Bezárás
Belgium

Öt mesztic nő a belga állam ellen: jóvátételt követelnek a kongói családjuktól 70 éve elrabolt gyerekeknek

Múlt szerdán nyújtott be keresetet a belga állam ellen öt idős hölgy, akiket még kiskorukban szakítottak el kongói családjuktól, mert apjuk fehér volt, és a gyarmatosító rezsim szerint meg kellett akadályozni a vegyes frigyeket. A gyerekeket elkülönítve nevelték apácák, majd Kongó függetlenségének kivívása után előbb magukra hagyták őket, utóbb pedig hiába kerültek közülük többen Belgiumba, másodrangú polgárokként kezelték őket. A belgáknak nem elég fehér, a kongóiaknak sokszor nem elég fekete gyerekek hányattatásai a Belgium gyarmattartó múltjával való szembenézés egyik kiemelt témájává léptek elő az elmúlt években.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Léa, Monique, Noëlle, Simone, Marie-José ma mindannyian 70 felett járnak, 1945 és 1950 között születtek az akkor belga fennhatóság alá tartozó Kongó területén, fehér apától és fekete anyától, egy akkortájt illegitimnek tartott kapcsolatból. A gyarmatosító hatóságok az ilyen esetekben az apát gyakran ismeretlennek jelölték meg, és miután elszakították őket édesanyjuktól, „árvaként”, „talált” vagy „cserbenhagyott” gyerekként kerültek nyilvántartásba, és állami gondnokság alatt egyházi intézményekben nevelkedtek, ahol gyakran rendes ruhára és ételre sem futotta, foglalja össze a Le Monde francia napilap cikke.

A gyerekek elválasztása anyjuktól egy olyan elképzelésen alapult, amelyet a gyarmatosító hatalmak 1911-es londoni „rassz kongresszusa” nyilvánított ki, e szerint meg kellett akadályozni a rasszok közötti párkapcsolatokat. Az állami politikához a katolikus misszionáriusok, mondhatni, komplexusok nélkül nyújtottak segítséget. „Katanga apostoli prefektusa utasítást adott a saját misszionáriusainak: „Ha láttok egy mulatt gyereket az utcán vagy egy faluban, megfogjátok és elviszitek a misszióba!” – magyarázta Assumani Budagwa, a „Feketék, Fehérek, Meszticek” című könyv szerzője a belga közmédiának.

Az öt lány szenvedéseinek Kongó 1960-ban elnyert függetlensége sem vetett véget: a helyi zavargások miatt a Saint-Vincent-de-Paul misszió apácái megpróbáltak elmenekülni, és az ENSZ segédkezett is a papok és az apácák kimenekítésében, a rájuk bízott gyerekeket azonban magukra hagyták.

Ekkor kongói milíciák kezdik felügyelni az intézetet, akik minden este a lányokkal „szórakoztatják magukat”. Le kell vetkőzniük, fogdossák, molesztálják őket, több ízben nemi erőszakot szenvednek el. Amikor pedig később kongói családokra próbálják bízni őket, gyakran elutasítással találkoznak, mert „fehéreknek” minősülnek.

A panaszosok úgy vélik, hogy a gyerekek elszakítása családjuktól faji jellegű kritériumok alapján emberiesség elleni bűnnek minősül. A június 24-én benyújtott feljelentés szerint ezeknek az életeknek elrablása egyetlen okból történt, azért, mert meszticnek születtek, és egy általános, rendszerszintű politika részeként valósult meg, amely szembemegy a belga törvények rendelkezéseivel többek között a kínzás, a faji alapú üldöztetés vagy az apartheid tekintetében.

Az öt “mesztic nő” egyenként 50 000 eurós kártérítésre tart igényt, de elsősorban azt akarják, hogy a belga állam ismerje el a nekik okozott szenvedéseket.

Ha bűnt követsz el, letartóztatnak, nem? Mert helyre kell hoznod… Itt is erről van szó: bűntény történt, és ezt jóvá kell tenni”, indokolta mosolyogva, de határozottan Léa Tavares az RTBF-nek, miért döntött úgy „nővéreivel”, hogy feljelenti azt, akit egykor „állam papának” hívtak, mert tönkre tette az életüket.

„Miért jött értünk az állam? Volt anyukánk, volt családunk, és nagyon jó életünk volt. Miért emeltek ki bennünket? … Azt verték a fejünkbe minden percben, hogy a bűn gyermekei voltunk. Bárhová mentél, nem úsztad meg sértegetés nélkül”

– mesélt Monique Bitu a mély traumáról.

Assumani Budagwa kutatásai szerint az archívumokból kiderül, hogy a rasszista eszméken túl, a belga állam attól is tartott, hogy ezek a meszticek, “félvérek” („les métis de Belgique”) fellázadnak. Veszélyként, fenyegetésként tekintett rájuk: azért kellett kontrollálni, sőt, elzárni őket, nehogy rábírják a feketéket, hogy fellázadjanak a gyarmati rendszer ellen.

Belgium évtizedeken át ignorálta ezeknek az embereknek sorsát, azonban az elmúlt években, a gyarmatosítás más vitatott témái között ez is az asztalra került. A nyilvánvaló előrelépések ellenére a szembenézés folyamata rendkívül lassú.

A nehézségeket, illetve a több mint egy évszázadon át elhallgatott bűnök, a belga államnak és elitnek, főképp a monarchiának mesés gazdagságot termelő brutális kizsákmányolás feltárásának, elismerésének képtelenségét jól illusztrálja a tervureni AfricaMuseum reformja. Az egykor a gyarmatosítás és a kongói területeket megszerző II. Lipót király dicsőítésére, afféle népszerű kirakataként létrejött Közép-afrikai Királyi Múzeum renovációja elvben azt is szolgálta, hogy ennek a történelmi múltnak kritikája is helyet kapjon. A 2018 decemberében több évi átépítés után újranyitó kiállítás azonban felemás módon teljesítette ezt a célkitűzést.

Így például az épületben nemcsak azokat az aranyozott szoborallegóriákat restaurálták, amelyek szerint Belgium megmenti a Kongót a rabszolgaságtól, illetve “elhozza a civilizációt”, a “biztonságot” és a “jólétet” Kongóba (az utóbbin egy pap óriási alakjának keze egy kétszer kisebb kongói férfi nyakán pihen) – de pl. a gyarmatosítás áldozatairól szóló kommentárban sem sikerült kimondani, hogy a legáltalánosabban elfogadott kutatások szerint 10 millió halálos áldozattal járt a belga uralom. Ehelyett “több százezer, akár néhány millió egyénről” van szó, “egyesek szerint a teljes népesség harmadáról”.

Visszatérve a családjuktól elragadott gyerekekre, itt is csak becslésekre támaszkodhatunk: 13-20 ezer gyerekről lehet szó, akik 1908 és 1960 között születtek a Belga Kongó, illetve a korábban német fennhatóságú, de az első világháború után Belgiumhoz került Ruanda-Urundi, azaz a mai Ruanda és Burundi területén.

A gyerekek nem ritkán a fehér gyarmatosítóknak kiutalt afrikai „házvezetőnők”, szolgálók ellen elkövetett nemi erőszakból születtek, és a függetlenség kinyilvánításakor sokukat Belgiumba vitték az árvaházakból, majd útlevelüket elvették, újra intézetbe, esetleg családokhoz kerültek. Az Afrikában maradtak sorsáról még kevesebbet tudni.

Európában volt, akire „rámosolygott a szerencse”, szerető családhoz került, ahol segítették az integrációt, másokat kvázi szolgaságban tartottak, válogatott bántalmazásokban volt részük. Ezek a kerékbe tört sorsok végül a belga törvényhozásban is előkerültek, az elmúlt években bizottságok és állásfoglalások sora született a kérdésben, míg végül tavaly április negyedikén az akkori kormányfő, Charles Michel hivatalosan is bocsánatot kért a „gyarmatosítás meszticeitől”.

Elismerte, hogy az említett afrikai területeken a belga állam szegregációs politikát valósított meg, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy ezeket a gyerekeket elszakították gyökereiktől, kettős identitásuk elismerésére képtelenül, és teljesen figyelmen kívül hagyva az okozott szenvedést.

Ez volt az első jelentős politikai gesztus, amellyel Belgium nyíltan szembenézett a gyarmattartó múlt egy piciny szeletével, és ez az a nyilatkozat, amelyre támaszkodva a feljelentést tevők is előkészítették a keresetet.

Az érintettek, így a többeket képviselő Association des métis de Belgique (AMB) azt követelik, hogy ismerjék el az áldozatok belga állampolgárságát, kapják vissza eredeti nevüket, ha azt megváltoztatták, és kapjanak hozzáférést a róluk őrzött dossziékhoz. Legfőképp pedig azt, akárcsak ma is, hogy a gyarmatosítás alatt elkövetett bűnök szerepeljenek a közoktatás tananyagában.

Ez ugyanis, a közelmúlt törekvései és ígéretei ellenére még ma sem igazán teljesül, nemcsak az idősebb generációk, de a maiak is kikerülhetnek úgy a középiskolából, hogy nem is hallottak a belgák nevében elkövetett atrocitásokról. Annak ellenére sem, hogy a II. Lipót belga király törekvései nyomán 1885-ben létrejött Kongói Szabadállamban a gazdasági nyerészkedés érdekében megvalósuló kizsákmányolás és kegyetlenségek olyan világhírű kortárs művet ihlettek, mint Joseph Conrad 1899-ben megjelent Sötétség mélyén című regénye. Sőt, egy nemzetközi kampányt is, amelynek eredményeként a több mint kétmillió négyzetkilométeres területet nagyrészt személyes tulajdonként birtokló II. Lipót fennhatóságának vége szakadt, és a belga állam annektálta a területet 1908-ban.

Ha a II. Lipót uralma alatt jellemző barbárság mérséklődött, így pl. a hírhedt levágott kezekkel való üzérkedés megszűnt, a gazdasági kizsákmányolás a következő évtizedekben is folytatódott, ahogy azt egyébként II. Lipót máig létező védelmezői is elismerik. “Mégis hogyan tudott volna 1250 belga-európai polgár… elpusztítani 10 millió kongóit, ahogy egyesek állítják? Az, hogy ma egyesek megpróbálnak befeketíteni egy olyan férfit, aki minden belgának lehetővé tette, hogy meggazdagodjon, és az országnak nagyságot biztosított, elfogadhatatlan“, érvelt egy interjúban 2019 decemberében a híres atlétikai edző, Jacques Borlée.

Ezzel a vízióval ellentétben a politika ma mintha a másik irányba tartana: bár a hivatalos bocsánatkérés a gyarmatosítás egészéért még hátra van, de ennek első etapja kedden már megvalósult, amikor Belgium jelenlegi uralkodója, Fülöp „legmélyebb sajnálatát” fejezte ki az elkövetett erőszak és az általa okozott szenvedés miatt a Kongói Demokratikus Köztársaság elnökének, Félix Antoine Tshisekedi Tshilombónak küldött levelében.

Fülöp szerint a hosszú közös múltról a teljes igazság ismeretében és józanul kell beszélni – a célzás nemcsak a politikusok, kommentátorok körében elszabaduló indulatokra utalhat, hanem a Belgiumban is felbukkant akciókra, amelyek az elhallgatott gyarmati bűnökre emlékeztetnek, pl. II. Lipót szobrainak megrongálásával.

Az ország függetlenségének 60. évfordulóján kelt levél a néhány éve létrejött „Gyarmati emlékezet” kollektíva egyik alapítója, a ma brüsszeli zöld képviselő, Kalvin Soiresse szerint rendkívül pozitív fejlemény. Sőt, fordulópont, mert „az ország legmagasabb méltósága jelenti ki, hogy van kapcsolat a gyarmati történelem és ennek a mai társadalomban is létező következményei, a sokak által elszenvedett diszkriminációk és rasszizmus között.

A palota levelével elérkeztünk egy olyan korszakhoz, amikor már nem tehetünk úgy, mintha mindez nem létezett volna” – tette hozzá a képviselő, aki úgy véli, hogy a következő lépés, a hivatalos bocsánatkérés ideje még nem jött el. Ezt meg kell előzze a gyarmati emlékezettel foglalkozó és elvileg ősszel induló parlamenti bizottság munkája, és ekkor, a tények megállapítása után kerülhet sor bocsánatkérésre, jóvátételre.

A belga államot feljelentő öt áldozat és hasonlóképpen vélekedik: „A bocsánatkérés nem elég, az államnak jóvá kell tennie, ami történt. Morálisan és materiálisan is.” Ügyvédjük szerint céljuk ideálisan egy olyan törvény kiharcolása, amely minden áldozat számára lehetővé teszi, hogy jóvátételért folyamodjon.

Igen, ez azért fontos, mert honnan jöttünk?… Én szeretném tudni, ki vagyok” – teszi fel a kérdést egyikük, Noëlle Verbeeken. „Olyan, mintha csak valahonnan itt maradt hulladékok lennénk. Miért hagyott bennünket cserben az állam? Tudjuk, hogy a belga állam gyerekei vagyunk, csakhogy a belga állam nem kért belőlünk.”

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: Métis de Belgique, Facebook.

Frissités: A címben és a szövegben szereplő mesztic szót ‘félvér’ értelemben használjuk, a métis francia kifejezés megfelelőjeként, amely Belgiumban erre, az afrikai-európai szülőktől származó csoportra vonatkozóan terjedt el.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom