Bezárás
Franciaország

Milliókat hívtak sztrájkba, több száz helyen tüntetnek mától Franciaországban Macron nyugdíjreformja ellen

Macron

Monumentálisnak ígérkező sztrájkot szerveztek a francia szakszervezetek a kormány még be sem terjesztett nyugdíjreformja ellen. Hiába dobott be mindent ősztől a francia politika, hogy áttematizálja és a szokásos bűnbakok irányába tolja a felgyűlt elégedetlenséget, idővel mégis felülkerekedtek azok a szociális kérdések, amelyek valóban foglalkoztatják a lakosság többségét, köztük Macron legfontosabb projektje, a nyugdíjrendszer teljes átalakítása.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Furcsán alakult az ősz Franciaországban, ahol a köztársasági elnök, Emmanuel Macron az eddig jobbára talonban maradt bevándorlás kártyával indította a szezont szeptemberben, majd a francia jobboldal és vele a mainstream média mondhatni szügyig gázolt az iszlamofóbiában októberben.

Ahogy arról mi is beszámoltunk, csaknem két éves absztinencia után vette elő az államfő a fiókból a francia jobb- és szélsőjobboldal olyan klasszikusait, mint a bevándorlás, a közbiztonság vagy a szekuláris modell, hogy bekeverjen belőlük egy olyan koktélt, amelynek rendeltetése nyilván az volt, hogy elterelje a figyelmet minden másról.

A manipulációt még feltűnőbbé tette, hogy az elmúlt év legfontosabb társadalmi mozgalmaiban nagyrészt háttérbe szorultak ezek a kérdések. A sárgamellényesek akciósorozata, majd az erre válaszul rendezett nemzeti konzultáció során alig merültek fel a témák – csak a köztársasági elnöknek a válságra adott reakcióiban kerültek elő, újra meg újra, ami még saját táborában is megütközést keltett.

Macron nem foglalkozik a klímaválsággal, és előhúzta a „bevándorlás-kártyát”

Világtérkép Kövess minket vagy lépj velünk kapcsolatba itt! Még saját pártjának icipici “bal szárnya” is lázad ellene, hogy Emmanuel Macron is elővegye a francia politika régi toposzát, és “tabuk nélküli vitát” gerjesszen a bevándorlás, a szekuláris modell vagy a közbiztonság kérdéséről.

De a kisebb reflektorfényt kapó mozgalmak – mondjuk a sürgősségi osztályokon március óta folyó jelképes ápolói sztrájk, a tűzoltók júniusban kezdődött hasonló akciói, az oktatásban, vagy a helyi közösségekben a megszüntetendő jóléti szolgáltatások (pl. szülőotthonok) megőrzéséért folytatott küzdelmek – is teljesen más ügyekről szóltak. Legfeljebb a bevándorlás egy speciális aspektusával, a menekültek helyzetével kapcsolatban merült fel társadalmi igény, az is elsősorban a civil szervezetek és a száműzötteket segítő helyi hálózatok és az állami szervek konfrontációja miatt.

Ez azonban nem akadályozta meg a 2017-ben a szélsőjobboldallal szemben a társadalom megbékítésének ígéretével kampányoló Emmanuel Macront abban, hogy szeptember közepén személyesen kezdeményezze, hogy a nemzet újra „szembenézzen” a bevándorlás kérdésével, szemügyre vegye saját „mélyebb identitását”, pártját és kormányát pedig arra szólította fel, hogy képviselje aktívabban az előbbiek mellett a közbiztonság és a szekularizáció nagy kérdéseit is: le a tabukkal. Történetesen épp ezekben a napokban, szeptember közepén pörögtek fel az első szakszervezeti tiltakozó akciók a kormány nyugdíjreformja ellen, számos munkavállalói kategória (közlekedési dolgozók, ügyvédek, orvosok, ápolók, utaskísérők, energiaszolgáltatók, vasutasok) részvételével.

Az elnök, aki azóta is szívesen állítja be magát a „populizmusok” elleni harc vezérének hazai és európai pályán egyaránt, ezzel egy már kitaposott útra lépett: a műfajjal megpróbálkozott nemcsak az előző szocialista kormány feje, Manuel Valls, de főképp a szélsőjobb szavazatokra egykor „komplexusok nélkül” vadászó Nicolas Sarkozy elnök – aki tavaly óta Macron fülébe is suttogja tanácsait a sajtó szerint. A jobbos-szélsőjobbos témák és retorika felvállalásával azonban az elődök is csak azt bizonyították, hogy Le Pen témáinak térnyerésével hosszabb távon Le Pen jár jól.

Október az iszlamofóbia jegyében

Aki Franciaországban szekularizációt mond, az elmúlt években az esetek döntő többségében az iszlámra akar utalni, és ez most sem történt másképp: a meglepő inkább az az elképesztő elán volt, amellyel a véleményformálók jelentős része egyre mélyebbre süllyedt a gyűlöletspirálban.

Ezt a folyamatot a Macron által bátorított „tabudöntögetés” mellett egy tragikus esemény is előmozdította. Október 3-án a francia rendőrség, illetve a francia hírszerzés szívében támadt saját kollégáira Mickaël Harpon. A 45 éves informatikus a párizsi prefektúra épületében megölte 4 társát, két másikat pedig súlyosan megsebesített, mielőtt egy gyakorlatát töltő rendőr, akire szintén rátámadt, lelőtte.

A támadást, amely érthető módon óriási traumát okozott a rendvédelmi szerveknél, hamarosan az antiterrorista ügyészség kezdte vizsgálni, Harponról pedig nemcsak azt derült ki, hogy egy évtizede áttért az iszlámra, illetve munkájánál fogva rengeteg különösen érzékeny információhoz fért hozzá, hanem az is, hogy már évekkel ezelőtt érkeztek jelzések vallási radikalizációjáról (pl. nem ért hozzá kolléganőihez), aminek lényegében nem lett következménye.

A merénylet nyomán újra napirendre került az ilyenkor szokásos vita a radikalizáció apró (gyenge) jeleiről, és ennek lehetséges felügyeletéről, nem csupán a rendvédelmi szerveknél, hanem sokkal tágabb kontextusban, pl. az iskolákban. (A közoktatásban és az egyetemeken már 2014 óta megjelentek olyan kritériumok, amelyek elvben a radikalizáció kiszűrését célozzák, de hatékonyságuk megkérdőjelezhető, miközben diszkriminatívak, és persze egy normális iskolai légkörrel nehezen összeegyeztethető szerepbe kényszerítik a „gyanús” muszlim tanulókat és a róluk jelenteni hivatott nevelőket is. Olyasféle tesztekről van pl. szó, amelyek a ruházat, a szakáll formája, az elszigetelődés vagy az alkoholfogyasztás alapján szűrnék a radikalizáció kockázatát.)

Részlet a Cergy-Pontoise egyetemének októberben kiszivárgott tesztjéből; forrás: Libération.

Az ilyen vitákra jellemző módon minden újabb körben emelkednek a tétek: míg a szakértők józanságra intenek, a nézettség és népszerűség bűvöletében élő véleményformálók, showmanek és politikusok egyre nagyobbakat mondanak.

A köztársasági elnök eddig épített liberális imázsát immár sokadszor meghazudtolva még némi olajat löttyintett a tűzre, amikor az áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen október 8-án „éberségre hívta fel az egész nemzetet”, mindenkit arra szólítva fel, hogy kutassa a radikalizáció jeleit, „ezeket a kis semmiségeket, amelyek nagy tragédiákká válnak”. Lévén az állami intézmények önmagukban nem kerekedhetnek felül az „iszlamista szörnyön” (Hüdrán), az éberség társadalmát kell felépíteni, „egész egyszerűen”, az iskolában, a munkahelyen, a hitközségekben, az otthon közelében is „tudni kell kiszűrni azokat a deviáns, apró gesztusokat, amelyek a köztársaság értékeitől és törvényeitől való eltávolodást jelzik”.

Hasonló szellemben, bár kevésbé ékesszólóan biztatta gyanakvásra a nemzetet a belügyminiszter, aki „kollektív ébredést” szorgalmaz a politikai iszlámmal szemben.

Gyűlöletcunami a muszlim fejkendős anyák ellen

A téma igazi specialistái, azaz a hagyományos jobbos pártok persze nem maradhattak le a versenyben: október 11-én a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) egyik képviselője a regionális önkormányzat közgyűlésén sérteget és megaláz egy muszlim fejkendőt viselő nőt, aki gyermekét kísérte el egy iskolai kirándulásra, és megpróbálja kitiltani a teremből. Két nappal később két anyát, akik szintén iskolásokat kísérnek, nem engednek be egy tűzoltó állomásra – egy muszlim jogvédő szervezet szerint az efféle vegzálás, diszkrimináció heti rendszerességgel előfordul.

A fejkendő és általában a muszlim nők ruházata jó ideje a francia közélet legdrágább fétise, bármely alkalommal képes igazi gyűlöletcunamit beindítani, de a hatás ezúttal még a szokásosnál is lehengerlőbb. Egy hét alatt 85 vitát szentelnek a témának csupán a hírcsatornák, ahol persze a 286 meghívott vendég egyike sem hord fejkendőt.

Közben az „érvek” fokozódnak, így pl. a konzervatív Le Figaro igazgatóhelyettese kertelés nélkül kijelenti az egyik tévécsatornán, hogy „utálja a muszlim vallást”, és ő bizony leszáll a buszról, ha felszáll egy fejkendős nő. A csatorna műsorvezetője egy SS katona egyenruhájához hasonlítja a fátyolt.

Az oktatási miniszter – akinek reformjai ellen csaknem két éve lázadnak diákok és tanárok – azt fejtegeti, a vallás iskolai megjelenését firtató kérdésre válaszolva, hogy bizony előfordul, hogy a kisfiúk nem hajlandóak megfogni a kislányok kezét, ami a „köztársaság iskolájában elfogadhatatlan”, de ezt “csak akkor kell jelezni a nevelőknek, ha komolyabb probléma van belőle”.

Jean-Michel Blanquer ugyan helyteleníti a fejkendős anyuka elleni kirohanást a közgyűlésben, de mellesleg közli, hogy „a fejkendő, egész egyszerűen nem kívánatos a társadalmunkban”, majd hosszan érvel általában a szövetdarab ellen. Egy másik alkalommal megállapítja, hogy bár a törvény nem tiltja, hogy a szülők viseljék az iskolai rendezvényeken, de elkerülése kívánatos – azaz lényegében a törvény megkerülésére biztatja az oktatásban dolgozókat.

A fasizálódás gyenge jelei

Ezzel párhuzamosan az is kivált némi megrendülést, hogy az Origo és vélhetően a Fidesz-KDNP kedvenc francia „értelmiségije”, a szeptember 17-én gyűlöletkeltés miatt jogerősen is elitélt Eric Zemmour nemcsak a Canal+ csoport hírcsatornáján kap rendszeres műsort, de szeptember végén egy másik televízió élőben közvetíti nyíltan iszlamofób beszédét a szélsőjobb és a jobb összeforrasztásáért küzdő legifjabb Le Pen, Marion Maréchal hívei szervezte „jobboldali konvención”.

Zemmour többek között arról szónokol, hogy a muszlimok gyarmatosítóként viselkednek, a férfiak dzsellabáját ő is a náci megszállók egyenruhájához hasonlítja, és azt a Renaud Camus-t is élteti, akinek a lakosságcseréről szóló elmélete (grand remplacement, kb. nagy behelyettesítés) a francia szélsőjobb rég dédelgetett eszméje, és nemrég az Új-Zélandon elkövetett merénylet kapcsán került elő. A két christchurchi mecsetben idén március 15-én 41 embert meggyilkoló és 90 embert megsebesítő ausztrál Brenton Tarrant a támadás előtt publikálta kiáltványát, amelynek címoldalán is szerepel.

És még ezzel sincs vége az októbernek: 29-én a szenátusban megszavazzák a konzervatív Republikánusok (Les Républicains, LR) párt törvényjavaslatáról, amely megtiltaná az iskolai kirándulásokon a vallásos jelképek viselését. A szavazást egy újabb komplexusok nélküli vita előzi meg, ahol többek között a szekuláris modellt veszélyeztető „ súlyos veszélyként” definiálják a kendős anyukákat – akiknek iskolai programokon való részvételét egyébként már 2012-ben, Sarkozy alatt is megpróbálták betiltani, de akkor az Államtanács leszögezte, hogy ezekre a szülőkre nem érvényes a „vallásos semlegesség” elve.

Október 31-én megjelenik egy interjú az államfővel a legszalonképesebbnek mondható szélsőjobboldali hetilapban, a néhány éve a „melegházasság” elleni kampányban megizmosodott Valeurs Actuelles-ben. Bár Macron állítása szerint azért fordult az ultrakonzervatív magazinhoz, mert minden franciához kíván szólni, a bevándorlás, az iszlám és a baloldal, illetve a jóléti állam ostorozásában élen járó újságnak adott interjú stílusosan zárja az iszlamofóbia jegyében telt hónapot.


Három nappal korábban egy baszk kisvárosban, Bayonne-ban, egy 84 éves úr felgyújtja a helyi mecset ajtaját, majd rálő a két idős hívőre, akik kilépnek az épületből. Bár az elkövető 2015-ben szerepelt az akkor még Nemzeti Frontnak nevezett szélsőjobboldali párt önkormányzati listáján, és közismert szélsőséges eszméiről, ezt a támadást a sajtó és a politikai felelősök többsége nem minősíti merényletnek.

Ekkortájt kerül nyilvánosságra az is, hogy egy hónappal a prefektúrán elkövetett támadás után, a hatóságok már „misztikus öngyilkosságként” értelmezik inkább Harpon tettét, és nem terrorista merényletként. A nyomozásban részt vevő, anonim források szerint semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy az informatikus kapcsolatban lett volna terrorista szervezetekkel és ilyen indíttatásból követte volna el tettét.

Lassan mégis felülkerekednek a szociális tematikák

Kezdetben novemberben is hasonló témák viszik a prímet: csak a frenetikus ritmus hagy alább. 5-én a munkaügyi miniszter bejelenti, hogy foglalkozások szerinti kvótákat vezetnek be a bevándorlás „szabályozására”. A már szintén sokszor felmelegített ötlet azt a benyomást keltheti, hogy a kormány jobban „kontrollálja” a bevándorlást, de ennek hatékonysága erősen kérdéses.

19-én az államfő jelzi, hogy nem támogatja a vallási alapon szerveződő pártlisták indulását a márciusban esedékes önkormányzati választásokon, ezzel újabb felpörgött topikot lezárva. A mainstream média polémiaként tálalja azt a tüntetést is, ami némi fellélegzést hoz azoknak, akiket a francia történelem leggyászosabb korszakaira emlékeztetett az elszabadult gyűlöletbeszéd. November 10-én több tízezren tüntetnek Párizsban az iszlamofóbia ellen, az érintettekkel szolidáris nem-muszlimok is nagy számban képviseltetik magukat.


Lassanként azonban a közbeszédet meghatározó témák más színezetet vesznek, egyre több szó esik a december 5-ére több szakszervezet által meghirdetett sztrájkról a nyugdíjreform ellen. November 14-én újra tüntetnek a sürgősségi osztályok ápolói, néhány nappal korábban egy orvosi kollektíva nyílt levelében azt firtatja:

„Vajon a rendszer kimerülését előre beprogramozták? Nem azért történt-e mindez, hogy a közkórházak összeomoljanak a takarékoskodás érdekében? Talán nem az volt a cél, hogy szétverjék a társadalombiztosítást és az állami kórházi ellátást?”


November 8-án Lyonban egy 22 éves egyetemista felgyújtja magát, a regionális szolgáltató központ előtt, miután a Facebookon közzétett üzenetében a politikusokat kárhoztatja:

„Azzal vádolom Macront, Hollande-ot, Sarkozyt és az EU-t, hogy ők öltek meg, mert bizonytalanságot keltettek mindannyiunk jövőjével kapcsolatban. Le Pent és a publicistákat is vádolom, mert olyan félelmeket keltenek, amelyek másodlagosak.”

A megrázkódtatásból lassan ocsúdó diákok, barátok november 12-re szervezik első tüntetésüket, miközben a közösségi oldalakon terjed a „prekaritás öl” hashtag. A tragédia ráadásul megidézi egy óvodai igazgató októberi öngyilkosságát is, aki szintén elmagyarázta egy levélben indokait, a végkimerülést, a magára hagyatottság érzését a problémákkal szemben, amelyben kollégái szintén egy általánosabb helyzetre ismernek.

A privilegizáltak sztrájkja?

Nagy vonalakban tehát ilyen események vezették fel a közelmúlt legkeményebbnek ígérkező általános sztrájkját, amely a részleteiben még nem ismert nyugdíjreform ellen szerveződik.

Az ilyen „általánosnak” nevezett sztrájkok Franciaországban ma elsősorban azokban a szektorokban jelentenek munkabeszüntetést, ahol elég magas a szakszervezeti tagság aránya. Míg az Európai Unióban átlagosan a dolgozók 23%-a szakszervezeti tag, ez Franciaországban csak 11% körül van, és egyre csökken. Ez a tagság főként a közfoglalkoztatottak és az állami tulajdonrésszel is rendelkező, stratégiai vállalatok dolgozóiból kerül ki. Amikor a munkabeszüntetés általános reformok vagy kormányzati döntések ellenében történik, akkor ez a kisebbség hagyományosan a közérdek védelmében lép fel – egy általános sztrájk sikerében épp ezért nagyon fontos az egyes szakszervezetek elszántságán, dinamikáján túl a közvélemény támogatásáért folytatott harc is.

E téren pedig a dolgozók most nem állnak annyira rosszul, nem csak az válhat előnyükre, hogy egy számos ponton homályos reform ellen szállnak harcba, de további három faktor is nekik kedvez: a közhangulat, a közelgő önkormányzati választások és az elmúlt időszak számos területen kezeletlenül maradt krízise.

Egy csak nagy vonalakban lefektetett és számos kulcskérdésben nyitottnak mondott reformot ugyanis megvédeni is nehezebb, főleg akkor, ha annak előmozdítóját a lakosság jelentős része – egyébként a tényekkel összhangban – a gazdagok elnökének tételezi, akinek eddigi ténykedése jellemzően a módosabbak, illetve a magántőke érdekeit védte.

Emmanuel Macron és csapatai a lehető legnagyobb óvatossággal fogtak a mandátum legnagyobb horderejű és legrobbanékonyabb projektjének előkészítéséhez. Az eredeti ütemterv folyamatosan csúszik, jelenleg jövő nyártól várható a törvénytervezet vitája, amit elvben egy sokadik konzultációs fázis, majd Macron végső döntései előznek majd meg.

A kormány feltehetően szerette volna elkerülni, hogy a márciusban esedékes önkormányzati választások kampányfinisét a nyugdíjreform körüli konfrontációk határozzák meg. Annál is inkább, mert ez az önkormányzati voks nagyjából az ismeretlenbe vezet. Nemcsak Emmanuel Macron start up jellegű, eddig nagyjából fölülről kézi vezérelt pártja számára lesz izgalmas az első találkozás a helyi realitással, de a túlélésért küzdő hagyományos erők, így a konzervatívok és a szocialista párt, és a radikálisnak mondott baloldal, illetve a zöldek esélyei is bizonytalanok.

A reform az eddigi rendszer teljes átalakítását célozza, egységesítve a jelenleg létező 42 alrendszert vagy rezsimet, így megszüntetve a 22 úgynevezett speciális rezsim – a nyugdíjrendszer olykor legrégibb, esetenként még a 19. századból származó – rendelkezéseit is. Az emiatt „univerzálisnak” nevezett, új nyugdíjszámítási mód pontrendszeren alapulna, amely egyrészt a befizetéseket rögzítené, és nem a juttatásokat – mint eddig, illetve jelentősen individualizálná a ma kollektív szolidaritásra építő rendszert.

A pontokkal szerezhető nyugdíj nagysága olyan változóktól függne, mint pl. a várható élettartam, és a dolgozói járulékok kvázi egyéni befektetések lennének a jövőre. A kormány képviselői azt hangsúlyozzák, hogy egy egyszerűbb és igazságosabb rendszer jön létre, amely megszünteti a privilégiumokat. De az eddig nyilvánosságra hozott adatok nem cáfolják, hogy a franciáknak nemcsak több évvel kellene tovább dolgozniuk a jövőben, de még a nyugdíjak értéke is jelentősen csökkenne.

Macron egykori riválisa, a köztársasági elnöki posztért 2017-ben radikális, „thatcheri” programmal ringbe szálló François Fillon, volt miniszterelnök egy őszinteségi rohamában úgy fogalmazott, hogy „a pontrendszer lényege valójában az, amit egy politikus se vall be: minden évben csökkenteni lehet a pontok értékét, azaz a nyugdíjak szintjét”.

Az pedig tudható, hogy a kormány a GDP 14%-ban akarja maximalizálni a nyugdíjrendszer kiadási oldalát, ez a 2016-os szint azonban nyilván szegényebb nyugdíjasokat jelent majd 2050-ben, amikor várhatóan 35%-kal többen lesznek az érintettek, mint ma. Egy civil kollektíva számításai szerint a reform (a korábbiakkal kumulált) hatása 30 év múlva 15-23%-os juttatáscsökkenést eredményezhet a mai helyzethez képest.

Az 1961-ben született Mathieu és fia, az 1990-ben született Mathias nyugdíjszimulációja a publikus adatok alapján. Forrás: Collectif Nos Retraites

Sztrájk földön, vízen, levegőben

Kérdés, hogy melyik fél lesz hosszabb távon meggyőzőbb. A szerda este indult sztrájk várhatóan több napon át tart majd: egy sereg szakszervezet összesen több millió dolgozót szólít csatlakozásra, és 260 tüntetés várható szerte az országban. Egyes stratégiainak számító szektorokban meghosszabbítható a munkabeszüntetés, azaz naponta szavaznak majd dolgozók a folytatásról.

A legkeményebb helyzetre a közlekedésben kell készülni: ez a nagyobb városokban lényegében megszűnik csütörtökön. Párizs és a tízmilliós fővárosi régió közösségi közlekedésében pedig nemcsak a szeptember 13-ai, első sztrájknál lesz nagyobb leállás, de a hírek szerint a helyzet az 1995-ös legendás sztrájkot idézi majd meg, amely három hét alatt érte el az akkor esedékes nyugdíjreform visszavonását. A kormányfő Alain Juppé célja már akkor is a speciális rezsimek felszámolása volt, az egyenlőség és igazságosság nevében.


A vasutasok, az áruszállítási szektor szakszervezetei is több napos munkabeszüntetésre készülnek, ami érinti majd a taxikat, a mentőket vagy a költöztető cégeket is. Sztrájkol az Air France földi és légi személyzete, a légi irányítók; az általános és középiskolai tanárok, akárcsak más szakmák képviselői a közoktatásban, és persze csatlakoztak a középiskolai és egyetemi diákszervezetek is.

Sztrájkolnak az energiaszektor dolgozói – itt 140 000 munkavállaló saját speciális nyugdíjrezsimje miatt is érdekelt, de beszállnak az olajfinomítók, a köztisztasági dolgozók és a hulladékfeldolgozók, érintettek a nagy francia autógyárak is. Különféle speciális akciókkal készül több rendőrszakszervezet, saját rezsimjük védelmében is, illetve régebbi követelésekért. Így van ez az igazságszolgáltatásban is, ahol a konkrét területet illető reformok ellen is fellépnek, akárcsak az egészségügyben, ahol 8 hónapja sztrájkolnak a sürgősségi osztályok.

December 5-től minden leáll, a végső győzelemig?

A csatlakozó szakszervezetek közös nyilatkozata szerint céljuk a pontrendszeren alapuló reform megakadályozása, illetve a jelenlegi rendszer megerősítése és javítása.

A kormány felettébb labilis kommunikációval kezeli az eddigi legsúlyosabb „hagyományos” konfliktusát, és a közvélemény-kutatások – amelyek ilyentájt pláne a manipuláció segédeszközei – paradox helyzetet érzékeltetnek. Úgy tűnik, a franciák többsége támogatja a nyugdíjrendszer átalakítását, sőt, a speciális rezsimek egységesítését is, ugyanakkor a sztrájkot is indokoltnak érzi, vagy nem bízik abban, hogy a kormány jól vitelezheti ki a reformot.

A szakszervezetek számára – a “sárgamellényes” mozgalom fellépése és viszonylagos sikerei, így az üzemanyag-adóemelés eltörlése és más, vásárlóerő növelő intézkedések nyomán – nagyon fontos lenne végre egy győzelem az elmúlt évek ismételt kudarcai után. A novemberben első szülinapját ünneplő sárgamellényesek országosan már kevésbé alkotnak sorsalakító tömeget, de helyi szinten és számos szerveződésben – a környezetvédő mozgalmaktól a klasszikus dolgozói érdekvédelemig – önkritikára, az eddigi gyakorlat felülvizsgálatára és újításokra sarkallnak. Hasonlóan más mozgalmakhoz, amelyek a közelmúltban szintén új utakat kerestek a szakszervezetek „szokásos” és jó ideje eredménytelennek tűnő akcióhoz képest.

Azaz a most következő napok a kormányt és a szakszervezeteket is próbára teszik majd. Egy erős, de kontrollálható sztrájk még jól is jöhetne Emmanuel Macronnak. Kérdés, hogy az elszántnak tűnő bázis, a dolgozók megteszik-e neki ezt a szívességet, vagy az általános sztrájk sajátos dinamikája másfele viszi az eseményeket. Akárhogy is, a politikában szerepet vállaló elitek erőfeszítései ellenére ma már nem a fejkendő betiltásának különféle módozatairól folyik a vita, hanem újra olyan olyan témák vannak napirenden, amelyek valóban milliók életére, jogaira, méltóságára és boldogulására vannak hatással.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Facebook.

Címlapkép: Pixabay.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom