Bezárás
Migráció

Több mint ezren haltak meg tavaly január óta Spanyolország déli partjainál, a holttesteknek alig negyedét találták meg

Az elmúlt 16 hónapban, pontosabban 2018 januárja és 2019 áprilisa között legalább 1 020 ember meghalt, miközben Marokkóból indulva megpróbált Spanyolországba jutni. Ez a szám jóval magasabb, mint a korábbi becslések, és összefügghet azzal is, hogy a spanyol állam tavaly nyár óta korlátozza a nemzetközi vizeken való mentést. Bár csak 204 holttestet találtak meg, de egy marokkói-spanyol civil szervezet, a Caminando fronteras saját gyűjtése szerint, minimum további 816 ember került a kontinensünket délről övező hullámsírba.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ezek a számok 200 holtesttel súlyosabb mérleget vonnak a spanyol partoknál történt tragédiákról, mint a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) vonatkozó becslései – általában az utóbbi számokat tekintjük mérvadó minimumnak, amikor a világviszonylatban ma is leggyilkosabb határzóna, a Földközi-tenger áldozatait próbáljuk megbecsülni.

A Caminando fronteras (kb. határokat járva) adatai az áldozatok és családjaik személyes közléseire alapulnak, a szervezet folyamatosan figyelemmel kíséri, amennyire ez lehetséges, a Marokkóból indulók sorsát. Épp ezért, ha biztosak is abban, hogy az adataik alulmúlják a valóságban elhunytak számát, de „felfelé” nem tévednek: azaz ennyien bizonyosan belehaltak az átkelési kísérletbe.

A civil szervezet egyik küldetése az, hogy segítse az elhunytak családjait abban, hogy megbizonyosodjanak szeretteik elvesztéséről, hogy velük együtt tárják fel, mi történhetett velük, hogy a halottak egytől-egyig nevet kapjanak, és fény derüljön haláluk körülményeire.

Az NGO akkor kapott nagyobb országos ismertséget, amikor 5 évvel ezelőtt, 2014. február 6-án legalább 15-en vízbe fulladtak egy határátkelési kísérlet során. A marokkói spanyol enklávé, Ceuta 6 méter magas kerítéssel határolt területére a sekély vízen át próbáltak bejutni kb. kétszázan, mire a csendőrök lőni kezdték őket a reggeli félhomályban, alig néhány méteres távolságból, többek között gumilövedékekkel, könnygáz- és füstgránátokkal.

Az Unió déli határa volt tavaly a leggyilkosabb a Földön, mintegy 3200 migráns halálát dokumentálták

Az utóbbi hetekben, mióta Orbán Viktor és párttársai különös erőfeszítéssel próbálják meggyőzni a még nem emigrált magyarokat a bevándorlók veszedelmes voltáról, sok informatív cikk született a migránsok mibenlétéről, céljairól és jellemzőiről. Viszonylag kevés szó esett azonban arról, hogy maguk az uniós bevándorlási politikák mennyiben felelősek azért, hogy ismétlődően krízishelyzettel kell számolni az EU határmenti államaiban.

A történtek után a spanyol hatóságok még csak a holttesteket sem szedték ki a tengerből, és megpróbálták elkenni a felelősséget. A Caminando fronteras információinak és az eldiario.es portálnak köszönhetően derült fény a tragédia valódi hátterére, melynek nyomán eljárás is indult 16 csendőr ellen.

De az ügyben azóta sem vontak senkit felelősségre: az eljárást hamarosan lezárta, bizonyítékok hiányára hivatkozva az instruáló bíró, és azóta ugyan a ceutai igazságszolgáltatás kétszer is újranyitotta a dossziét, utoljára tavaly februárban, de előrelépés egyelőre nem történt.

„A halál és a háború biznisze exponenciálisan növekszik, egymást kölcsönösen táplálva”

A szervezet – ahogy jelentésének címe, Élet a nekrohatáron, vagy a nekropolitika és nekrohatalom szavak is utalnak rá – azzal magyarázza ezeknek az embereknek a halálát, hogy a határokat a halál és a szenvedés logikájával rendezte be a politikai hatalom.

Az útra kelők, a magyarul már pejoratívan csengő migránsok jogai, így az élethez való jog is, akárcsak a testük, politikai-rendőrségi alkuk tárgyává vált, másrészt a határfelügyeletben szerepet vállaló legális és illegális biznisz termékévé, árucikké.

Ez a legnyilvánvalóbb Líbia esetében, ahol a maffiajelleggel üzemelő klánok, fegyveres csoportok és az EU által elismert „hivatalos” erőszakszervezetek egymással összefonódva szervezik a migrációs bizniszt. Az „indulási oldalt” éppúgy, mint az érkezésit.

A tengeren elfogott („kimentett”) szerencsétlen sorsú emberek, akik az olasz partok helyett Líbiába visznek vissza vagy rettenetes börtönökben, vagy még rettenetesebbekben találják magukat, ahol őrzőik még extra kínokkal is sújthatják őket, hogy nagyobb váltságdíjat préseljenek ki szeretteikből, vagy rabszolgaként hasznosítják őket, amíg már nem tudnak további profitot garantálni. Mindez európai pénzügyi támogatással és logisztikai segítséggel történik, már ami a tengeri manővereket illeti.

Az államok tehát elsősorban nem a vándorló személyek jogait igyekeznek garantálni, hanem azokat a gazdasági tevékenységeket, befektetéseket és profitot, amelyek erőszakot generálnak a határokon.

A határok felügyelete komoly haszonnal jár: az intézményes rasszizmus haszonélvezői közt ott találjuk a hadiipari, fegyvergyártó cégek és a háború bizniszét. Ezek a vállalatok jelentős lobbierőt is biztosítanak annak érdekében, hogy egyre többet költsünk határfelügyeletre. 15 éve alatt csaknem ötvenszeresére nőtt az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, ismertebb nevén Frontex költségvetése. A 2005-ös 6,2 millió euróról 302 millió euróra nőtt 2017-ben. Ennek a büdzsének egyre növekvő részét képezik a deportálások: míg 2005-ben 80 ezer eurót áldozott e célra nevünkben az Unió, 2017-ben már 53 millió eurót – ez több mint 660-szoros emelkedés.

A berlini fal leomlása óta legalább 1000 kilométer fal és kerítés épült Európában

Több mint hat berlini falat is kitenne az elmúlt, csaknem 3 évtizedben épült új fal és kerítés Európában, állapítja meg egy holland szervezet, a TNI november 9-én publikált összefoglalója. A fizikai erődítményekkel párhuzamosan a tengeri határokon is sűrűbbek az akadályok, és 15 év alatt ötvenszeresére emelkedett az EU határait


E virágzó üzletággal párhuzamosan a bűnszövetkezetek is gyarapodnak, hiszen a veszélyesebb útvonalak, a legális beutazás korlátozása egyre magasabb árakat, egyre nagyobb hasznot generálnak.

Helena Maleno, a szervezet legismertebb aktivistája megfogalmazásában, az érvényben levő politikai gyakorlat azt célozza, hogy meghaljanak azok, akik megkísérlik átlépni a határokat. Az európai, ezen belül spanyol hatóságok pedig gyakran nem csak elősegítik az átkelők halálát, hanem hagyják is őket meghalni: „Már nem kell tenni annak érdekében, hogy meghaljanak, ahogy a Tarajalnál történt. Most már csak szimplán hagyjuk őket meghalni.”

Normalizálódott, hogy a migráció kontrollja fontosabb, mint akár az emberi élethez való jog. A normalizáció azt is jelenti, hogy az európai államok és a közvélemény jelentős része elfogadta, hogy ezeket az embereket megfosztottuk embermivoltuktól, nem személyek, csak migránsok, így meghalhatnak, meg is lehet ölni őket, csak testek. Maleno szavaival, „normális, hogy meghalnak, normális, hogy nem keresi őket senki, normális, hogy nem támogatja senki a családokat gyászukban.”

Zavaró szemtanúk

A Caminando Fronteras 70 hajótörést dokumentált a vizsgált időszakban, 2018 januárja és idén április között. A legveszélyesebb útvonalnak a Gibraltár-szorostól keletre fekvő Alborán-tenger bizonyult: itt 46 hajó süllyedt el – 823-an vesztették életüket; Gibraltár közelében 23 hajóban 189-en, és egy csónak a Kanári-szigetek körzetében. Ezeken felül 12 hajó nyomtalanul tűnt el.

A halálos áldozatok száma 2018 januárja és 2019 áprilisa között; ábra: Caminando Fronteras

A szervezet maga is több ízben riasztotta a hatóságokat a mentés érdekében, erre hivatkozva eljárás is indult Maleno ellen, akit az illegális bevándorlás elősegítésével, a maffiákkal való együttműködéssel vádoltak meg. Idén márciusban végül Marokkóban is ejtették ellene a vádat. Érdekes módon itt azután indult az eljárás, hogy Spanyolországban már felmentették, de a spanyol határrendészet mégis továbbküldte dossziéját a marokkói kollégáknak:

A szervezet válasza ezekre a vádakra egyrészt az, hogy az átkeléssel próbálkozók nem ostobák, pontosan tudják, hogy életüket kockáztatják, és épp ezért megadják telefonszámukat, ahogy családjuknak is gyakran azt tanácsolják, ha nincs hír róluk, vegyék fel a kapcsolatot a jogvédőkkel: ”Mindig érzékelhető, hogy a halál jelen van, és erről a kockázatról kollektívan kell gondolkozni” – fogalmaz Maleno.

Másrészt pedig ők is hangsúlyozzák, hogy a jogvédők, akárcsak a mentőhajók kriminalizációjának végső célja az, hogy a jogsértések, a tragédiák tanúk nélkül maradjanak.

Egy lélekvesztő utasainak megmentése nem olyan fontos, mint egy jacht utasaié

Miután Olaszország látványosan megnehezítette a migránsok és menekültek befogadását, újra Spanyolország lett az egyes számú kapu a kontinens felé azok számára, akiknek nincs lehetőségük legális vízummal Európába jutni. 2018-ban több mint 57 ezren érkeztek el a spanyol partokig a belügyminisztérium tájékoztatása szerint.

Tavaly nyáron, úgy tűnik, jelentős változás történt a zónában. A tengeri jog szerint nemzetközi vizeken a szomszédos országok mentő egységeinek, de egyébként minden vízi járműnek kötelessége megsegíteni a bajba jutottakat, a mentés felügyeletét, koordinációját az érintett államok végzik.

A spanyol hatóságok azonban – Malenóék szerint – tavaly nyáron lényegében azt mondták a vízi mentést végző dolgozóknak, hogy „rasszistának kell lenniük: hogy egy csónakban utazók megmentése nem annyira fontos, mint egy jacht utasaié”.

A spanyol tengeri mentőszolgálat kb. egy éve már nem lépi túl a spanyol határoktól 35,5 tengeri mérföldön túl fekvő területeket. A nemzetközi vizeken a marokkóiakra hagyja a mentést, annak ellenére, hogy ők jóval kevésbé felkészültek, és még akkor is, ha a késlekedés végzetesnek bizonyul. Ezzel párhuzamosan az érintettek beszámolóiból kiderül, hogy Marokkó is drasztikusan eszközökkel látott hozzá a migránsok elrettentéséhez és feltartóztatásukhoz.

A halottak és eltűntek száma havi bontásban; forrás: Caminando Fronteras

Mint ismert, az EU már évtizedes távlatban igyekszik kiszervezni a nem kívánatosnak minősített migránsok és menekültek kontrollját a szomszédos államokba, amelyek ezt a szerepet uniós szintű és kétoldali megegyezések alapján teljesítik. Marokkó például 89 ezer embert tartóztatott fel tavaly határain, közülük 30 ezret már a tengeren, ötödük volt marokkói állampolgárnak.

Ezt nevezzük a határok externalizációjának, köznapibb szóval alvállakozók tartóztatják fel a migránsokat. Ami, azzal kiegészülve, hogy a határfelügyelet elsősorban katonai szervezetek hatásköre, ráadásul gyakran olyan országokban, ahol a mentőegységek nem túl jól felszereltek, ahol az emberi jogok biztosítása nem garantált, vagy ahol kifejezetten háborús konfliktus dúl – mint pl. az EU egyik fő “partnerénél”, Líbiában –, az „erőszak spirálját” hozza létre.

Több az áldozat, a sebesült, a szenvedés

A jelentésben idézett, kameruni S.M. szavai jól illusztrálják a fentieket:

„Elmesélem a történetem, csak összefoglalva, mert annyi minden történt, de ez sokunk története… Kilenc hónapot töltöttem Líbiában. Kamerunból utaztam odaáig. Tudtuk, hogy ez az út a legnyitottabb, de a legveszélyesebb is.

Több napot töltöttünk a sivatagban, majd házakban rejtettek el bennünket. Líbiában mindent a katonák és a csempészek szerveznek. A hatóságok és a csempészhálózatok ugyanazok, mert a migránsok ott azoknak az áruknak része, amiből pénzt tudnak csinálni.A csónakba egy kalasnyikov fenyegetésére szálltunk be, amikor elérsz a tengerhez, már nincs visszaút. 3 napon át hányódtunk a vízen abban a műanyagdarabban, ami alig bírt el bennünket, mert 140-en voltunk.

Onnan a líbiai parti őrség mentett ki bennünket. Nem tudom, hogy írjam le ezt a „mentőakciót”, mert amikor partot érsz, életben vagy ugyan, de a legtöbb esetben már rabszolga. Voltam az egyik ilyen központban, amit azért csináltak, hogy bezárhassanak minket. Felhívták a családomat, hogy küldjenek pénzt a kiszabadításomra, amikor megjött a kb. 200 euró, nem tűnt nekik elégnek, ezért eladtak rabszolgának.

Öt hónapig dolgoztam építkezéseken, rabszolgaként, és egy nap, amikor már képtelen voltam többet dolgozni, elengedtek.

Azt kell mondanom, hogy az úton sok a lopás, az erőszak, de a szolidaritás is, egymással együttműködő csoportok jönnek létre. Nem akartam hazamenni azok után, hogy a családomnak fizetnie kellett értem. Egy kameruni csoporthoz szegődtem, ilyen kis családok jönnek létre az úton.

Lassan felépültem, és Algériába értünk, ahol dolgoztunk egy kicsit, Marokkóra is gondoltunk, ahonnan kevésbé veszélyes az út. Az utóbbi években ebben a két országban néhányan meg tudtak telepedni, van, akinek még papírjai is lettek. Ez egy kicsit segített fellélegezni, mert a normális élet egy időre segít abban, hogy ne menj tönkre a vándorút során. Líbiában is hasonló lehetőségek voltak a háború előtt.

Nyáron mindkét országban nagy változások történtek, Tángerben voltam, amikor elkezdődtek a razziák, pont a ramadán vége után. Akik már régen ott éltek azt mondták, sosem láttak hasonlót. Éjszakánként jöttek, lámpákkal, kutyákkal, néha eltakart arccal, ami még sokkal félelmetesebb volt.

Autóbuszokba raktak minket, és elvittek az ország déli részébe, bilincsben. Ezért sokan kénytelenek voltunk olyan városokba költözni, amelyek messzebb voltak a határtól. Közben Algéria masszív deportálásokba kezdett, Niger felé, a sivatag kellős közepébe. Volt olyan, hogy 3000 embert szállítottak oda. A barátaimat, akik ott éltek és dolgoztak, szintén bilincsben vitték el, bezárták őket, aztán pedig elszállították őket a hazájukba.

A migrációs útvonalak egyre veszélyesebbek, ez arra kényszerít bennünket, hogy jobban függjünk a bűnözőktől, mint Líbiában. De közben nem lehet nem emigrálni. Több az áldozat, a sebesült, a szenvedés. Teljesen tönkretesznek. De az élet egy küzdelem.”

Ha nem egy határon fulladoztunk volna, akkor megmentettek volna bennünket

A Spanyolországba megnövekvő “forgalom” tehát néhány hónapon belül összehangoltnak tűnő reakciót váltott ki a Földközi-tenger két partján, a nekropolitika jegyében. Mindez jóval diszkrétebben zajlik: a spanyol hatóságok taktikájáról szinte csak a beavatottak értesülnek, a marokkói fejlemények szinte teljesen rejtve maradnak az európai közvélemény előtt.

A spanyol szocialista kormány sem reklámozza mindezt, éles kontrasztban mondjuk Olaszországgal, ahol a szélsőjobboldali Matteo Salvini már jóideje uszít, politikai népszerűségének növelése érdekében a mentőhajók (“migránstaxik”), akárcsak a menekülteket és migránsokat segítő más civilek ellen. Belügyminiszterré válása óta pedig valóságos hadjáratot folytat a bajba jutottakat kimentő hajók, de persze főleg a külföldi NGO-k ellen.

Ez a stratégia egyre fokozódó, és jogilag egyre inkább megkérdőjelezhető szankciókkal fenyegeti a civileket: ahogy ezt a hétvégén letartóztatott Carola Rackete, és a német civil szervezet, a Sea-Watch által üzemeltetett hajó kálváriája is bizonyítja.

Forrás: Sea Watch Italy Facebook

Rackete még június 12-én mentett ki nemzetközi vizeken 53 embert, majd a líbiai parti őrség felszólítása ellenére nem vitte vissza őket Líbiába – a tengeri jog szerint egyébként korrekt módon, ez ugyanis a legközelebbi biztonságos kikötőbe való szállítást írja elő. Azóta azonban nem engedték be egyetlen európai kikötőbe sem, mígnem múlt szerdán ellenszegült az olasz vámosok tiltásának, és megközelítette Lampedusa szigetét, majd a további tiltás ellenére, szombat hajnalban behatolt a kikötőbe is.

Rackete, aki a józan ész és az alapvető erkölcsi szabályok szerint cselekedett, de nem mellékesen a nemzetközi és tengeri jognak az emberek mentésére vonatkozó előírásait is tiszteletben tartotta, sőt, a lehetséges határok között az olasz hatóságok utasításait is, most több éves börtönt és a hajó elkobzását kockáztatja.

Mindez óriási médiavisszhangot kapott, ha ez már nem is éri el egy másik, Salvini révén is híressé vált mentőhajó, az Aquarius keltette indulatokat. De ha jobban megnézzük, az olasz szélsőjobboldali miniszter és a spanyol szocialista kormány hozzáállása a kérdéshez nem is olyan nagyon különböző.

Kétségtelen, hogy Salvini uszító, a gyűlöletbeszédet banalizáló kommunikációja, akárcsak a csúcsra futtatott politikai haszonlesés és cinizmus újabb és újabb tabukat rombol, korlátokat lép át, és ezzel a társadalomban is felszabadíthatja a legalantasabb indulatok kifejeződését.

Ezzel párhuzamosan persze a szolidaritás is kifejeződik, szerveződhet az ellenállás is. Azt is érdemes felidézni, hogy uniós partnerei, első körben pl. a diszkréten lapító franciák sok éve cserben hagyták Olaszországot és a többi mediterrán államot a problémával, aminek jelentős szerepe volt a migrációellenes politikák népszerűvé válásában.

Ha azonban eltekintünk a stílustól és a fenti részletektől, a spanyol baloldal vezette kormány, akárcsak Franciaország, ahol a kampány idején Emmanuel Macron még a menekültek befogadásának fontosságát hangsúlyozta, egészen hasonló logikával, ha úgy tetszik, a nekropolitika jegyében kezelik a kérdést. Bár a franciák esetében, földrajzi okokból jóval kevesebb a halálos áldozat, de ezek éppúgy nem befolyásolják az állam és a hatalmon lévő politikai szereplők hozzáállását: figyelmen kívül hagyható a határokon mozgó emberek jogainak biztosítása, ahogy a spanyol állam számára sem prioritás már a nemzetközi vizeken végzett mentés.

Ez a ma már egyre nyíltabban felvállalt európai politika a határokon, ahogy egy másik kameruni száműzött kristálytisztán érzékelteti:

„Éjszaka volt. Soha nem láttam sötétebb éjjelt. Az első éjszakám a Határon. Minden éjjel, amit a határokon töltöttem, sötét volt, de ez még inkább, feketébb, mint a bőröm színe.

Először Maliból mentem Algériába. Azt gondoltam, hogy a határ egy vonal, de ennél sokkal több volt: banditák, rendőrök, katonák, kutyák, kerítések, a maffiák motorjai, fegyverek. És a félelem, a felgyorsuló szívverés, a remegő tested, a be-becsukódó szemek, az elakadó hang. Abban a pillanatban a tested teljesen ki van szolgáltatva, abszolút mértékben. Először Maliból Algériába. Persze, hogy emlékszem rá, a testemen átment több katona is, ez volt a határ. Átmentek rajtam, és hagytak bennem egy babát. A határbabámat. Aztán jött Algériából Kamerunba. Az algériai katonák kutyái megharapták a lábam, és eltört egy karom, amikor beleestem egy gödörbe.

De az az éjjel még sötétebb volt. A zodiac nem volt jó, de beszálltunk. Hirtelen elkezdett ereszteni. Az éjszaka olyan sötét volt, és annyira hideg volt, hogy nem is tudtam megmondani, mikor estek a vízbe az emberek. Kértünk segítséget, de nem érkezett meg. A többiek egyre csak estek bele a vízbe, és azt gondoltam, hogy én leszek a következő. Átöleltem a csecsemőmet, és arra gondoltam, hogy ezen a határon fog meghalni. Erősen magamhoz kötöztem, de süllyedtünk.

Nem emlékszem a mentésre, csak a kórházra. Mi túléltük, de nem tudtam, hányan haltak meg. Hívtak a családok, és kérdezgették, hogy kik maradtunk életben, és a többiek miért haltak meg. Én azt mondtam nekik, „megölte őket a határ”, mert ha nem egy határon fulladoztunk volna, akkor megmentettek volna bennünket. A családok nem értették, mert bonyolult dolog megérteni az ilyesmit. Nekem évekbe került, míg megértettem, mit jelentenek számunkra, a vándorlók életében, a határok.”

Dobsi Viktória

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom