A pusztító szója, avagy mi köze egy európai csirkének a brazíliai őserdőkhöz?

Európa a világ második szójaimportőre, Kína nyomában, azonban sok európai fogyasztó tányérjára csak indirekt módon kerül belőle, elsősorban a nagyipari állattartásból származó hústermékekkel. Amikor a latin-amerikai őserdők állapota és a klímaváltozás miatt aggódunk, érdemes arra is gondolni, hogy az európai és a magyar állattenyésztés nagymértékben függ az Atlanti-óceán túlsó partján megtermelt génmódosított szójától, amely évről-évre újabb területeket harap ki a mindannyiunk számára értékes, sőt, életbe vágó erdőterületekből.

Az elmúlt 20 évben a világ szójatermelése több mint duplájára emelkedett, 2017-ben már 352 millió tonna volt, ebből kb. 33 millió tonna landol kontinensünkön. Az ezredforduló óta 3 amerikai államban összpontosul a termelés 88%-a: az Egyesült Államok mellett Argentínában és Brazíliában.

Ha megnézzük közelebbről is a két utóbbi ország adatait, amelyek tavalyelőtt a világban fogyasztott szója csaknem felét (48%) állították elő, azt látjuk, hogy itt a szójatermelés növekedése 20 év alatt négyszeres-ötszörös, és ez az óriási boom elsősorban az exporttal függ össze.

Ha pedig az export egyik legfontosabb piacára, az európaira pillantunk, akkor azt látjuk, hogy az itt felhasznált szója túlnyomó részét (87%) az állattenyésztés szippantja be. Azaz, némileg paradox módon, a genetikusan módosított (GMO) növények termesztését nagyrészt tiltó uniós országokban az állattenyésztés jelentős részben támaszkodik az import génmódosított szójára.

A fenti számok a Greenpeace franciaországi szervezetének június 11-én közreadott anyagából származnak, amely arra próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy

ez a szójaimport óriási károkat okoz a dél-amerikai kontinensnek a biodiverzitás és klímaváltozás szempontjából egyaránt nagyon fontos területein. Épp ezért sürgős lenne, hogy az európai kormányok fellépjenek e tendencia ellenében, leszorítva a behozott szója mennyiségét és átgondolva, hogyan lehetne kiváltani, főképp pedig csökkenteni az állattenyésztés szója-, illetve növényi fehérjeszükségletét.

Az EU-ban az állatok élelmezését szolgáló szója kb. felét a baromfi-, csaknem negyedét (24%) a sertés-, egy valamivel kisebb részét pedig a szarvasmarhatenyésztés emészti fel – az utóbbi 16%-át a tejükért, 7% százalékát pedig a húsukért nevelt állatok. Az ezen felül maradt 4% nagyrészt a tenyésztett halaknak jut, más állatok mellett. 100 gramm csirkehús előállításához pl. 109 gramm szójával kalkulálhatunk, 100 gramm sertéskarajhoz 51 gramm, 1 db, azaz kb. 55 gramm tojáshoz 35 gramm szójával!

A Greenpeace 3 különösen veszélyeztetett területet azonosított be Dél-Amerikában, ahol elég egyértelmű, hogy az agráripar, és ezen belül az állattenyésztés és a sokasodó szójaültetvények a felelősek az erdőterületek irtásáért, a korábbi ökoszisztémák felszámolásáért.

Az első Amazónia, amely ugyan 2006 óta, éppen a Greenpeace kampányának is hála, részleges védelmet élvez, amennyiben tilos az erdőirtás szójaültetvények telepítése céljából. De indirekt módon ezek mégis hozzájárulnak az erdőterület visszaszorulásához, amennyiben a legeltető területek kárára nőnek, amiért ezek újabb és újabb területeket hasítanak ki az őserdőből.

A baloldali kormányok erőfeszítései után már a 2016-ban hatalomra kerülő jobboldali elnök, Michel Temer is megpróbálta fellazítani a korábbi szabályozást, de főleg Jair Bolsonaro tavalyi megválasztása ad okot aggodalomra, az elnök ugyanis már több ízben jelezte, hogy meg kívánja gyengíteni a szabályozó hatóságok (Ibama, ICMBio) jogosítványait, és megnyitná a természetvédelmi és őslakosok által lakott területeket a bánya- és agráripari szereplők előtt. A brazíliai szójatermelőket képviselő Aprosoja üdvözölte is a döntést.

Bolsonaro infrastrukturális fejlesztésekért felelős minisztere, Tarcísio Freitas pedig több gigaprojektet is szorgalmaz Amazóniában, útépítéseket, és a gabonatermés szállítására szolgáló új vasútvonalat is, kifejezetten a szója iráni növekvő nemzetközi kereslet kielégítése érdekében.

Egy másik veszélyben lévő, nagyrészt brazil terület a Cerrado, amely egy csaknem 2 milliónyi négyzetkilométert felölelő trópusi szavanna, a föld egyik legnagyobb biodiverzitású területe, több ezer csak itt honos fajjal. A „víz bölcsőjének” is nevezik, mert a 12 brazil hidrográfiai régióból nyolcban jelentős a szerepe; így pl. az Amazonas csaknem minden déli mellékfolyója itt ered. A Cerrado eredeti növényi takarójának már csaknem felét, egy venezuelányi területet felemésztett, az agrárbiznisz, lényegében a szójatermesztés és a marhatenyésztés.

A harmadik régió pedig az Argentína, Bolívia és Paraguay határán, 1,1 millió négyzetkilométeren elterülő Gran Chaco, Dél-Amerika legnagyobb száraz trópusi erdeje, egyben az a terület, ahol a világon a leggyorsabb ütemben zajlik a deforesztáció. Műholdfelvételeken alapuló elemzések szerint 2017-ben a Gran Chaco 23%-a, azaz csaknem 27 millió hektár szolgálta a mezőgazdasági termelést, legelőként vagy szántóföldként. Csupán 2010 és 2017 között 3,4 millió hektárnyi természetes erdő került kivágásra, ez Magyarország területének több mint harmada, 34 ezer négyzetkilométer.

Környezeti és társadalmi pusztítás

Az erdőirtás számlájára írható megnövekedett üvegházhatású gáz kibocsátásán kívül a szója monokultúrájának számos más negatív hatása is van. A világon termelt szója fele, a Brazíliában és Argentínában termelt szója 95%-a génmódosított, és előállításához nagy mennyiségű rovar- és gyomirtó szükséges, ami persze óriási pusztítással jár a biodiverzitás, a helyi ökoszisztémák tekintetében.

Miközben a génmódosítás technológiája feletti kontrollt néhány óriáscég birtokolja, így pl. az amerikai Monsantót tavaly nyáron felvásároló Bayer, az 1990-es évek és a génmódosított növények elterjedése óta az egységnyi területen felhasznált rovar- és gyomirtó mennyiség 170%-kal növekedett. (A Brazíliában termelt GMO-szója immunis a glifozátalapú gyomirtókra, és 60% az Intacta rovarirtóra is – praktikusan a génpiszkált vetőmagot és a növényvédő szereket is ugyanazok a cégek, esetünkben főleg a Monsanto/Bayer szállítja.)

A Greenpeace idéz egy tanulmányt, amely szerint egy brazil szójatermelő nagygazda 2018-2019-ben 18 gyomirtót, 13 rovarirtót és 8 gombaölő szert használt. Ezeket a szereket ráadásul a brazil szójaültetvények negyede esetében légi permetezéssel „adagolják”, ami Európában már 2009 óta tilos az egészségügyi és környezeti kockázatok miatt.

Az EU-ban nemcsak ezeknek a GMO-fajtáknak termesztése tilos, de a Brazíliában jelenleg használt növényvédő szerek harmada is: azaz anyagi és kényelmi okokból az európai állattenyésztők, közvetve az élelmiszeripar és a fogyasztók olyan termelési módokat támogatnak, amelyeket saját hazánkban nem tartunk biztonságosnak.

De legalább ennyire lényegesek az agresszíven terjeszkedő agrárbiznisz okozta más társadalmi károk: a kvázi rabszolgaként dolgoztatott, mindenfajta munkajogi szabályozás nélkül robotoló emberek, a földjeikről elüldözött őslakosok és helyi közösségek. Több forrás alapján is úgy tűnik, állapítja meg a Greenpeace, hogy a szójatermelés felpörgése Dél-Amerikában elősegítette a földrablásokat, a lakosság kényszerű elvándorlását, jogaik semmibe vételét. Ráadásul jellemzően a helyi és szövetségi politikai erők sem igyekeznek megvédeni a lakosokat, miközben a szójatermelést ellenőrzésük alatt tartó cégek és személyek kezében egyre nagyobb földmennyiség, gazdasági és politikai hatalom összpontosul.

A Greenpeace ezúttal nem az európai fogyasztóktól, hanem a hatóságoktól várja a hatékony választ. Ugyanis azok a vállalatok, amelyek e problematikus eredetű alapanyagokat használják fel – a szója mellett a szintén bizonyítottan óriási károkat okozó pálmaolajat vagy mondjuk a marhahúst – nem képesek garantálni, hogy a termékeik nem járultak hozzá a fent részletezett károkhoz, köztük mondjuk az erdőirtásokhoz. Ezért a kormányoknak kellene kényszerítő intézkedéseket foganatosítania.

Franciaország tavaly novemberben létrehozott egy nemzeti stratégiát az „importált erdőirtás” elleni küzdelem (SNDI) érdekében, melynek célkitűzése az, hogy 2030-ra ne legyen a francia importáruknak negatív következménye az erdőkre nézve. A tervezett lépések között szerepel 2020-ra egy „erdőirtás-mentes” címke létrehozása, a közbeszerzések „zéró erdőirtás” minősítése, de nincs olyan tervezett intézkedés, amely az importált szója mennyiségének csökkentését írná elő.

A szervezet persze arra is figyelmeztet, hogy a megoldás nem lehet egyszerűen az, hogy az importált szóját Franciaországban vagy más, a különféle környezetvédelmi, szociális, munkaügyi normákat jobban tiszteletben tartó országokban termeljék. Ugyanis ha pl. a franciák maguk szeretnék megtermelni azt a szójamennyiséget, amelyet ma a tengeren túlról hoznak, azaz évente kb. 3,5-4,2 millió tonnát, akkor 3 megyében csak szóját kellene termelni.

A megoldás – akárcsak a többi súlyos ökológiai válság esetében – a rendszerszintű változás, azaz a hús- és húsalapú, állati eredetű készítményekből jóval kevesebbet kell fogyasztanunk, az állatok számára pedig helyi növényi alternatívákat kell keresni.

És Magyarországon?

Egy nyugat-európai évente átlagosan 85 kiló húst és 260 kilónyi tejterméket fogyaszt, ami a világátlag több mint duplája. Magyarországon, a KSH adatai szerint évi 60 kiló hús felett alakul a fogyasztásunk.

Hazánkban a 2012. január 1-jétől hatályos új Alaptörvény is rögzíti, hogy a testi és lelki egészséghez való jogot „Magyarország genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdasággal, az egészséges élelmiszerekhez és az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával, a munkavédelem és az egészségügyi ellátás megszervezésével, a sportolás és a rendszeres testedzés támogatásával, valamint a környezet védelmének biztosításával segíti elő”.

És valóban, nem is termesztünk GMO-szóját az ország területén, viszont a magyar állattenyésztés szükségleteire évi kb. 600 ezer tonnát importálunk, amely zömében szintén brazil, argentin, illetve az USA-ban termelt, génmódosított termény.

E mennyiségnek negyedét-harmadát (tavaly 174 ezer tonnát) ugyan itthon is megtermeljük, de ez nagyrészt exportba megy, Ausztriába, Németországba vagy Svájcba, ahol a fogyasztók keresik a GMO-mentes állattartásból származó termékeket. A hazai termelők, a magyar fogyasztók árérzékenysége miatt kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy ezt a drágább takarmányt használják.

A kormány 2017-ben kezdett kidolgozni egy tervet az importszója mennyiségének csökkentésére, és tavaly áprilisban indult el a Nemzeti Fehérjetakarmány program, amely öt évre, 2022-ig 8 milliárd forintos keretet biztosít a GMO-mentes takarmánynövények, túlnyomórészt szója előállításához. Elsősorban a jelenleg szójatermelést szolgáló 60 ezer hektár növelése van tervben, 100 ezer hektárra, és a végső cél a GMO-import felszámolása.

A programról szóló sajtóbeszámolókban egyáltalán nem szerepelnek olyan átfogóbb célok, mint a húsfogyasztás csökkentése vagy az intenzív állattartás alternatíváinak elősegítése. A Magyar Hang januári cikke megállapította, hogy a jelenlegi tervekből még az sem látszik, hogy sikerülhet elérni, hogy az itthon megtermelt szója az országban kerüljön felhasználásra: „ágazati információk szerint inkább csak ötletelés zajlik, és a pénzügyi részletek sem tisztázottak. Kérdeztük az agrártárcát is a tervekről, de nem érkezett válasz.”

A cikkben megszólal a Greenpeace magyarországi szakértője, Rodics Katalin is, aki szintén a húsfogyasztás csökkentésének, az alternatív, helyi fehérjenövényeknek és a legeltetett, szabadon tartott állattartásnak fontosságát emeli ki.

A nemzeti program által érintett egy-két dimenzió (versenyképesség, helyben megtermelt szója mennyiségének növelésére fordítható állami támogatások) helyett jóval átfogóbb politikai vízióra lenne szükség. Ha úgy tetszik, valóságos forradalomra, amely más szempontok szerint keresi a válaszokat az olyan kérdésekre, hogy mit és hogyan termeljünk, mit és hogyan fogyasszunk, és hogyan biztosítsuk, a környezet károsítása nélkül a jó minőségű élelmiszert az országban élőknek (és nem csak a szerencsésebb kisebbségnek), és méltó megélhetést azoknak, akik ezt előállítják.

Minél előbb, annál jobb

A jó hír, hogy e kihívásokkal nem vagyunk egyedül, és az európai országok kezében számos eszköz van arra, hogy megváltoztassuk a jelenleg uralkodó logikákat. Maga az EU is azt állítja, hogy a szója és az állattenyésztés a legfőbb tényezők abban, amivel kontinensünk hozzájárul az erdőterületek csökkenéséhez a világban, és ezzel az élővilág destrukciójához, és az üvegházhatású gázok mennyiségének növekedéséhez. Az európai importtal összefüggő deforesztáció feléért a szója a felelős.

A megoldás nyilván nem az, hogy akkor itt Európában áldozzunk e célra mezőgazdasági művelésre fordítható területeket (miközben ezek 70%-a már ma is az állatok élelmezését szolgálja). A Greenpeace által javasolt lépések a szójaimport csökkentéséhez konkrét célszámokat javasolnak. Ezzel párhuzamosan a francia állattenyésztés, a tojás, hús- és tejtermékek előállított mennyiségének csökkentését, párhuzamosan az autonómiára képes, fenntartható gazdálkodás támogatásával.

A lakosság körében elő kell segíteni, tájékoztató kampányok és az oktatás révén az étrend gyökeres átalakítását, akárcsak a pazarlás visszafogását. Ennek hátterét is meg kell persze teremteni: jelenleg Franciaország importálja az állati fehérjék kiváltására képes hüvelyes fogyasztásának 80%-át. Szükség van a helyi, régióként változó fehérjenövények meghatározására, termelésük növelésére is.

Gyökeres átalakításra szorul a Közös Agrárpolitika (KAP) is, amely az utóbbi évtizedekben éppenséggel az üzemszerű, nagyipari mezőgazdaságot favorizálta. De politikai akarat esetén a „fenntarthatósági forradalom” szolgálatába is lehetne állítani: a „farmüzemek” támogatásának leállításával, az ökológiai gazdálkodás elősegítésével, és olyan finanszírozási kritériumok felállításával, amelyek megfelelnek a környezetvédelmi, egészségügyi, klímavédelmi és fenntarthatósági céloknak. Ez persze a vegyszerhasználat drasztikus csökkentésével is járna, és az EU-ban „fennmaradt”, itt veszélyesnek ítélt vegyszerkészletek exportját is meg kellene tiltani.

E döntések persze erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok és cégek érdekeit is sértik, akárcsak az érintett szektorokban dolgozókét: a szükséges változásoknak nyilván lesznek károsultjai. A tétlenség azonban, egy kisebbség profitjának megóvása árán mindannyiunk életesélyeit fenyegeti.

A változás előkészítésének épp ezért feltétele az is, hogy transzparens módon, széles társadalmi vitával kísérve kerüljön rá sor. A szakmai és civil szervezetek bevonásával, rövidebb és hosszabb távú célok felállításával, amit a partnerországokkal és a kívánatos átalakulások veszteseivel való konzultáció, a leginkább rászorulók kompenzációja kísér. Minél korábban kezdünk hozzá, annál nagyobb az esély arra, hogy alacsonyabb környezeti és társadalmi árat kell fizetnünk az elmúlt évtizedek hibáiért.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Walbron Siqueira, Flickr.