig csapna a vörös, afrikai por. Egy-két kilométer a dűlőn, aztán az út közepén parkol mindenki. Rendőrök terelgetik az újságírókat, a búrokat nem kell terelgetni, össze vannak szokva, előttünk egy, a hetvenes években gyártott Nissanból egy bakancsos, klott- nadrágos férfi száll ki, végtagdobálós mozgású, frusztrált, maszturbens alkat, klottiba tűzött revolverrel. A nemzetközi sajtó a birtokra tart, ellenálló fegyveres búr parasztok (a búr szó – eredeti ortográfia szerint: boer – farmert, parasztot jelent) mutatják az utat. Ház, előtte terasz, onnan fog majd szólni hozzánk Eugene TerreBlanche, a náci parasztok fejedelme.

Az egyik egyenruhás elkezd artikulálatlanul üvölteni, hogy vigyék hátrább a kamerákat, mert nem áll jót magáért, engedjék az ő népét közelebb a helyhez, ahonnan majd a Vezér fog szólani. ‘You don’t want to get into trouble man, do you?” – üvölti. Hátranyomják az ABC, a CNN, a ZDF és más tévétársaságok kameráit. Előkerül Fred Randal sajtófőnök, elmondja az újságíróknak, hogy ők békeszerető emberek, és ide mindenki meg van híva, az ő vendége, »de ne viccelődjenek az ő népével, mert ha problémát akarnak, na azt meg­kaphatják«. Aztán a népéhez szól pár szót afrikaansul, őrjöngés, átadja helyét egy papnak, aki a Bibliából olvas fel. Ha jól sejtem, a lázadás, meg az ellenállás szükségességéről.

Hátul élénkség támad, azt látom, hogy egy testes, középkorú, öltönyös fekete embert megüt egy ilyen szavannai náci, tömeg lesz hirtelen, a fotósok, kamerások mind rohannak oda. A fekete ember karján van egy piros, műanyag karszalag, PRESS felirattal, amit a nagyon előrelátó újságírók szereztek be jóelőre, ennek ellenére úgy záporoznak rá az ütések, mint Winnie Mandela átkai Eugene TerreBlanche-ra. A birtok határain kívülre menekül a férfi – Henry Allen, a The New York Post munkatársa -, ott már a hadsereg védelme alatt áll.

Egy Sylvia Moresh nevű, Bo Derek-frizurás – mondom, hogy megkésett földrész Afrika – namíbiai fehér fotóriporterlány meséli, puskatussal őt is halántékon vágták a tö­megben, mikor a körükben megjelent kaffer-t méltó büntetésben részesítették. Kameráját összetörték. (Déri Mikinek futnia kellett előlük.)

Aztán előkerül megint TerreBlanche, szónokol valamennyit angolul is, borzalmas. A volkstaat-koncepciót ecseteli, legyen, maradjon olyan területe Dél-Afrikának, ahol a Búr Szabadállamot meg lehet alapítani, nem így mondja, de egy fehér bantusztánért való rinyálás ez, aztán azt mondja: nem lesz béke addig, míg a búr népnek ez a vágya nem teljesül. Hadüzenet bejelentésére invitálták tehát ilyen szívélyesen a világsajtót.

Később újságírói kérdésre TerreBlanche elmondja: nem, nem adott ki az AWB olyan instrukciót, hogy bombamerényletekkel kell akadályozni a választások menetét, de azt elmondhatja, hogy ő személy szerint abszolút meg tudja érteni azokat az embereket, akik ehhez a végső eszközhöz, az irányít(hat)atlan gyilkolás eszközéhez fordulnak. Igen, lesznek még bombamerényletek, és nem, nem lesz béke Dél-Afrikában, amíg egy szabadálla­mon belül nem lesz biztosítva azoknak a búr telepeseknek a joga, akik ezt az egész országot civilizálták.

Azoknak a búr telepeseknek, akik keresztényként országot csinál­tak ebből a földdarabból, és még Lord Kitchener meg Cecil Rhodes, meg a többi brit imperialista által sem hagyták egykönnyen gyarmatosítani magukat. Akik több mint há­romszáz éve Afrikában élnek, már őslakosok, fehér bennszülöttek, és majdani szabad­államuk területén szívesen fogadják a fekete munkaerőt is – hiszen ők annyi munkaal­kalmat tudnak teremteni, hogy még befőzni is jut -, de a kaffer-oknak el kell fogadniuk, hogy ők csak gastarbeiter-ek lehetnek a búrok országában. Ha nem lesz meg a volkstaat, akkor azt azért megjósolhatja, hogy addig fog folytatódni a háborúság Dél-Afrikában, míg meg nem születik a Harmadik Búr Köztársaság.”

A fenyegetések és ellenségességek ellenére redben lezajlott a választás, az ANC nyerte el a szavazatok 62%-át, Mandela lett az elnök és Thabo Mbeki és a 20%-os National Party színeiben de Klerk az alelnökök és a  National Party is tagja lett a Nemzeti Egységkormánynak. Ami kábé olyan, mint ha nálunk 1990 májusában MDF-SZDSZ nagykoalíciós kormány alakult volna, donáth ferenci szellemben; és ezt nem csáklyázza meg Csurka István virulens liberalizmusellenessége és antiszemitizmusa.

Akit pedig az azóta létező Dél-Afrika érdekel, úgy jár el a leghelyesebben, ha az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett J.M. Coetzee remek regényéhez, a Disgrace-hez (Szégyen) fordul, vagy megnézi a hasoncímű filmváltozatot – mely meglepőmód nem efemerebb a könyvnél – John Malkovich főszereplésével.

Vágvölgyi B. András

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!