Dávidok harca a nagyvállalatok és az államok ellen: megvannak a „zöld Nobel” idei nyertesei

Április végén osztották ki az elmúlt év legjelentősebb környezetvédelmi aktivistáinak a zöld Nobelnek is nevezett Goldman-díjat, amelyet 1989-ben hozott létre Rhoda és Richard Goldman. A 6 földrajzi régióból kiválasztott aktivisták hosszú, jellemzően legalább évtizedes kampányok nyomán érték el sikereiket, és nem ritkán biztonságukat, testi épségüket vagy életüket is kénytelenek kockáztatni.

„A börtön vagy a halál sem állíthat meg bennünket”

Így például a Goldman latin-amerikai nyertese a börtönben értesülhetett az örömhírről: Alberto Curamil mapuche vezető (lonko) 2018 augusztusa óta van a rácsok mögött. Olyan bűntettekkel vádolják, amelyeket állítása szerint nem követett el, letartóztatása szerinte csak ürügy arra, hogy kriminalizálják és megfélemlítsék a földjeiért és szentnek tartott folyóiért küzdő népét.

A csaknem kétmilliós lélekszámú mapuchék Chile legnagyobb őslakos csoportját alkotják, és mintegy 200 ezren vannak a szomszédos Argentínában. A Chile középső részén fekvő Araucanía régióban évszázadok óta élő mapuchék boldogulását mindkét országban számos diszkrimináció nehezíti, miközben folyamatos harcot folytatnak földjeik védelme, illetve visszaszerzése érdekében a befektetők és az őket jellemzően támogató hatóságok ellen.

A chilei hadsereg, a gyakorlatilag a spanyol gyarmatosítás óta folyó, sikertelen próbálkozások után, a 19. században foglalta el az Araucanía régiót, és magántulajdonosoknak adta át a földeket. Ez a terület jelenleg Chile 16 régiójának legszegényebbike, ahol a lakosság harmada a szegénységi küszöb alatt él.

Augusto Pinochet rezsimének nemzetközi népszerűségében fontos szerepet játszott elkötelezettsége a befektetők és a biznisz védelmében, melynek szellemében az ország vízkészleteit is privatizálták. Egy 1981-ben elfogadott törvény nyomán a víz megszűnt közjónak lenni, ami különösen negatív hatással volt a mapuche közösségek életére, olvashatjuk a Goldman alapítvány blogján.

2010 és 2015 között, az ország energetikai minisztere által bejelentett fejlesztések között 40 jelentős vízi erőmű is szerepelt az Araucanía folyóin. Ezek között találjuk a SwissHydro és az Agrisol magáncégek közreműködésével indult két említett projektet is, amelyekkel kapcsolatban nem konzultáltak a helyi lakosokkal.

A 45 éves Curamil a Mapuche Területi Szövetség szóvivője volt, és a régió folyóinak és erdejeinek, illetve a mapuchék hagyományos tradicionális szokásainak és nyelvének, a mapudungunnak védelmével foglalkozott.

A vízi erőművek ellen igyekezett a helyiek mellett külső szereplőket, más etnikumú csoportokat, környezetvédő szervezeteket, értelmiségeiket, kutatókat is megnyerni. Az ő részvételükkel egészültek ki a mapuchék hagyományos gyűlései, és így jött létre egy sokszínű egységfront a projektek ellen.

A tiltakozások a már megszokott eszközökkel éltek: utcai demonstrációkkal, útblokádokkal, de a másféle profilú, nagyobb társadalmi presztízsű támogatók bevonása is fontosnak bizonyult. Akárcsak az a jogi küzdelem, amely önkéntes jogászok segítségével valósult meg, és célja annak bizonyítása volt, hogy az állam nem tartotta be a törvényi előírásokat, amelyek elvileg garantálják, hogy a hasonló fejlesztések csak a lakosság tájékoztatásával és beleegyezésével valósuljanak meg.

2014-ben Curamilt két másik mapuche vezetővel egyetemben letartóztatták rendbontás vádjával, az utcán, majd a börtönben a rendőrök megverték, és terhes feleségét is megtámadták. Ez az agresszió azonban éppenséggel növelte népszerűségét és a közvélemény ellenérzéseit a projektekkel kapcsolatban. Végül 2016 májusában a környezetvédelmi hatóság a befektetés elutasítottságára hivatkozva vonta meg az engedélyt az Alto Cautín erőműtől, majd decemberben a környezetvédelmi bíróság állíttatta le a Doña Aliciát, kiemelve, hogy a kormány nem konzultált a mapuche lakosokkal, és nem mérte fel a környezeti kockázatokat.

A két év múlva ismét letartóztatott Curamil helyett lánya vette át a díjat, az emberölési kísérlettel vádolt Alberto kiszabadításáért nemzetközi kampány folyik.

Dávidok egyesült küzdelme Góliát ellen

Bár ő is kapott fenyegetéseket, egyelőre sértetlen és szabadlábon van Észak-Macedónia első díjazottja, a 39 éves Ana Colovic Lesoska, akinek döntő szerepe volt a súlyosan veszélyeztetett balkáni hiúz egyik legfontosabb élőhelyének megóvásában. Ez a macskaféle 10 éve a kihalás szélére került, a kétezres évek elején mindössze 90 egyedet tartottak számon. Ma a becslések szerint 35 felnőtt példánya élhet Észak-Macedónia legrégibb és legnagyobb nemzeti parkjában, a Mavrovo Nemzeti Parkban, az albán és koszovói határ mentén.

A klímaváltozás elleni fellépés jegyében szerte a világon burjánzanak a nagy vízi erőmű projektek, amelyek nagy csapdája, hogy semmibe veszik a biodiverzitás, a helyi ökoszisztémák védelmét.
A Mavrovo Nemzeti Parkba két olyan erőművet is terveztek, amelyek paradox módon, éppenséggel az EU által a csatlakozni kívánó országoknak előírt, megújuló energiaforrásokból származó áramtermelésük növelését célozták.

Csak a Balkánon 2 700 új vízi erőmű projekt van folyamatban az alapítvány honlapja szerint, közülük több is nemzeti parkokban vagy védett területeken jönne létre. Észak-Macedóniában 400 gát építését tervezik, már a nyolcvanas években megszületett egy 22 erőműből álló rendszer kiépítésének terve a Mavrovo parkba.

Az állami tulajdonú ELEM 2010-ben kezdeményezte a Boškov Most erőművet az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank 65 millió dolláros kölcsönére támaszkodva, a Lukovo Pole erőművet pedig a Világbank 70 millió dolláros befektetésére alapozták.

Amint a projekt nyilvánossá vált, szinte azonnal megkezdődött a „Save Mavrovo” kampány, több NGO és környezetvédelmi szakértő részvételével. A biológus végzettségű Ana Colovic Lesoska, az Eko-Svest civil szervezet élén és a Bankwatch NGO munkatársaként személyes fenyegetéseket is kapott az ELEM és a kormány részről.

A kampány egyik vonulata a finanszírozást próbálta leállítani: egyrészt jogi úton kísérelték meg bizonyítani, hogy a bankok nem tartották be saját szabályzatukat sem, hiszen elmaradt a biodiverzitást veszélyeztető kockázatok felmérése – emellett a döntéshozók felé direkt kampányt is folytattak, a finanszírozó országokon keresztül éppúgy, mint a bankok vezetősége felé.

Ezen túl pedig a helyieket tájékoztatták és vonták be a tiltakozásba. A Világbank végül 2015 decemberében vonta vissza támogatását a projekttől, majd 2017 januárjában, csaknem egy évvel azután, hogy egy macedón bíróság bevonta a környezetvédelmi engedélyét, az EBRD is elállt a másik vízi erőmű finanszírozásától.

Azonban több mint két évvel e döntés után a kampány a Mavrovo védelmében folytatódik: továbbra is tervben van ugyanis több, kisebb kapacitású erőmű létrehozása.

Megóvni a hegyek négylábú szellemét

Bayarjargal Agvaantseren, a Goldman mongóliai nyertesének küzdelmét szintén egy gyönyörű macskaféle, a hópárduc jelképezhetné. A világ legmagasabban élő, veszélyeztetett nagymacskájának a becslések szerint 4-7000 példánya lehet a Pakisztán és a Bajkál-tó közötti élőhelyeken, közülük ezer él Mongóliában. A hegycsúcsokon, meredélyeken megbújó hópárduc csupán kétévente szaporodik, lévén ritkán látható, a Tatárföld és Kazahsztán nemzeti jelképét „hegyi szellemnek” is nevezik.

A 49 éves Agvaantseren nyelvtanárként és idegenvezetőként kezdte pályafutását, és még a nyolcvanas években, egy ide látogató tudósnak tolmácsolva bűvölték el a párducok, és döntött úgy, hogy védelmükkel kezd foglalkozni. Az állatok egyik legfontosabb élőhelye a Góbi-sivatag déli része, amelynek óriási nyersanyagkészletei – szén, urán, réz, arany, kőolaj, földgáz – az utóbbi időben valóságos bányászati bummot eredményeztek. Ez nemcsak a természetes élőhelyek visszaszorulását eredményezte, hanem a helyi közösségek által használt területeket is zsugorította.

Ezek a jellemezően pásztorkodással foglalkozó népcsoportok így sokkal direktebb konkurenciaharcba kényszerültek azokkal a ragadozókkal, amelyeket szintén egyre kisebb területre zártak a kitermeléssel foglalkozó vállalatok, ami az orvvadászattal kiegészülve, tovább tizedelte a populációt.

Agvaantseren több éven át dolgozott a helyi közösségekkel különféle projekteken, mielőtt 2007-ben megalapította volna a Hópárduc (Snow Leopard) Védelmében Alapítványt, amely támogatást nyújt a pásztorkodó közösségeknek, kutatási és lakossági projektekben is segédkezik.

Két évvel később értesült azokról a bányászati projektekről, amelyeket a Góbi-sivatag két nemzeti parkját összekötő Toszt-hegységbe terveztek, a hópárducok egyik kiemelten fontos élőhelyére. Agvaantseren, aki már több éve együttműködött a helyi lakossokkal, az ő nevükben kereste fel az állami hivatalnokokat, és próbált érvelni amellett, hogy a terület kapjon állami védettséget.

A kampány intenzíven folyt a közösségi oldalakon és a hagyományos médiában is, elkötelezett ulánbátori újságírók segítségével. 7 éves munka eredményeként végül 2016 áprilisában jött létre a Toszt Toszonbumba Nemzeti Park, az első állami védett terület 7 280 négyzetkilométeren – ez Borsod-Abaúj-Zemplén megye nagyságának felel meg. A Nemzeti Park ezen felül, korábbi védett területeket összekapcsolva egy csaknem tízszer nagyobb kiterjedésű lakóhelyet biztosít a hópárducok számára.

E döntés ellenére a természetvédelmi zónában továbbra is érvényben maradt több tucat, pontosan 37 bányászati engedély, amelyek felfüggesztésére újabb kampányra volt szükség. Végül tavaly júniusban sikerült elérni, hogy az összes, még aktív bányászati licencet bevonják.

Akárcsak a Goldman egy másik díjazottja, Jacqueline Evans és a Cook-szigetek esetében, a siker kulcsa ezúttal is a helyi közösségek megnyerése, amelyek a közös munka és elköteleződés nyomán versenytársak helyett védettségre szoruló közkincsként tekintenek a vadállatokra, és hosszabb távon is biztosítják a környezetvédelmi célok megvalósulását.

Az óceán, az őserdők és a legkiszolgáltatottabbak védelmében: a „környezetvédelmi Nobel” idei nyertesei

Az év legjelentősebb környezetvédelmi aktivistáit április végén jutalmazták a zöld Nobelnek is nevezett Goldman-díjjal, amelyet 1989-ben hozott létre Rhoda és Richard Goldman: 6 földrajzi régióból választanak ki évente egy-egy aktivistát, akik nem ritkán biztonságukat, testi épségüket vagy életüket is kockáztatják olyan helyi küzdelmek érdekében, amelyek indirekt következményeit mi is érezhetjük.

Dobsi Viktória