Bezárás
nők elleni erőszak

Bosszút állni a feministákon: 30 éve történt az első, nőket célzó tömeggyilkosság Kanadában

École Polytechnique

1989. december 6-án 14 fiatal nőt ölt meg a kanadai Québec tartomány legnépesebb városa, Montréal műszaki főiskoláján Marc Lépine, aki búcsúlevele tanulsága szerint feministákat akart gyilkolni. A québec-i társadalomnak 30 évébe telt, hogy nevén nevezze, ami történt.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Lányok balra, fiúk jobbra!

A tanév már a vége felé közeledett, és elmúlt délután öt óra, amikor 1989. december 6-án a 25 éves Marc Lépine egy gépkarabéllyal a kezében belépett a montréali műszaki főiskola (École Polytechnique de Montréal) második emeleti előadótermébe, és utasította a bent lévő több mint félszáz diákot: “A lányok balra, a fiúk jobbra!”

Majd a nőket a terem végébe irányította, a férfiakat pedig kiküldte, és nyomatékképpen többször a levegőbe lőtt. „Tudjátok, miért vagytok itt?” – tette fel a kérdést, melyet meg is válaszolt: „Mind feministák vagytok, és gyűlölöm a feministákat.” A jelenlévők egyike, Nathalie Provost ellenkezni próbált, és magyarázni kezdte, hogy nem feministák, csak épp mérnökök szeretnének lenni… De Lépine hamarosan véget vetett az érvelésnek, és több sorozat golyót eresztett a fiatal nőkbe: kilencük közül hatan meghaltak, a többiek súlyos sérüléseket szenvedtek, Nathalie Provost-ot négy golyó sebezte meg.

A mérnökképzésben ekkor még jócskán kisebbségben voltak a nők. A vadászkülsejű, katonai sapkát viselő Lépine, miután elhagyta az osztálytermet, bejárta az egész épületet, hogy 3 emeleten kutasson mérnöklányok után, egyeseket közvetlen közelről, másokat székek barikádján vagy üvegajtókon keresztül sebzett halálra, egy segítséget kérő sebesültnek három késszúrással oltotta ki életét, majd öngyilkos lett. A Kanada történetében példátlan merénylet mérlege 14 halott és 14 sebesült – utóbbiak között van négy férfi is.

A 14 halálos áldozat, fotó: Radio-Canada.

A harmincadik évfordulónak szentelt cikkében a Le Monde szerzője megállapítja, hogy mindössze 18-19 perc alatt ment végbe, amit az első, felvállaltan nőket célzó tömeggyilkosságnak nevezhetünk. Marc Lépine ugyanis búcsúlevelében – a sok helyesírási hiba ellenére is – egyértelműen megfogalmazta indítékait:

Vegyék figyelembe, hogy ha ma megölöm magam…, azt nagyon is politikai okokból teszem. Mert eldöntöttem, hogy visszaküldöm az őseikhez a feministákat, akik mindig tönkretették az életemet. (…) Még akkor is, ha majd rám aggatják az „őrült lövöldöző” jelzőt a médiában, én magamat racionális, kompetens személynek tételezem… A feministáknak mindig volt tehetsége ahhoz, hogy feldühítsenek. Meg akarják tartani a nők kedvezményeit, és megkaparintanák a férfiakéit is.

Megnevezni a megnevezhetetlent

A férfi nem tévedett: már az első tudósításokban, amikor még neve, sőt a pontos részletek sem voltak ismertek, „őrült lövöldözőnek” titulálták, és a cím még hosszú évekig rajta ragadt. Levelét nem hozta nyilvánosságra a rendőrség – a Le Monde idézi az akkori rendőrségi vezetőt, aki szerint „nem akarták tovább növelni a pszichózist”.

Ehhez képest meglepő, hogy publikáltak viszont egy másik dokumentumot, amelyen Lépine 19 nő nevét sorolta fel búcsúlevele mellékleteként. Köztük újságírók, politikusok, rendőrnők, egy tévésztár, egy szakszervezeti vezető – akiknek a férfi szerint „Mind el kellett volna ma tűnniük. Az idő hiánya (mert túl későn kezdtem neki) lehetővé tette, hogy ezek a radikális feministák túléljék”.

Egyikük, Francine Pelletier, akinek karrierje a La Vie en rose feminista közéleti magazin alapításával indult a nyolcvanas években, hónapokon át küzdött azért, hogy a rendőrség adja ki a búcsúlevelet. Végül postán kapta meg ismeretlen feladótól néhány nappal a tömeggyilkosság első évfordulója előtt, és a címlapon közölték. Szerinte a meggyilkolt fiatal nők tragédiájára rárakódott egy másik: a tagadásé.

A korabeli megemlékezések, megnyilvánulások sokszor nem is utalnak az áldozatok nemére, vagy a hímnemű többes számot használják, egyes cikkek egyenesen „megmagyarázhatatlan gesztusról” beszélnek, holott a tanúk is beszámolnak arról, hogy Lépine kijelentette, „gyűlöli a feministákat”.

A tagadás másik módozata „őrült tettként” írja le, pszichologizálja a történteket. Így például a nemzeti gyásznapon volt iskolájának igazgatója arra szólít fel, hogy mindenki gondolkozzon el „a reményvesztettség e most elkövetett gesztusáról”, mert fontos lenne „érzékenyebbnek lenni a társadalomban az emberek elszigeteltségére, hogy küzdhessünk ellene”.

Más interpretációk az észak-amerikai erőszak lecsapódását emelik ki – 10 évvel vagyunk a hírhedt Columbine középiskolai lövöldözés előtt, amikor két tizenéves diák 12 társuk és egy tanár megölése után szintén öngyilkosok lettek –, a vad liberalizmus mellékhatásának tulajdonítják a tragédiát. A nők ügyeivel megbízott miniszter szerint „elszigetelt esetről van szó, és a québec-i nőknek nem kell aggódniuk”.

Az egykori rendőri vezető, Jacques Duchesneau – aki ma szintén tagja az események emlékezetének fenntartásáért dolgozó Emlékezet bizottságnak – elismeri, hogy a rendőrség valóban sosem volt képes kimondani a nyilvánosság előtt, hogy csak a nők ellen irányult a gyilkosság, mert „képtelenek voltunk megnevezni a megnevezhetetlent”.

A hallgatás elősegítette, hogy a feministák kerüljenek célkeresztbe

A korszakban még egy militáns kisebbséghez tartozó feministák számára is különösen sokkoló szembesülni azzal az indulattal, sőt gyűlölettel, amelyhez hozzájárulhattak az előző évtizedek jelentős vívmányai. Jog a családtervezéshez, jobb hozzáférés az oktatáshoz, 1976-ban az abortusz legalizációja, mindezek a feminista mozgalom nyomására kialakult változások, úgy tűnt, hogy harmonikusan illeszkednek a társadalom átalakulásába, de a vérengzés nyomán a főszereplők szembesültek az általuk kiváltott frusztrációval is.

Már másnap számos olyan reakció érkezett a férfiak részéről, pl. a betelefonálós műsorokba, amelyek rokonszenveztek a gyilkossal. Francine Pelletier még egy olyan hívást is kapott, amelynek szerzője azt állította, ő a feltámadt Marc Lépine, majd elmesélte az újságírónak, mennyire elveszettnek érzi magát a nők térnyerése kapcsán: a volt barátnője is feminista volt, mindenről maga akart dönteni, még saját bankszámlát is nyitott…

A merénylet utáni első értelmezések zöme igyekezett elhallgattatni a feministákat: nincs szükség arra, hogy növeljék az áldozatok, a családok fájdalmát; szégyentelenül politikai hasznot húznának a tragédiából. Sőt, még azzal is megvádolták őket, hogy ők maguk provokálták ki Lépine tettét, mert túl messzire mentek a követeléseikkel. Az első évfordulóra egy újságíró megjelentette „Egy gazember kiáltványát”, egy antifeminista pamfletet, amely szerint a feminista ideológusok megpróbálták a hasznukra fordítani a gyilkosságot, hogy “keresztes háborút indítsanak a Nagy Sátán, a szörnyűséges, asszonyverő, közönséges hím ellen”.

A listán szereplő Monique Simard, szakszervezeti aktivista szavaival: „a hatás brutális volt. … Amikor minden oldalról támadnak, felelőssé tesznek egy vérengzésért, visszavonulsz, igyekszel begyógyítani a sebeidet, ezt tettük mindannyian”.

Ráadásul a trauma a női generációk között is szakadékot teremt: a fiatalabbak, akik már beleszülettek az újonnan megszerzett jogokba, tényleg nem szívesen mondják magukat feministának, ami egy kicsit avítt dolognak tűnik, és ez érthető módon kivívja az idősebbek rosszallását.

Ahogy az egyik halálos áldozat húga, Catherine Bergeron megfogalmazta: „Abban a hitben nőttünk fel, hogy minden lehetséges. Anyánk 1974-ben törte át az üvegplafont, Montréal első női önkormányzati képviselője lett. Szóval, bizonyos naivitással azt hittük, hogy már nincs szükség arra, hogy elégessük a melltartóinkat.” Bergeron az Emlékezet bizottság tagjaként és elnökeként személyesen is rengeteg energiát tett abba, hogy a québec-i társadalom elfogadja, hogy aznap tömeges nőgyilkosság, feminicídium történt.

Azért ölték meg őket, mert nők voltak

A harmincadik évfordulón úgy fogalmazott, hogy december 6. brutális ébredés volt a nők számára. Marc Lépine tette korántsem egyedülálló, hanem a nők ellen megnyilvánuló erőszak egészébe illeszkedik, és 3 évtized elteltével is megnyilvánul, ahogy arra a tavalyi torontói merénylet is emlékeztetett.

2018. április 23-án a 25 éves Alek Minassian autójával a járdára hajtva 10 embert megölt és tizenhatot megsebesített Toronto északi részén. A halálos áldozatok közül 8 nő volt, Minassian pedig egy nőgyűlölő incel (a szó az “önkéntelen cölibátusra” utal). Tette előtt közzétett egy üzenetet Facebookon, amelyben beharangozta, hogy a lehető legtöbb „Stacyt” és „Chadet” fog meggyilkolni – így nevezik az incel-fórumokon a nőket és a vonzó, sikeres férfiakat. Minassian annak az Elliot Rogernek példáját is dicsőítette, aki szintén a nőkön akart bosszút állni, amikor 2014 májusában meggyilkolt 6 embert, és további 14-et megsebesített.

Nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a társadalom tényleg szembenézzen a ténnyel, hogy Marc Lépine aznap azért gyilkolta meg az áldozatokat, „mert nők voltak” – ahogy azt a harmincadik évfordulóra megjelenő könyv címe is aláhúzza.

A szerző, Josée Boileau szerint a trauma valóban meghatározó volt a québec-i társadalom számára az elmúlt évtizedekben, miközben máig vannak kibeszéletlen elemei – a könyvben egyébként több áldozat először nyilatkozik a nyilvánosság előtt.

Közülük sokan a fegyvertartás reformjáért folytatott küzdelemben kötelezték el magukat, és 1995-ben sikerült elérniük a szabályok szigorítását, amelyet a konzervatívok 2012-ben visszavontak, de a kérdés azóta is napirenden van.

A Le Monde cikke szerint a helyi metoo-mozgalom (#moiaussi ) lendítette át a helyi feministákat a megosztottságon, a fiatalok elköteleződése, a feminizmus revindikációja segített a régi sérelmek begyógyulása érdekében. A mozgalom által is elősegített társadalmi változásnak is szerepe lehetett abban, hogy az utóbbi években a kanadai állam szembenézett egy másik feminicídium, az őslakos nők elleni erőszak pusztításával.

Az elragadott nővérek

Idén júniusban adta közre jelentését két és fél évnyi munka után a kérdéssel megbízott bizottság, amely megállapította, hogy az őslakos nők 12-szer nagyobb eséllyel válnak erőszak áldozatává. 2014-es rendőrségi adatok szerint 1980 és 2012 között 164 eltűnt és 1017 meggyilkolt őslakos nőt tartanak számon, más becslések ennél jóval magasabbak. A gyarmatosításban és ahhoz kapcsolódó ideológiákban gyökerező erőszak ma már a „hivatalos történelem része”, annak ellenére, hogy néhány éve nemcsak a társadalom számára volt ismeretlen a jelenség, de alapos feltáró munka sem készült róla.

A kanadai elnök, Justin Trudeau kezdeményezésére létrejött bizottság munkáját számos kritika érte, így például a jelentésben rendszeresen használt genocídium kifejezés is megkérdőjelezhető, amennyiben az őslakos nők kiszolgáltatottsága és áldozattá válása nem egy explicit akarat, hanem inkább rendszerszintű problémák, így elsősorban a szegénység következménye.

A jelenségről 2014-ben elsőként könyvet író Emmanuelle Walter egy példáját idézve, a Brit Columbia egyik autópályája, amelyet a „könnyek országútjának” is neveznek, arról hírhedt, hogy számos őslakos nő tűnt el itt: 1969 óta 46 gyilkosságot vagy eltűnést tartanak számon. A tragédiáknak van egy banális oka: a nők nagy számban stoppolnak itt, mert a közösségi közlekedés alig működik.

2017 decemberében jött létre a nőgyilkosságok (fémicide) kanadai obszervatóriuma az igazság és felelősségvonás érdekében. Az obszervatórium a nőkkel szembeni, társadalmi nemükkel összefüggő agressziót próbálja meg feltérképezni. Az intézmény adatai szerint a 37 és fél milliós országban átlagosan kétnaponta megölnek egy nőt vagy lányt, és hetente egy nőt (volt vagy aktuális) férfi partnere gyilkol meg.

Nevén nevezni, ami történt

A parlament 1991-es döntése óta december 6. a nőkkel szembeni erőszak elleni akció nemzeti emléknapja az országban, és a 25. évfordulóra készült el az a fényinstalláció, amely azóta minden évben megvilágítja a tömeggyilkosság időpontjában 14 fénysugárral Montréal egét a 14 áldozatra emlékezve.

Idén egész Kanada területén már 14 egyetem vesz részt a megemlékezésben, egy-egy fénysugárral 17.10 és 17.30 között. Most jött el az ideje, hogy a montréali 1989. december 6. téren álló emléktáblát is kicserélje a helyi önkormányzat: felkerül rá az antifeminista merénylet kifejezés. A változást két kutató, köztük a merénylet emlékezetének egyik első szakértője, Mélissa Blais kezdeményezte.

Montréal országos összehasonlításban is nagyon későn, csak az események után 10 évvel hozott létre egy emlékparkot a történteknek, a tábla pedig „a tragédia áldozatai” előtt tisztelgett, és emlékeztetett a „tisztelet és az erőszakmentesség alapvető értékeire”.

Az új szöveg „az antifeminista merénylet során meggyilkolt 14 nőt” említi, és elítéli a nőkkel szembeni erőszak minden formáját. Catherine Bergeron szavaival: „Nagyon sok időbe telt, míg kollektívan sikerült elfogadnunk, ami történt, túlságosan fájt, … de eljött az idő, hogy nevén nevezzük, ami történt”.

Az új emléktábla szövege. Forrás: montreali önkormányzat, La Presse.

Mélissa Blais szerint azért fontos nem elfedni a merénylet politikai indítékait, mert csak így lehetséges megteremteni a megelőzés eszközeit: szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy ma is vannak olyan férfiak, akik szerint a nők túl messzire mennek, és a feministák uralják a társadalmat. Ezt lehet tagadni, lehet túl megosztónak találni az antifeminista kifejezést, vagy szembe lehet nézni vele, és megpróbálni küzdeni ellene.

Sue Montgomery, az önkormányzat polgármester-asszonya az áldozatokkal volt egyidős 1989-ben. Úgy véli, az események mindent megváltoztattak a helyi feminizmus történetében: “Nem mertük többé kimondani, hogy azok vagyunk, mert féltünk.” Igazán az új generációknak sikerült megtörnie a csendet, és „megfogadtuk, hogy soha többé nem maradunk csendben. Amíg hallgattunk, semmi sem változott. Harminc év elteltével viszont már nem félünk.

Dobsi Viktória

A kiemelt képen a december 6-ai megemlékezés fénycsóvái láthatók Montréal egén 2014-ben. (Fotó: Rémi St-Onge, Moment Factory, Wikipedia)

November 25-én van a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja. Szerte a világon, így Magyarországon is számos rendezvény, demonstráció szerveződik az ügy érdekében az úgynevezett 16 akciónap keretében. A témában a NANE Egyesület honlapján lehet alaposabban tájékozódni.

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkatSegélyvonal bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06-80-505-101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is). A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom