Az óceán, az őserdők és a legkiszolgáltatottabbak védelmében: a „környezetvédelmi Nobel” idei nyertesei

Az év legjelentősebb környezetvédelmi aktivistáit április végén jutalmazták a zöld Nobelnek is nevezett Goldman-díjjal, amelyet 1989-ben hozott létre Rhoda és Richard Goldman: 6 földrajzi régióból választanak ki évente egy-egy aktivistát, akik nem ritkán biztonságukat, testi épségüket vagy életüket is kockáztatják olyan helyi küzdelmek érdekében, amelyek indirekt következményeit mi is érezhetjük. A díjazottak munkáját két részben mutatjuk be.

Azt akarjuk, hogy ne gyilkoljanak bennünket tovább!

Környezetvédőnek lenni veszélyes foglalkozás szerte a világon, de leginkább a latin-amerikai országokban, és sajnos ez a nemzetközi ismeretséget is hozó díj sem jelent életbiztosítást. Az eddig összesen kitüntetett 194 aktivista közül már kettőt is meggyilkoltak: a hondurasi Berta Cácerest 2016-ban, a mexikói Isidro Baldenegrót 2017-ben.

Az amerikai hadsereg képezte ki a világhírű környezetvédő, Berta Cáceres gyilkosait

Egy éve, 2016. március 2-a éjjelén gyilkolták meg hondurasi otthonában Berta Cácerest, aki egy esztendővel korábban nyerte el a tekintélyes Goldman-díjat környezetvédelmi munkájáért. A világhírű aktivista halála óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, jogvédő és zöld szervezetek mellett az ENSZ és az Amerikai Államok Szervezete (OEA) követelte az ügy kivizsgálását.

Az egyik tavalyi díjazott, a kolumbiai Francia Márquez ellen pedig épp néhány napja kíséreltek meg egy támadást, sikertelenül. Az illegális aranybányászat ellen küzdő Márquez azért kezdett egykor jogot tanulni, hogy jobban meg tudja védeni szülőhelyének, az ország dél-nyugati részén fekvő Cauca megyének természetes környezetét és az ott élők jogait: az aranybányászat egyik következményeként ólommal szennyeződtek a vizek, ahol halásztak.

Május 4-én épp egy kormányzati tárgyalásra készült kollégáival, amikor fegyveresek támadtak rájuk, és az őket védő őrök közül többeket megsebesítettek.

A kolumbiai ügyészség és az ENSZ adatai szerint 2016 januárjától idén áprilisig 274 jogvédőt gyilkoltak meg Kolumbiában. Miközben a tavaly júniusi elnökválasztást a FARC gerillával kötött békemegállapodást ellenző keményvonalas jobboldal jelöltje, Iván Duque nyerte, az elmúlt évben ugrásszerűen megnövekedett az életveszélyes fenyegetések száma a közösségi vezetők ellen.

A napokban kampány is indult a szinte mindennapossá váló, és nagyrészt büntetlenül maradó gyilkosságok, agressziók ellen, az alábbi videón ismert youtuberek „adják át helyüket” az emberi, szociális, munkavállalói és környezeti jogokért küzdő vezetőknek, hogy véget vessenek a közönynek, amely a mindennapos erőszakot kíséri a társadalom többsége részéről (a fotón az előtérben Márquez látható) :

„Bogotából lehet azt üzenni, hogy nem értünk egyet a békefolyamattal, és el lehet húzni a megállapodásokat a végtelenségig” – mondta egy helyi rádiónak Márquez.

„De mindennek mi, az érintett területeken élő közösségek viseljük a következményeit. Elég volt a vérontásból és az erőszakból, amit el kellett viselnünk. … Mi, a falvakban élő, fekete őslakos népek azt akarjuk, hogy ne gyilkoljanak bennünket tovább. Békében akarunk élni a földjeinken.”

Ahogy Francia Márquez szavaiból is kitűnik, e környezetvédők mögött a jogaikért, az egészséges környezetért és sokszor a túlélésért küzdő közösségeket találunk, gyakran olyan szervezett csoportokat, hálózatokat, amelyek évek vagy évtizedek óta harcolnak egy nagyon aránytalan küzdelemben.

Ha első látásra nem is nyilvánvaló, ezekhez a küzdelmekhez nagyon is sok közünk van, még akkor is, ha távoli, a Föld sokszor ismeretlen, egzotikus zugaiban zajlanak. Egyrészt azért, mert ahogy Márquez fogalmaz, ezek az aktivisták mindannyiunk „nagy közös házára vigyáznak”.

Másrészt azért, mert a környezetromboló tevékenységek, beruházások nem ritkán európai cégek, befektetők közreműködésével folynak, nyugati fogyasztók, termelési módok fenntartása érdekében. Nemcsak az amerikai kontinensen kivágott erdőterületek siettetik a klímaváltozást, de a láncolat másik végén az is, ha az általunk fogyasztott tej vagy hús előállításához amerikai szójával etetik a teheneket… Ahogy Susie Gelman, a Goldman Alapítvány elnöke aláhúzza, ezek a hősök voltaképp közönséges emberek, de emberfeletti küzdelmük arra emlékeztethet bennünket, hogy mindannyian szerepet vállalhatunk a természet védelmében.

Az idei díjazottak közül három szabadsága vagy élete is veszélyben van. Egyikük a libériai Alfred Brownell, aki emigrációba kényszerült a halálos fenyegetések miatt.

Olajpálma ültetvények Libéria tüdejében

Ebben a hazánknál alig nagyobb országban, Nyugat-Afrika déli csücskében jó 4 millióan élnek. A régió tüdejének is nevezett libériai őserdő a bolygónk biodiverzitása szempontjából legfontosabb 25 területének egyike, a Sierra Leonétól Nigériáig elterülő felső-guineai erdőterület része. A karbonkibocsátás féken tartása mellett számos veszélyeztetett faj – így pl. csimpánzok, törpe vízilovak, fehér tobzoskák élőhelye, de itt találjuk Nyugat-Afrika legnépesebb elefánt populációját is.

A libériai kormány a gazdasági fejlesztések ürügyével elősegíti, hogy agresszív módon terjeszkedhessenek bányászati, fakitermelő és -feldolgozó és olajpálma gyártó cégek – olvashatjuk a Goldman Alapítvány honlapján. A Libériát 2006 és 2018 között elnöklő, egyébként Nobel-békedíjas Ellen Johnson-Sirleaf az ország területének mintegy 30%-át adta át külföldi befektetőknek, és számos területet nyilvánított állami tulajdonnak, megfosztva az őslakosokat jogaiktól.

A környezeti joggal foglalkozó Brownell a dél-ázsiai székhelyű Golden Veroleum Liberia (GVL) pálmaolaj ültetvényeket létesítő céggel szemben vette fel a kesztyűt, amelynek a libériai állam 65 évre adott földhasználati jogot 2.200 négyzetkilométeres területre 2010-ben. A GVL, ahogy az alábbi videóból is kiderül, minden különösebb értesítés, pláne egyeztetés nélkül vágott ki közösségi használatban lévő erdőket, miközben a helyiek farmjait is tönkretette, és szennyezte vizeiket.

Amikor az utóbbiak panaszkodtak, a hatóságok a cég mellé álltak, és megfenyegették, zaklatták, önkényesen letartóztatták a panaszosokat.

Az 53 éves Brownell és az általa vezetett egyesület, a Green Advocates (GA) 2011-ben értesült a konfliktusról. Stratégiájuk az volt, hogy a pálmaolaj fenntartható kitermelését szavatoló nemzetközi szervezetnél, az RSPO-nál (Roundtable on Sustainable Palm Oil) tettek panaszt. E minősítés nélkül a legfontosabb felvásárlók, mint pl. az Unilever vagy a Cargill, nem veszik át a terméket.

Az RSPO fel is függesztette a cég fenntartható minősítését, és arra kötelezte, hogy állítsa le a termelést és a terjeszkedést. A 2014-es ebolajárvány több ezer áldozata nyomán a kormány szükségállapotot hirdetett, és e válságos időszakban több helyi csoport is megegyezett a GVL-lel abban, hogy munkahelyek és más szolgáltatások biztosításáért cserébe újabb erdőterületeken létesíthet pálma-ültetvényeket. Egy évvel később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a cég nem tartja be ígéreteit, a vállalat irodáinál rendezett tiltakozások kemény konfrontációba fordultak: erre újabb letartóztatások kezdődtek, és az egyik tiltakozó életét vesztette tisztázatlan körülmények között.

Brownellék egy éves pereskedés után érték el, hogy szabadlábra helyezzék a 14 letartóztatott személyt, és nemzetközi NGO-k és a média figyelmét is ráirányították a GVL jogszerűtlen praktikáira. Mindennek eredményeként tavaly júliusban a vállalat fellebbezését elutasították, nem folytathatja a tevékenységét.

Brownell és családja viszont kénytelen volt elmenekülni az országból, miután nemcsak megfenyegették, de a kormány is „fejlesztésellenes” agitátornak, szabotőrnek nyilvánította, és megtámadták otthonában. Jelenleg Bostonban él, tanít és előadásokat tart különféle közösségekben, továbbra is aktív a libériai hálózatokban, és reménykedik benne, hogy hazatérhet.

No more oil!

A szintén halálos fenyegetések árnyékában élő Linda Garcia az Észak-Amerika legnagyobb olajtermináljának szánt Tesoro Savage megépülését akadályozta meg a Washington állambeli Vancouverben.

A terminál az USA egyik legproblematikusabb és a Kanadával folytatott versenyben egyik legfontosabb nyersanyag-lelőhelye, a Montana és Észak-Dakota államok határán fekvő Bakken formáció területén, úgynevezett nem hagyományos módon kitermelt olaj és gáz szállításában lett volna központi szerepe. A Bakkenben az 1950-es években felfedezett kincsek felszínre hozatala csak a közelmúltban vált lehetségessé az olyan új technikák, mint a fracking, a rétegrepesztés módszerével.

Ahogy még 2016-ban, a Standing Rock sziú rezervátum területén folyó küzdelem idején írtuk, a Bakkenben kitermelt energiahordozók szállítása számos probléma elé állította az iparági szereplőket, de a hatóságokat is.

Mit tenne ma Ülő Bika? 2016 legnagyobb környezetvédelmi csatája a sziúk ősi földjén zajlik

Áprilisban néhány észak-dakotai indián azt vette a fejébe, hogy megakadályozzák a lakóhelyüktől jó fél mérföldre tervezett olajvezeték megépítését.

Kezdetben jó megoldásnak tűnt a vasút, de 2013-14-ben három olyan baleset is történt – a legdrámaibb Lac-Mégantic városában, ahol a kisiklott és felrobbant vagonok 50 épületet leromboltak, és 47 ember halálát okozták –, amelyek nyomán kiderült, a szélesebb nyilvánosság számára is, hogy a szóban forgó nyersolaj tulajdonságai még nehezebbé teszik a szennyezett területek korábban sem egyszerű tisztítását is.

Az amerikai hatóságok csak ekkor kezdték pedzegetni, hogy a Bakkenben kitermelt olaj talán túlságosan illékony, ezért nem egyszerűen gyúlékony, hanem veszélyes anyagként kellene számon tartani. A vonatszállítás során utólag felfedezett, vagy legalábbis utólag regisztrált kockázatok még nagyobb nyomást gyakoroltak az alternatív lehetőségek, így az olajvezetékek építésével kapcsolatban.

Az olajvállalatok évek óta agresszív kampányt folytatnak a szállításhoz szükséges infrastruktúrák kiépítése érdekében a nyugati parton, ahonnan az ázsiai piacokat célozták. A vancouveri Tesoro Savage terminálra napi 11 millió hordó (42 millió liter) nyersolaj érkezett volna Észak-Dakotából, Montana, Idaho, Washington és Oregon államokon keresztül. A következő 50 évre tervezett vasúti folyosó napi 5, másfél mérföld hosszú tehervonat haladt volna át, érintve a Columbia folyó egyik kanyonjának védett területét is, ahol 2016 júniusában egy másik baleset nyomán 3 millió hordónyi olaj ömlött ki – emlékeztet a Goldman Alapítvány.

A 160 ezer lakosú Vancouver kikötője a város földrajzilag is elszigetelt negyedében, a Fruit Valleyben található, ahol az átlagosnál alacsonyabb jövedelmű lakosság már eddig is a település legszennyezettebb levegőjét szívta.

Az 51 éves Linda Garcia is itt él, és félállásban egy olyan közösségi projektben dolgozik, ahol hajléktalanoknak, illetve lakhatási gondokkal küzdő családoknak építettek állandó otthonokat, maradék idejében pedig egy olyan nonprofit szervezetnél, amely Washington államban aktív a klímavédelem és a fenntarthatóság érdekében.

Garcia a helyi lakosokat tömörítő egyesület vezetőjeként 2013 áprilisában hallott először a Tesoro Savage projektjéről, és elsőként a különféle helyi szervezetekkel vette fel a kapcsolatot, akik mindannyian aggódtak a terminál lehetséges kockázatai miatt. A nő hamarosan a tiltakozók egyik szóvivőjévé vált, és a városi tanács meghallgatásain is tanúskodott.

Az ő javaslatára támadta meg a város az illetékes szövetségi ügynökségnél (EFSEC) a projekt engedélyét, és abban a kampányban is részt vett, amely a kikötői bizottságba beválasztatta a helyi lakosok két szóvivőjét. Miközben személyesen is nagyon aktív volt ebben a több fronton folyó küzdelemben, amelyben városi képviselők, szakszervezetek, különféle civil és lakossági szervezetek fogtak össze, 2015-től már naponta kapott halálos fenyegetéseket.

2017 novemberében végül az EFSEC úgy határozott, hogy a projekt mind a környezetre, mind az ott élőkre elkerülhetetlen és jelentős kockázatokat ró, és az engedély megtagadását javasolták. 2018 januárjában az állam kormányzója követte a tanácsot, februárban pedig Vancouver leállíttatta az egész projektet.

A világ legnagyobb tengeri rezervátuma

Az előbbieknél jóval békésebb körülmények között végezhette munkáját a szigetállamok régiójában nyertes Jacqueline Evans, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a 15 szigetből álló Cook-szigetcsoport 2017 júliusában létrehozta a Föld legnagyobb tengeri természetvédelmi területét.

A Cook-szigetek 1974 óta Új-Zéland társult állama, a kül- és hadügyektől eltekintve saját önkormányzata van, és a 13 lakott szigeten élő alig 18 ezer, többségében maori etnikumú lakos számára létszükséglet a halászat. Ugyanakkor a szigeteknek fontos bevételi forrást jelent a felségvizeiken halászó külföldi flották által fizetett adó, és amikor 2012-ben felmerült a tengeri rezervátum létesítésének az ötlete, egyesek a bevétel elvesztésétől, mások a túlhalászat miatt a halkészletek elapadásától tartottak.

A csaknem öt évig folyó egyeztetések végeredményeként a védett terület jóval nagyobb lett, mint azt eredetileg tervezték: az Evans munkája révén közös asztalhoz ülő hivatalnokok, civilek és helyi lakosok idővel arra jutottak, hogy a fenntarthatóság kritériumait a kizárólagos gazdasági övezetek egész területén érvényesíteni kell.

Ez összesen 1,9 millió négyzetkilométert jelent (miközben a szigetek területe mindössze 237 négyzetkilométer), ezen belül pedig 15 olyan fokozottan védett zóna jött létre, az egyes szigetek 93 kilométeres körzetében, ahol tilos lesz a bányászati tevékenység és a kereskedelmi halászat, csak a helyiek halászhatnak. Ez a fokozottan védett terület az egész mintegy 16%-a, több mint 300 ezer négyzetkilométer.

A Cook-szigetek példája jól érzékelteti, hogy a lakosok, amennyiben az ő bevonásukkal, tapasztalataiknak felhasználásával jön létre egy szigorúbb szabályozás, hajlandóak elfogadni a korlátozásokat, és fontos bevételi forrásokról is képesek lemondani. A siker alapvető eleme a bizalom kiépítése, ami időigényes folyamat, de enélkül nehéz megalapozni egy hosszabb távú, mély változást.

Evans a díj átvételekor kiemelte, hogy mindez csapatmunka eredménye, és további lépésekre van szükség, az óceánnak – annak hagyományos koncepcióját törvényre emelve – jogokat kell adni:

Nem tekinthetünk tovább úgy az óceánra, mintha kimeríthetetlen erőforrás lenne. Az óceánunk, a legnagyobb mélységeitől legtündöklőbb zátonyaiig saját személyiséggel rendelkezik. Az óceánunkat megerőszakolják, nem tartják tiszteletben és folyamatosan támadják. Az óceánunk segítségért kiált. Éppúgy, ahogy a meghurcolt, megtámadott embereknek, az óceánnak is biztosítanunk kell jogait!

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Twitter.