Bezárás
Törökország

Beletört Erdogan bicskája a török nagyvárosokba az önkormányzati választáson

erdogan

Felemásan sikerült az önkormányzati voks eredménye Törökországban: bár a választásokat csaknem 52 százalékkal megnyerte Recep Tayyip Erdogan elnök Jog és Igazságosság Pártja (AKP, 44,3%) és a szélsőjobboldali Nemzeti Mozgalom Párt (MHP, 7,3%) szövetsége, az ellenzék jelentős sikereket aratott, nem csupán a fővárosban és az ország gazdasági központjában, Isztambulban, de más nagyvárosokban, illetve a kurd többségű területeken is.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

A 2018-ban törvényesen is mindenhatóvá váló elnök nehézségeinek legfőbb oka az értékelések szerint abban keresendő, hogy lesújtottak az országra a jó ideje megjósolt gazdasági nehézségek. A 2009 óta nem tapasztalt recesszió a tavalyi utolsó negyedévben a GDP 3 pontjával zsugorította a gazdaságot, januárban 7,3%-kal volt alacsonyabb az ipari termelés, mint egy évvel korábban.

Ebből következően persze nő a munkanélküliség (csaknem 13%), miközben a ma sem túl virulens török líra tavaly nyártól óriási zuhanást produkált a dollárhoz képest, az Andrew Brunsen amerikai lelkipásztor kapcsán robbant török-amerikai diplomáciai krízis és általában véve, a kormány gazdasági döntései keltette bizalmatlanság nyomán.

Idén februárban, akárcsak márciusban csaknem 20 százalékos volt az éves infláció, de tavaly októberben a zöldség-gyümölcs árak pl. 50%-kal voltak magasabbak. „A hagyma és a padlizsán luxustermékekké váltak, amit már nem tudunk megfizetni”, mondta egy ankarai gimnáziumi tanárnő a Le Monde tudósítójának a választások előtt, miközben egy államilag támogatott zöldséges standnál állt egy végtelenül hosszú sorban – ennél érzékletesebb képet keresve sem találnánk arra, hogy valami nagyon félrement a török gazdaságpolitikában.

A sovány esztendők beköszöntén túl azonban az is kérdés, mennyire van kifulladóban Erdogan egyre demagógabb retorikája és diktatórikusabb rendszere, ahogy a hétvége fontos tanulsága az is, hogy a kurdbarát, baloldali Népek Demokratikus Pártja (HDP) továbbra is kulcsfontosságú szereplője a török politikának, az elmúlt évek brutális elnyomása ellenére.

A párt országos eredménye ugyan 5% alatt maradt, de az elmúlt években a hatalom által kvázi terroristaként kezelt formáció nemcsak a keleti régiókban tudott visszaszerezni fontos településeket, de stratégiája döntőnek bizonyulhatott az ellenzék legfontosabb győzelmeiben is.

„Aki győz Isztambulban, az győz Törökországban”

Ankara, Adana, Mersin, Antalya, Isztambul – az elvesztett nyugati nagyvárosok sorában talán az utóbbi fájhat a legjobban Erdogannak, nem csoda, hogy a 15 milliós metropolisz szavazatainak számlálása okozta a legnagyobb kavart vasárnap éjszaka.

Nemcsak az eredmények nem frissültek egy idő után, mikor éjfél előtt túlságosan közel került egymáshoz a két jelölt, de mindketten be is jelentették győzelmüket. Bár a hétfő reggeli hivatalos tájékoztatás szerint a kemalista, balközép Köztársasági Néppárt (CHP) jelöltje vezetett, kevesebb mint 30 ezer szavazattal, azaz minimális különbséggel. A végleges eredmény, a fellebbezések, újraszámlálás nyomán még akár változhat is, akárcsak a fővárosban, ahol az AKP részleges újraszámlálási kérelmét szintén elfogadta a választási bizottság.

A 2002-es törvényhatósági győzelme óta hatalmon lévő Erdogan számára Isztambul nemcsak azért kiemelten fontos, mert itt, szülővárosában kezdte politikai karrierjét, és itt vált, kerületi sikerek, majd 1994-es főpolgármesterré választása után országosan is ismert és népszerű politikussá.

Hanem azért is, mert az ország gazdasági és pénzügyi központja egy klientelista rendszer pillére is, álláslehetőségeivel, aranyat érő közbeszerzéseivel, ingatlanprojektjeivel és más fejlesztéseivel, ahol most az iszlamista erők negyedszázados uralma érhet véget.

A lakosság életét egykor érdemben javítani képes Erdogan anno utakat épített, fejlesztette a város vízellátását, a közlekedést, és a legszegényebbeknek kórházakat nyitott, és azóta is büszkén hirdeti, hogy a főváros megnyerése egyenértékű az országos győzelemmel. Most ezért is nehéz szembenézni a vereséggel, akárcsak a szintén jó negyedszázada uralt fővárosban, ahol a CHP a nem hivatalos eredmények szerint 4 százalékkal előzi az AKP jelöltjét.

A dél-nyugati, agglomerációjával együtt több mint 2 milliós Antalyát, a „Török Riviéra” fővárosát, az ország ötödik legnépesebb városát, Adanát, és a szintén a Földközi-tenger partján fekvő Mersint a nacionalista MHP-től sikerült elnyernie az ellenzék vezető erejének, amely összesítve 30,1%-ot kapott, míg szövetségese, a szintén szélsőjobboldalinak mondható Jó Párt (IP) 7,5 %-ot.

A kurd kártya játékban marad

A török politikai paletta továbbra is hármas tagolásúnak mondható, ahogy Ahmet Insel, az isztambuli Galatasaray egyetem professzora taglalta az Orient XXI portálnak: a baloldali, prokurd HDP-vel szemben két nacionalista blokk áll – az egyiket a kormánypárt, Erdoğan iszlamista, konzervatív AKP-jának és a szélsőjobboldali, nacionalista, kurdellenes MHP-nek a választási koalíciója egyfelől; a balközépnek mondható, szekuláris, de szintén nacionalista, Atatürk alapította CHP és a Jó Párt szövetsége másfelől. Ez utóbbi, a Meral Aksener vezette Jó Párt 2018-ban az MHP-ból vált ki, mert bár éppoly nacionalista és kurdellenes, de szekulárisabb értékeket vall, ellenezte az államfőnek adott teljhatalmat, valamint a szisztematikus korrupciót is, mellyel szemben tisztaként reklámozza magát.

A CHP isztambuli jelöltje, Ekrem Imamoglu köszönetet nyilvánít a Jó Párt székházában a támogatásért:

Azóta, az MHP retorikájában a kurd kérdés az állam túlélésének garanciája: az HDP nem csupán progresszív erőként, hanem a török identitás egyeduralma szempontjából is életbe vágó veszélyt testesít meg a kormányzó erők számára.

Ebben a konstellációban, és az egyfordulós logika miatt a HDP stratégiája az volt, hogy a nyugati nagyvárosokban, ahol a párt gyengébb, a CHP pedig erősebb, és az ellenzék győzelmének erősebb szimbolikus értéke lehet, nem indított saját listát, ezzel támogatva – ellenszolgáltatás nélkül – a kormánypárti erők vereségét. Így sem Isztambulban, sem Ankarában, sem Izmirben nem indult.

Izmirben, ahol hagyományosan erősebb az CHP, és a jelöltjük közelebb is állt a HDP elveihez – feminista, zöld és a kurd kérdésben is nyitottabb hozzáállásával – a párt még támogatására is hívta szimpatizánsait. Ankarában, ahol, épp ellenkezőleg, a CHP jelöltje a volt MHP-s, nacionalista és kurdellenes Mansur Yavas volt, vagy Isztambulban, ahol a liberálisabb Ekrem İmamoğlu, a HDP ugyan nem biztatott külön a támogatásukra, de nem is indított senkit. Az ellenzéki jelöltek minimális előnye – Ankarában alig 4%, Isztambulban 0,02% – arra utal, hogy a HDP gesztusa nélkül esélytelen lett volna a győzelem.

Keleten viszont más a képlet: itt a kurd lakossági többségre is alapozva kb. egy évtizede egyre több önkormányzatot nyernek el a prokurd erők, ami elviselhetetlennek bizonyult a rezsim számára: a 2014-ben elnyert több mint száz önkormányzat közül ma 96 élén az AKP által kinevezett adminisztrátor áll, a HDP győztes polgármestereit leváltotta, sokukat le is tartóztatta az állam. Sőt, Erdogan ígéretet tett arra, hogy ezúttal is így tesz majd, ha újra nyernek a kurdpárti jelöltek.

Ennek, és az elnyomás számos más formájának ellenére, a HDP csak azért is elindult a választásokon és a tiltások, razziák, elhallgattatott médiái, a vezetők bebörtönzése ellenére is kampányolt, úgy tűnik, jelentős sikerrel. A párt nyerni tudott több olyan városban, ahonnan a rezsim erőszakkal kiebrudalta őket: Diyarbakir (63%), Van (52,9%), Mardin (55,9%) mellett öt másik kormányzói székhelyen sikerült győzni.

Az AKP azonban meg tudott tartani néhány fontos települést, igaz olykor sajátos eszközökkel. Így pl. az iraki határ mellett fekvő Sirnakban, amelyet a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ellen folytatott 2015-2016-os offenzíva során nagyrészt porig romboltak, az elmenekült lakosság helyett főleg a szomszédban állomásozó katonák és rendőrök szavaztak: a kormánypárt meg is duplázta 2014-es, alig 30 százalékos eredményét. A HDP társelnöke, Pervin Buldan szerint 12 ezer, a városon kívül lakó embert „küldtek el szavazni” vasárnap.

Ellenzéki sikerek ellenszélben

Ráadásul maga a kampány, az elmúlt évekhez hasonlóan rendkívül egyenlőtlen feltételekkel folyt, és maga az elnök is jócskán kivette belőle a részét: 50 nap alatt több mint 100 meetingen vett részt, ahol a már ismert motívumokat fokozva elképesztő túlzásokkal fenyegette a polgárokat.

Természetesen ezúttal is az ország, a nemzet túlélése volt a tét, amely a terroristákkal összemosott ellenzék győzelme esetén veszélybe kerül; ezt egészítette ki a Nyugat iszlamofóbiájának mantrázása, amelyre az új-zélandi merénylet szolgáltatott ürügyet, a christchurchi tömeggyilkosság képeinek rendszeres levetítésével.

Persze a már említett gazdasági nehézségek – miközben a 2002 óta gyakorlatilag mindent választást megnyerő AKP védjegye éppenséggel az volt, hogy uralma alatt csaknem megtriplázódott az egy főre eső nemzeti jövedelem – eléggé behatárolták, mivel kampányolhat az államfő. Az ideológiai, identitásbeli kérdések, akárcsak az összeesküvés elméletek hirdetése jobban kézre állt, mint az, hogy a lakosok mindennapi problémái kerüljenek előtérbe.

Miközben a sajtó mintegy 95%-át a kormány ellenőrzi, egy képviselői kérdésre válaszolva maga is elismerte, hogy március 16. és 20. között a kormánypárti koalícióról 27 órányi pozitív hírben számolt be az állami TRT televízió, addig a CHP-IP szövetségnek 3 óra 29 perc pozitív és 1 óra 21 perc negatív kontent jutott; a HDP-nek pedig mindössze 32 perc negatív híradással kellett beérnie.

Nekik ott van a dollár, de nekünk itt van Allah

2023-ig elvileg nincs újabb választási randevú, és az ellenzéki győzelmektől függetlenül továbbra is Erdogan uralja a törvényhozást, az igazságszolgáltatást és a végrehajtó hatalmat is.

Bár a rezsim kapcsolatai jó ideje konfliktusosnak mondhatók az Európai Unióval, de még ehhez képest is jelentős szankciónak mondható, hogy március 13-án az Európai Parlament megszavazta az EU és Törökország közötti tárgyalások befagyasztását, lévén az ország egyáltalán nem tartja be az ún. koppenhágai kritériumokat, amelyek a jogállamiság, az egyéni szabadságjogok, a szólás- vagy vallásszabadság érvényesülésére vonatkoznak. És ez csak egy a kormány aktuális diplomácia problémái közül, amelyek a régióban is sokasodnak.

Ezek a gondok, akárcsak a nem múló gazdasági nehézségek arra utalnak, hogy az elnöki teljhatalom kiépítésével párhuzamosan a rezsim elveszítette racionális fékjeit is, saját, rövid távú politikai érdekei, ideológiájának védelme, akárcsak a nemzet túlélésének ürügyével indított háborúk önjáróvá váltak.

Ezt már a 2016 júliusában elfojtott puccs nyomán döbbenetes mértéket öltő tisztogatások is jelezték: a csak 2018 nyarán feloldott szükségállapotra hivatkozva 170 ezer ember ellen indult eljárás, ebből 50 ezren börtönbe kerültek, miközben 130 ezer közhivatalnokot bocsátottak el, jobbára hivatalos procedúra nélkül.

A boszorkányvadászat persze a politikailag kritikus vagy aktív személyek, szakszervezeti vezetők kiebrudalására is jó eszköz volt. Ahogy egy néhány ezer érintett közreműködésével készült friss felmérés megállapítja, ezeknek az embereknek túlnyomó többsége nemcsak jövedelmének jelentős részét vesztette el, de munkát is nehezen találnak a gyakran családjukkal együtt valóságos páriaként kezelt “hazaárulók”.

Most azonban már nemcsak egy több százezres kisebbség, de a lakosság egyre szélesebb rétegeinek elemi szükségletei kerültek veszélybe, és a kizárólag a lojalitásra építő, a kritikát és alternatív véleményeket kiirtó, kliensekkel és hűbéresekkel működtetett rendszer egyelőre mintha nem is lenne képes megoldást találni a problémákra, és csak az elmúlt évek propagandáját tudná visszhangozni.

Az alábbi kampányvideó a tavaly június óta a pénzügyminiszteri tárcáért felelős Berat Albayrak, Erdogan vejének kitűzött Twittere:

Sokan óva intenek attól, hogy túlságosan messzemenő következtetést vonjunk le az ellenzék évek óta első, reményt keltő sikereiből. Ugyanakkor, ha a mostani pofon nem lesz elég kemény figyelmeztetés, és Erdogan a jövőben is kitart a „nekik ott van a dollár, de nekünk itt van Allah” mélységű vezérelvek mellett, az általa kiépített nemzeti együttműködési rendszer legfőbb ellensége éppenséggel pont önmaga lehet.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Erdogan Facebook-oldala.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom